Szokatlanul gyors egymásutánban két dupla albumot jelentetett meg Lou Reed, előbb az Edgar Allen Poe betűjét és szellemét megidéző, Robert Wilsonnal közös színpadi produkció audiováltozataként készített The Ravent (Narancs, február 6.), majd a 60-as évek közepe óta íródó életmű saját kezű sűrítményeként előállt NYC Mant (Narancs, május 29.). Mivel a Poe-lemezen egymást érik az illusztris vendégek, akiket személyesen nyilván nem hurcolhat magával egyik európai városból a másikba - az pedig eleve kizárható volt, hogy Laurie Andersont, Ornette Colemant, David Bowie-t, Willem Dafoe-t, Steve Buscemit vagy a Blind Boys of Alabama kórust csak úgy, felvételről "föltegye" -, koncertműsorát nagyjából némi Poe-val megtoldott pályaképmetszetre lehetett belőni. Így is történt.
Meglepetést mindössze azzal okozott, hogy a koncert kezdetén tréfásan produkáltatta gitárosát, hadd ámuljunk, mily megtévesztésig tökéletes zongorahangokat tud a húrokon, jé, mire nem képes a modern technika. Zenekara tagjait is kifejezetten kedvesen mutatta be, rögtön az elején: Fernando Saunders basszusgitárost, aki dobosként, Mike Rathke gitárost, aki billentyűsként is dolgozott, Antonyt, aki vokálozott és a csellós Jane Scarpantonit, ráadásul épp a Sweet Jane alatt. Már-már azt hittem, Lou Reed szóban is kommunikálni fog a közönséggel, de nem, ettől kezdve szigorúan csak zene jön, semmi bratyizás.
Nézem Lou Reedet, 61 éves, a távolság eltünteti a ráncokat. Tán sose lépett színpadra másban, mint fekete pólóban, most is ebben van, kicsit groteszk, ahogy feszül a hasán, ha oldalt fordul; átállhatna egy lazább szabásúra. Nézem a bal kezét a gitárja nyakán, nem sok szerző akad rajta kívül, aki ekkora életművet épített ilyen kevés akkordra. Hallgatom, ahogy énekel, a mély regiszterekben a régi, följebb mintha megbicsaklana néha, nem zavaró, inkább emberi, meg persze mindig elég takarékosan bánt a dallamokkal is. Egész jelenléte tartást sugároz, s ezért szerencsére nincs az a kellemetlen érzés, hogy szemtanúi vagyunk annak, amint épp saját bálványát dönti le. Minden olyan magától értetődő, a metszően éles, tiszta gitárhangok meg a torzított durvák is, mindössze két fölösleges epizód terheli meg az estét: a basszusgitáros érzelgős dala (Stevie Wonder, kiáltotta be valaki találóan, bár a Wonder-oeuvre egészét tekintve mégis igaztalanul) és Ren Guang-Yi mester mozgásművészeti bemutatója (ami show-elemként idegenül hatott, s kétlem, hogy tartalmilag hozzátett volna, igaz, szép piros selyemruhát viselt; gonoszkodva azt mondhatnám, Lou csak azért iktatta műsorba tai-chi mesterét, hogy a turné költségvetésébe beépítve egyetlen napra se kelljen nélkülöznie).
Leginkább arra voltam kíváncsi, mihez kezd legrégebbi és legfrissebb dolgaival, a Velvet Undergrounddal és Poe-val. Velvet-korszakát a Venus In Furs képviselte Jane Scarpantoni frenetikus csellószólójával és az All Tomorrow's Parties, amit nehezen tudok elvonatkoztatni Nico hangjától, nem is sikerült. A Poe-lemezből - a fönt mondottak ellenére - kevesebbet kaptunk, mint gondoltam volna. A Vanishing Act egész bensőséges volt, Lou Reed és a tücskök, szinte semmi más. A Berlin albumról a Poe-vidékre átemelt The Bed megrázó, nem is lehetne más: "E helyen fogantak gyermekeink / Gyertyák világítottak éjszaka / És e helyen vágta fel a csuklóját." A Transformer album örökzöldjét, a Perfect Dayt, amit a Poe-lemezen átengedett a teljesen ismeretlen Antony fájdalmasan érzékeny, tremolós előadásának, itt egy versszak kivételével visszavette, pedig azt hittem, ha valamiért, akkor ezért ül ő végig a színpadon. Nem is az a kérdés, mit keres ez a dal Poe mellett ("Egy tökéletes nap / Elfeledtetted velem önmagamat / Az hittem, valaki más vagyok, valaki jó"), hanem hogy Lou jót tett-e vagy sem a klasszikus Poe-szövegekkel, amikor húzott és beleírt, régies kifejezéseket maiakra cserélt. E vitát nem dönthetem el, csak azt látom, hogy A holló sorait nem könnyű nyomon követni Babits, Kosztolányi vagy Tóth Árpád fordításán, nem beszélve a lemezen a verset mondó Willem Dafoe előadásának leghangsúlyosabb felkiáltásáról ("Pathetic!" - szánalmas), amit végképp nem lelek a magyarban. A Margitszigeten nagyon Dafoe-hoz hasonlóan adta elő Lou Reed a The Ravent, de talán több feszültség vibrált a hangjában, és gyors volt, akár egy rapper. Nem épp nyugdíjastempó.
