Akit már megérintett valami abból a végtelen változatosságból, amire üzleti kezelhetőség végett praktikus elmék kitalálták a világzene címkét - bármi, a balkáni roma rezesek mulatós muzsikájától a kubai öregek csupaszív dalaiig, bármi, ami Afrika, Ázsia vagy a szomszéd falu zenei hagyományainak túléléséről tudósít -, az nagyjából tudja, mi vár rá a Sziget végében. De aki szűz füllel keveredik túl a civil szervezetek sátorsorán, annak emlékezetes beavatásban lesz része (17 óra, 18.15, 19.45 és 21.30.).
Szerda, július 30.
Már a kezdet jókora kulturális kavarodást ígér, hisz a négy fellépő közül három messze nem csak saját hazája hozományából szemelget (ami éppoly rendjén való, mintha azt tenné - nem ezen múlik). A sort a lengyel Dikanda együttes nyitja: miként e szó sem jelent semmit (s így bármit jelölhet), úgy e zene sem határozható meg egyetlen fogalommal. Amint rábólintanál, hogy persze, szláv harmóniák, akkor pörögni kezdenek az ujjak egy dobon, mintha a Közel-Keletről, csak hogy hamarosan cigányos hoppszla vigye a prímet. És így tovább. Aztán a Makám: a Krulik Zoltán vezette, jövőre húszéves zenekar legutóbbi CD-jét Szindbád vándorlásai ihlették, s most hasonló mélységbe készülnek Bognár Szilviával.
Nitin Sawhney viszont konkrét föld körüli utat tett meg ötödik albuma, a Prophesy készítésekor, ausztrál őslakosok, dél-afrikai iskolások és egy, a modern technikától megcsömörlött New York-i taxisofőr hangjait egybeolvasztván mindazzal, amit Angliában nevelkedve élt meg indiaiként. Két éve, A Zene Ünnepén a Gellérthegyen koncertezett. Most, közvetlenül hatodik albuma, az R&B, hip-hop, drum'n'bass, latin house, klasszikus indiai és flamenco hatásokból nagyvonalú csokrot kötő, s minden korábbinál személyesebbnek mondott Human megjelenése után nyilván más lesz a műsor, de a minőség garantált.
S a nap végén: Ibrahim Ferrer. Boldogak lehetünk, hogy újra itt láthatunk egy örökifjút a Buena Vistából, és nagyon szomorúak, mert két hete szembesülnünk kellett az elkerülhetetlen ténnyel, hogy az örökifjúság is mulandó: 95 évesen meghalt a Social Club gitárosa, Compay Segundo. A Buenos Hermanos (Jó fivérek), Ibrahim Ferrer új albuma (Narancs, 2003. február 20.) ezúttal érte is szól. Aki egy hónapja jegyet vett az egyestéssé fogyott WOMUFE kubai fiesztájára, ezt sem hagyhatja ki, mindenki más itt vigasztalódhat.
Csütörtök, július 31.
"Amúgy korhely módon megtisztulni" - e programot követi és kínálja fel a Vízöntőben és Kolindában is dolgozott Kiss Ferenc vezette Etnofon Zenei Társulás a második nap nyitányán. Nagyvárosi kesergőjükben a hazai folklór mellett a tangónak is helye van, akárcsak Pilinszky hideglelős szavainak: "Ma ontják véremet."
Ezután nincs ember, aki talpra ne pattanna, amint a Klezmaticsben is klarinétozott David Krakauer zenekara, a Klezmer Madness! rázendít. A ! a név része, szemlélteti, mi várható: a legsodróbb klezmer, szárnyalás a nyomorult kelet-európai múltból a legszabadabb, improvizatív dzsessz felé. Friss albumukról írtunk már (The Twelve Tribes; Narancs, 2003. március 27.), tessék meggyőződni saját füllel, hogy igazat.
Krakauer után rengeteg rezessel jön a Sziget egyik nagy attrakciója: a Bollywood Brass Band brit fúvósai és indiai ütősei varázslatától hirtelen azt se tudjuk, merre járunk, londoni utcai karneválon vagy bombayi esküvői menetben. Végül is mindegy, a forgatag az fix. Tíz év óta éppoly jellegzetes árnyalattal gazdagítják a brit ázsiai színteret, mint elektronikus tánczenét keverő vagy gitárokat kínzó kollégáik legjobbjai. Új lemezük, a Rahmania A. R. Rahman indiai filmzeneszerző kompozícióit dolgozza fel (Narancs, március 14.). Egyszer tán lesz egy ilyen filmsorozat is valahol, de a belőlük kinőtt zenét most kell elkapni - vigyázat, ragályos!
Ebben hasonlít a reggae-re, ami pedig - ezt le se kéne írni - a ska lelassításából született. Negyven éve skával startolt az első nagy reggae-generáció, benne az 1965-ben feloszlott, '83-ban újra összejött Skatalites. Bár az alapító atyák közül a barátnője meggyilkolásáért börtönbe került Don Drummond 67-ben, Jackie Mittoo 90-ben, Tommy McCook és Rolando Alphonso 98-ban elhunyt, a többiek, másokkal kiegészülve, életben tartják a legendát. Főként instrumentális repertoárjuk java a From Paris With Love CD-n hallható (és a Szigeten erős konkurenciát kap a Nagyszínpadon fellépő Patti Smith személyében).
Péntek, augusztus 1.
Erdélyi alaphangra lehet rúgni a pénteki port a Magyarpalatkai Banda jóvoltából, erre tesz rá egy lapát pesti West-Balkánt a Besh o droM. A Macsó hímzést követő Nekemtenemmutogatol (Narancs, 2002. november 28.) hajtása után jól jöhet egy kis pihegés, mert este a nyugalom ismételt megzavarása következik.
A pihegés hátterét Bonga szolgáltatja: ha referencia kell a hatvan-éves énekeshez, akinek rekedt hangját annyi melegség fűti, amennyi szülőhazája, Angola földjét, hát tessék: lemezeit (idei a Kaxexe, 2000-es a Mulembe Xangola) a Lusafrica adja ki, nekik köszönhetjük, hogy a tavalyi Szigeten látott Cesaria Evorát is hazavihetjük. Nem véletlen. Bonga akusztikus balladáinak ízét a Zöld-foki-szigetek brazil beütésű zenéje, a morna teszi isteni finommá. Mikor a portugál gyarmati hatalom ellen lázadó fiatalemberként mentenie kellett a bőrét, Hollandiában összejött a 70-es évek elején még szintén portugál gyarmat Zöld-foki-szigetekről való emigránsokkal. Cesariára mondom, kihagyhatatlan.
S aztán a nyugalom megzavarása: a mexikói Los de Abajo kapcsán már-már gyanúsan sok kategóriát lehet felsorolni (salsa, cumbia, reggae, ska, funk, hip-hop, sőt rock, nem szólva a produkciót egyedivé tevő mexikói folkelemekről), de mindezek magával ragadó - helyenként súlyos, máskor könnyed, olykor feledhető - latin poppá állnak össze. A spanyolosok jó szándékú politikumot is kapnak, alulról: a zenekar neve is a lent lévőkre utal. Második lemezük címének (Cybertropic Chilango Power) középső szavát Mexico City léhűtőire érti a vidék dolgos, becsületes népe - a Los de Abajo magára veszi a sértést, és kifelé fordítja annak méregfogát. De nincs miért félnünk, legfeljebb a Morcheeba-dilemmát kéne feloldani: övék ugyanekkor a Nagyszínpad.
Szombat, augusztus 2.
Kivételesen "magyartalan" nap, kis közép-európai, bő délszaki kínálattal. Hangsúlyozom, nincs hazai; a műsort nyitó Traband d-je nem sajtóhiba, senki ne legyen éhes Mariettára. Ez a nyolcéves Traband Csehországból gurul ide tangó-, sanzon- és klezmerízű rezes kocsmazenével mulattatni. Nézem a site-jukat, pontosan passzol: csigaházkocsi karikatúra, klikk, STARTUJU!!! minutku prosím... újabb klikk és klakk és klikk és semmi, nincs az a könyörgés, amire megmozdulna. Aki a Road Movie lemezre élőben kíváncsi, kutyagoljon utánuk.
De legkésőbb addigra érjen oda, mire a Zamballarana énekesei kitárják torkukat: fenséges korzikai dallamok szállnak majd a szigeti szélben, körülöttük pengetős, vonós, fúvós és ütős hangszerek, ahogy apáról fiúra szállhatott, és mégis másként - a balafon, ez az áttetsző hangzású nyugat-afrikai xilofon például nyilván újabb idők importja, de nem kétséges, Korzikán a helye. Ahogy a Zamballarana egész produkciója sem múzeumi darab, hanem mai, élő organizmus (lemezen: Morceaux Choisis).
A nyugat-afrikai, konkrétan mali kapcsolat a 2001 után a Szigetre visszatérő, francia Lo'Jo esetében még erőteljesebb: Denis Pean 1982-ben indult társulata a hárfa- vagy lantszerű nyugat-afrikai hangszert, a korát is szervesen beépítette zongorával, harmonikával, hegedűvel, dubbasszussal élő zenéjébe, többször játszottak Maliban, és együtt dolgoztak a tavalyi Szigeten szerepelt benini fúvószenekarral, a Gangbé Brass Banddel. Pean dörmögős énekbeszédét a berber származású Nadia és Yamina tiszta hangja ellensúlyozza, a karcsúbbik még táncol is - ez nincs az új CD-jükön (L'une des siens; más címen Au Cabaret Sauvage), minden más igen.
Ha ragyogó énekhangnál tartunk, akkor Teresa Salgueiro, tehát Madredeus. Az édes-bús fado megtestesítői az idei Sziget legnagyobb fogásai közé tartoznak. Nem létezik - főleg Wim Wenders Lisszaboni története óta -, hogy most kéne bemutatni őket. Tizenöt év óta a kilencedik albumnál tartanak (Euforia); alig kell más, mint pár puha nejlonhúr a gitáron, néhány billentyű, egy sugárzó hang meg az a bizonyos "portugál dolog", és meg vagyunk véve.
Vasárnap, augusztus 3.
A rendet kivételesen felrúgva ezúttal külföldiek nyitnak és magyarok folytatják. Az 1975 óta úton lévő Bratsch maga a francia cigányzene - de ez a lehető legtágabban értelmezendő. Repertoárjuk (miként az élő La vie, la mort, tout Øa albumon hallható) gazdag a színekben, akár egy útlevél pecsétekben. Django Reinhardt szvingjével felturbózott, harmonikás, hegedűs sanzonviláguk befogadja a hagyományos szájbőgőzést, a jiddis és örmény sors tragédiáját hordozó dalokat, Nápolyt és a Balkánt (játsszák a Kusturica filmje óta közkincs Ederlezit is) - szinte bármit, ami útjukon megérinti a vándorokat.
Egyvalamit nem kínál a Bratsch, az pedig a cimbalom - az Balogh Kálmánra marad, aki Gypsy Cimbalom Bandje élén az akusztikus és persze virtuóz roma dzsessz irányába viszi tovább a Romano Kokalóval játszott zenéjét. Főként moldvai, macedón, román, bolgár forrásból merítenek, de nem idegenkednek a tangótól, flamencótól és klezmertől sem.
Innentől viszont egész más világokba csöppenünk. 2001 után visszatér a Szigetre a svéd Garmarna, ez jó (csak sajnos épp a madagaszkári Tarika helyett: mely az ottani polgárháborús helyzet miatt nem jöhet). Egy minden manírtól mentes, remek énekesnő, Emma Härdelin, mögötte egy négytagú zenekar, amely hol nyers rockkal, hol delejes atmoszférával ágyaz meg a svéd tradíció mentén kanyargó dallamoknak. 2001-es lemezük, a Hildegard von Bingen egy 900 évvel ezelőtt élt apáca alakját, korát idézte meg így.
A szombat még csak hangszert hozott Maliból, a vasárnap muzsikusokat is: Amadou Bagayoko és felesége, Mariam Doumbia lép fel, zenekarukban Cheick Tidiane Seck gitározik. Az afrikai pop egyik legvonzóbb vonása, ahogy távoli hatásokat magáévá téve teremt új minőséget, mint mondjuk a kongói rumba vagy a mali blues. Amadou & Mariam (gyerekkoruk óta vakok, ismeretségük is az intézetben kezdődött) a bluesnak ezt a sajátos - a mifelénk dívó sematizmust nem ismerő - formáját játssza, mostanában, alighanem Párizs hatására, a korábbiaknál rockosabb változatban (legutóbbi albumuk, a Wati vendége egy számban a Budapesten is járt Sergent García).
Hétfő, augusztus 4.
A történelmi ténynek tekinthető magyar-ír (sőt skót) rokonság eleven bizonyítékaként indítja a napot a Hétrét: 1998 óta kötnek akusztikus füzérbe magyar és ír (sőt skót) népdalokat, csipegetve az erdélyi és moldvai (sőt finn) rokonság kincsestárából is, miként az kétnyelvű, kétcímű albumukon (Hétrét - Hetric Free Folk) hallható. (Egy a gond, ütköznek a Nagyszínpadot bemelegítő jamaicai Michael Rose-zal, akit, akárcsak Black Uhuru-korszakában, Sly & Robbie kísér, őket pedig nem lehet bármikor elcsípni.)
A kelet-európai show-biz gyermekbetegségének számító anglomániát (vö.: Horváth Charlie, Orszáczky Jackie, Zámbó Jimmy) mutatja a bolgár roma színtér Nr. 1 énekese, Jony Iliev művészneve is, de ebből semmi következtetést nem ajánlatos levonni a zenéjére. Jellegzetes balkáni hangulatok, önfeledt táncostól szívszorongató lassún át a tengerparti bárzenéig, útba ejtve az álmok világát (Arizona; Godzilla) is. Elsőre sima vendéglátósnak tűnő dala, a Ma maren ma albumcímként a repertoár meghatározó darabjává válik, ahogy a roma sors alapkérdését teszi fel: "Miért köveztek meg? Mondd, isten, hová forduljak? Ez a cigányok élete. Egy átok."
Munkaköri kötelességem szólni: Mercedes Peón elementáris koncertet fog adni. A Spanyolország északnyugati csücskéből, Galíciából érkező énekesnő kopaszon, keblét egy csörgődobbal takarva szemez az olvasóval a fROOTS brit world music magazin két évvel ezelőtti címlapján. Oda nem kerül föl akárki. Mercedes Peón másfél évtizednyi tapasztalattal (népzenekutatás, oktatás, zenélés, szervezés) a tarsolyában megkerülhetetlen albumot csinált: az Isué kész energiabomba. Boszorkányosan énekel, ahogy pedig a rock megtámogatja az alapjáraton is energikus galíciai folkot, az mesteri. Én szóltam.
A Värttinä nem szorul propagandára. Ide hazajárnak, és mindig sikerrel utazhatnak tovább. Kedvenc finn lányaink (akik különben időnként cserélődnek; a háttérben zenélő férfiak sorsa eleve a névtelenség, pedig odateszik ők is rendesen) legújabban Iki című albumukon énekelnek ellágyult ajakkal és felvágott nyelvvel (Narancs, március 27.). Ahogy szokták, elbűvölően.
Kedd, augusztus 5.
"Azorgona jasztsusogja elszökötta G. zuhanya" - egy hónapja ezt gajdolják a gyerekek, mióta a Tabánban, A Zene Ünnepén látták a Parno Graszt (Fehér Ló) zenekart. Mindegy, hogy valójában a Gézu anyjáról van szó, a lényeg, hogy ez a már CD-n is hallható (Rávágok a zongorára; Narancs 2002. november 14.), többgenerációs nyírségi roma társaság óhatatlanul belopakodik bárki fülébe és szívébe, aki nyitva hagyja. Utánuk romániai rokonok érkeznek, a Técsői Banda, táncház a szabad ég alatt.
Shane MacGowan a 80-as években, a Pogues élén alkotta meg életműve klasszikus szeletét - addig csak egy nagy fülű, szuvas fogú londoni punk volt, azóta a színpadképes ír kocsmazene félistene. Láttuk a PeCsában nélküle a Poguest: tökéletes volt, leszámítva, hogy nem volt kit nézni a színpadon. Aztán pár éve eljött ő is újabb zenekara, a szintúgy tökéletes Popes élén a Szigetre: végre volt látnivaló, lehetett tippelni, magára löttyinti-e a sört, visszatalál-e a mikrofonhoz, rájön-e, melyik számnál tartanak, és így tovább, elképesztő volt. Az lesz most is.
Végül Goran Bregovic zárja a hetet. Megfelelő embert a megfelelő feladatra. Mint néhány éve a Petőfi Csarnokba, állítólag ide is teljes létszámban elhozza nemzetközi, esküvői/temetési zenekarát, s akkor kompromisszum nélkül festheti fel a Tales and Songs from Weddings and Funerals album (Narancs, február 2.) színeit - meg mindazt, amit Szarajevóból világhírre vergődött filmzeneszerzőként hozzá kötődik.
