"Tavasszal, nem is tudom, pontosan miért, de fölfedeztem azt a boldogságot, amit a magyarul éneklés jelent. Foglalkozni kezdtem a magyar nyelvvel, de csak lazán, vigyázva, nehogy írjak vagy költsek valamit. Úttörődalokat kezdtem gyártani, otthoni használatra. Zenészként ekkor derült ki számomra, hogy a nyelv fontosabb, mint a zene. Biztos régebben kellett volna, de mindegy, 54 éves koromra érkeztem meg a felismeréshez, hogy a zene a nyelvből jön - nem feltétlenül a szavak értelméről beszélek, hanem a beszéd ritmusáról, a betűk hangzásáról, a hangokban élő kultúráról. Boldoggá tett, hogy végre valamit kezdtem a magyar nyelvvel" - meséli Lantos Iván.
Budapesten vagyunk, egy józsefvárosi bérház földszintjén. Az udvarra nyíló helyiség az Etnofoné, ez adja ki Holnapig című CD-jét. A kiadót vezető Kiss Ferenc és Lantos kapcsolata a 70-es években fölpezsdülő magyar folkmozgalomra nyúlik vissza: mindketten játszottak a Vízöntőben és a Kolindában.
Az úttörőzés
persze még ennél is régebbi ügy, de mivel itthon pár éve már túlestünk a mozgalmi dalok reciklálásán, egy teljes albumnyi mutáns úttörődal helyett értelmesebbnek tűnt egy válogatással jelezni, mi mindent csinált 1992 óta Lantos Iván. Aki figyelt ránk, azaz előfizetője volt 1997-ben a Narancsnak, akkori karácsonyi számunk ajándék CD-jén megkapta a Kolinda 1977-1997 közötti, alig hozzáférhető felvételeiből készült válogatást. Erről egyetlen szám, a legnagyobb slágernek nevezhető Szerelem '96-os verziója jött át a mostani lemezre, ezen túl azonban ahhoz hasonló felfedezés az egész, mint amilyen a Toulouse-tól jó száz kilométerre, Cahors környékén élő zenész számára lehetett újra rátalálni az anyanyelvre és gyerekkora dalaira; ironikus távolságtartással szólaltatja meg őket, játszadozik a szavakkal ("a unkásoké a jövő", énekli, így, m nélkül), ráadásul reggae-ritmusra.
"Nem tudtam kimondani azt a szót, hogy munkás. Most. Annak idején, amikor énekeltük, nagyon szerettem ezeket a dalokat. Valószínűleg nem is tudtam, mit beszélek. Nekem az úttörőség nagyon jó állapot volt, szerettem táborba járni, zenélni, énekelni. Nem akartam én ezt most kritizálni, csak annyi történt, hogy mai fejjel leveszem a munkásból az m-et, és néhány szót nem tudok kimondani, mert érzem, hogy nem igazak."
A reggae úgy jön mindehhez, hogy Lantos Iván évek óta rendszeresen dolgozik együtt színes bőrű zenészekkel Franciaországban: "Kezdek jó tanuló lenni a ritmusban. A Kolindában is fontosak voltak a román és bolgár ritmusok, de most még inkább fontosnak tartom a ritmust, ami valahol Bach környékén elveszett az európai zenei kultúrából. Sokat tanultunk a hangmagasságokról, de nem tanultuk meg a ritmust. Az úttörődaloknak sem igazi saját ritmusa, se munkaritmusa nem volt, én pedig ma már nagyon nem szeretek ritmus nélkül dolgozni. Bármit, amit mostanában csinálok, megpróbálom ritmusba tenni - még a lassú, álmélkodó, szólózongorás darabjaimnak is nagyon kemény belső ritmusa van. A reggae nekem szinte alapgyakorlat: az egyik olyan ritmikus forma, ahol nincs hangsúly az egyeken, komplex, laza és ugyanakkor nagyon megszerkesztett forma, ami zeneileg elég szabadságot hagy a mondanivaló számára."
A feldolgozott népdalok, versek és úttörődalok magyarja mellett holt, illetve nem létező nyelvek szólnak új lemezén: a Palestrina-darabokban latin, a többnemzetiségű Spondó együttessel készített dalaiban egy általuk kreált, különféle nyelvek hangzásából merítő kevercs ("szeretünk énekelni, de így legalább nem kell kitalálni, mit is mondjunk"), a Bertalotti-műben szintúgy. A zeneszerzőként szinte teljesen ismeretlen Angelo Bertalotti (1666-1747) vokális gyakorlatnak írott darabjait éppoly mindennapos tananyagként fújta hajdan Lantos Iván a Lorántffy Zsuzsa Zenei Általános Iskolában, mint a magyar népdalokat. Gyerekkorában nem kedvelte a zongorát, mostanában azonban, mióta egy stúdióban belebotlott egy Steinwaybe, szólódarabokat kezdett írni zongorára, ezek közül is jutott egy a mostani lemezre.
A Kolinda szép folkkarriert futott be Franciaországban. Megjelent odakint három nagylemezük (I., 1976; II., 1977; 1514, 1979), koncerteztek, járták a fesztiválokat, közben haza-hazatértek a munkabázisként szolgáló Magyarországra. Idővel azonban épp a siker tett be nekik: túl sokat utaztak és éltek együtt, a szokásos zenekarszindróma: "Elég fiatalok voltunk, és erre senki nem készített fel bennünket. Szinte megoldhatatlan helyzet volt, egyre rosszabb lett a hangulat az együttesben, és éppen a legnagyobb szerződések előtt azt mondtuk, ma is azt gondolom, helyesen, hogy itt most megállunk, mert kezd olyanná válni, mint egy rossz házasság. Sokat és feleslegesen veszekedtünk, nem volt érdemes így folytatni." Lantos Iván épp akkoriban kapott egy egyéves ajánlatot egy francia lemezstúdiótól. Miután a magyar hatóságok
hat hónapig szarakodtak
megadni neki az engedélyt, turistaként kiutazott, és disszidensként ott maradt művészeti vezetni. Ettől kezdve egyik munka hozta a másikat, dolgozott francia és ír, gaboni és madagaszkári muzsikusokkal, Palestrinát énekeltetett egy bolgár női vokálkvartettel és így tovább. 1995-96-ban egy album és pár koncert erejéig újra összeállt a hajdani Kolinda, ő maga pedig ezután Lantos Banda néven, Porteleki László hegedűssel és feleségével, a táncos Herbisch Annával, valamint a lemezek előtti, ős-Kolindában éneklő Kamondi Ágnessel folytatta zenei (és) anyanyelvi hazatérését. E folyamat legújabb állomása az Yván Lantos Project, benne Dabasi Péter (pengetős hangszerek), Román Péter (bőgő), Veszeli János (dob), Szalay Péter (ütőhangszerek), Vincze Pál (zongora), Krulik Zoltán (gitár), Friedrich Károly (harsona), Sipos Endre (trombita) és Révai Nóra (fuvola).
Az Yván Lantos Project október 25-én játszik a Fonóban, ahol végre a Kolinda együttes első két lemezét is megvásárolhatja-dedikáltathatja a nagyérdemű.
