Jó húsz éven át működött független intézményként Eindhovenben a kortárs művészet peremvidékein alkotók produkcióinak otthont adó Apollohuis. Szervezői nemrég Budapesten beszámoltak róla: ennek vége.Paul Panhuysen átszellemült - minden bántó szándék nélkül: a koncentrációtól bamba - arccal, megfontoltan lépdel fel s alá a termet keresztülszelő két pár acélhúr között, hegedűgyantás tenyerei lágyan simogatják a fémet. A végpontok közelében elhelyezett alumíniumdobozoknak köszönhetően az elektromosan kierősített húrok négy szólamban énekelnek, nyöszörögnek, sírnak, nyüszítenek a keze alatt. Ha kicsit hunyorítunk, eltűnnek a vékony húrok, és csak az látszik, hogy egy hetven felé közelítő bohókás bácsi élénkzöld ingben, Miki egeres nadrágtartóban, már-már balettos finomsággal hullámzó kézmozdulatokkal hangokat hív elő a levegőből.
Ez az ő specialitása, húsz éve készít és szólaltat meg (olykor elektromágnes vagy napelem beiktatásával) hosszúhúros installációkat, melyeknél a húrok nemcsak a hangok végtelen sorát rejtik magukban, hanem térbeli vonalrendszerként funkcionálván, minden nézőpontból más-más képet is mutatnak. Budapesten először 1984-ben, a Plánum ´84 fesztiválon, az Almássy téri Szabadidőközpont aulájában egy Liszt-hommage-t adott elő Johan Goedharttal közösen egy levegőben lógó zongorával lesúlyozott és kifeszített húrinstalláción. Ezúttal az Artpool Kortárs Művészetkutató Központ
Paulay Ede utca 60.
alatti pincehelyiségében feleségével, Heléne-nel együtt diavetítéses előadással teljes kiállításon mutatták be az általuk vezetett Apollohuis tevékenységét.
A 2003-at a "hármasság évének" nyilvánító Artpool szórólapja szerint az Apolló Ház "egy harmadik típusú művészeti tér" volt, ami - az első és második típusú művészeti tér definiálásának kísérletéről lemondva - nagyjából annyit tesz, hogy mindenféle külső (politikai, piaci, művészettörténeti és divat) szemponttól függetlenül adtak helyet általuk fontosnak, értékesnek, innovatívnak tartott művészeknek és alkotásaiknak. Paul alakította ki a programot, Heléne végezte az irodai babramunkát, kisegítőként polgári szolgálatosokat foglalkoztattak. Képtelenség lenne számot adni több száz kiállításról, performanszról és koncertről, mindent dokumentáltak, négy kötetet tölt meg a két évtized programjairól szóló beszámoló, ezért csak néhány, ismertebb név a sorból: Marina Abramovic, Louis Andriessen, Iva Bittová és Pavel Fajt, Eric Bogosian, Glenn Branca, Tom Cora, Arnold Dreyblatt, Guy Klucevsek, David Moss, Elliott Sharp, a magyarok közül a 180-as Csoport, Forgács Péter és Szemző Tibor, valamint Kardos Sándor Horus Archívuma.
Az eredetileg szivargyárként, majd az Apollo parfümtermékek raktáraként működő, kb. százéves épületet a 70-es évek végén vásárolta meg Paul Panhuysen és Remko Scha. Lakásaikat és műtermeiket a két emeleten alakították ki, a kiállító- és koncertteret a földszinten. A New York-i Kitchen művészeinek experimentális zenei estjével nyitottak 1980-ban, ez rögvest megalapozta az Apollohuis hírnevét. Az első időszak költségeit jórészt Panhuysen várostervezési projektek művészeti tanácsadójaként keresett pénzéből fedezték, majd támogatást kaptak a kulturális minisztériumtól, Eindhoven városától és Noord-Brabant tartománytól. Remko Scha hamarosan kiszállt: rájött, hogy a szervezés egész embert kíván, és neki más tervei voltak, Panhuysenék ettől fogva egyedül vitték a házat. Paul Panhuysen a Narancsnak elmondta: saját művészetére is hatást gyakorolt a meghívott művészekkel való kommunikáció és együttműködés. Már korábban is kereste a zene, a képzőművészet és az írás közötti határok meghaladásának a lehetőségét - az Apollo Ház erre tökéletes terepet kínált.
Amikor tizenkét év után először jelentkeztek problémák az egyébként holland szinten alacsony költségvetéssel működő intézmény támogatása körül (1992-ben, egy gazdasági válság nyomán a holland kulturális és művészeti élet támogatásának egész rendszere átalakult, általános spórolás következett), éppen az interdiszciplinaritást vetették szemükre: képzőművészetnek túl zenei, zenének túl vizuális volt, ami ott zajlott. Ismétlődő vád volt a hely "elitizmusa" is, hogy szűk az általa megmozgatott művészek és érdeklődők köre (performanszokra általában 20-40, kiállításokra, installációkra 50-150 fő jött el). "Mindig azt mondtam a minisztériumnak, hogy amit én teszek, az a művészet kezdete. Ahol pedig a művészet kezdődik, ott kis közönség jön össze, de komoly emberekből" - fogalmaz Panhuysen, aki szerint nem a kíváncsiak létszáma határozza meg a produkciók minőségét. Az újdonság mindig kicsiben kezdődik, ami ma közismert, az tegnapelőtt ismeretlen volt, az Apollo Ház pedig mindig a holnap művészetének megszületéséhez és elismertetéséhez akart hozzájárulni. Sokan büszkék arra, hogy innen indultak.
1992-ben a kulturális minisztérium tanácsadó testülete a következő négy évre szóló támogatási kérelem elutasítására tett javaslatot, ekkor azonban a műhellyel kapcsolatban állt műveszek és intézmények levelekkel árasztották el a minisztert, megcáfolván az Apollohuis belterjességét. Elérték, hogy újabb vizsgálatot indítsanak, aminek eredményeként
mégis megkapták
a következő négyévi állami támogatást. 1996-ban nagyjából megismétlődtek a korábbiak: negatív szakvélemény, a négyéves működés biztonságát jelentő támogatás elutasítása azzal az indokkal, hogy Paul Panhuysen személye és ízlése túlságosan rátelepszik az Apollo Házra. Panhuysenék elhatározták, hogy fokozatosan másoknak adják át a hely irányítását, az új vezetés azonban évről évre kényszerült volna támogatásért folyamodni. Ebbe nem akartak belemenni, és utódaikat is meg akarták kímélni ettől. Belefáradtak, és mi tagadás, a bizalom hiányát sértőnek is találták. Nagyon rossz a véleményük a támogatási kérelmeket értékelő testületekről ("olyan országban élünk, ahol rossz művészek és rossz kurátorok döntenek arról, ki folytathatja a munkáját és ki nem"), de panaszkodás helyett inkább arról beszélnek, mennyire boldoggá tette őket az Apollo Ház tizenhét aktív éve.
Az épület ma is áll Eindhoven külvárosában, Panhuysenék ott laknak, barátaikat is szívesen látják. Ezek után is itt próbál Panhuysen 1968-ban alapított zenekara, a litván származású amerikai fluxus-művész, George Maciunas nevét viselő Maciunas Quartet, továbbra is külön madárházuk van a kanáriknak, akikkel Paul Panhuysen több koncertet adott, és lemezt is készített - de a friss művészet megmutatkozásának nyilvános tereként immár nem létezik az Apollo Ház. Arra, hogy vajon miképp tudott volna bekapcsolódni a tíz-húsz évvel ezelőttihez képest elképesztően fejlett számítógépes technikát alkalmazó, ezredfordulós művészeti szcénába, ma nincs válasz. Panhuysenék egyelőre a húsz év alatt fölhalmozódott archívum helyét keresik, az pedig, hogy utánuk mi lesz a házzal, nem az ő gondjuk.
Szőnyei Tamás
