n "Az indiai esküvői zenekaroknak két fő feladatuk van. Először is nagyon hangosan kell játszaniuk vasárnap reggel, hadd értesüljön az egész szomszédság: ez nemcsak a meghívás eszköze, hanem főként a büszkélkedésé: nagy család vagyunk, zenekart is tudunk fogadni, hallja meg mindenki, nősül a fiunk. Általában a vőlegény családja fizeti a zenekart. A másik funkció, hogy táncolhasson a násznép az esküvői parádén, a vőlegény házától a templomig. Indiában ez általában egyetlen út. Nagy-Britanniában többnyire két részletben teszik meg, a vőlegény házától elgyalogolnak a sarokig, buszra szállnak, mikor aztán megérkeznek a menyasszonyék közelébe, folytatódik a zene a lányos házig - ez az esküvői parádé a baraat, amihez a modern világban már a jármű is hozzátartozik. A késő délutáni, esti táncra általában bhangrazenekart vagy dj-t hívnak."
Az indiai menyegzői ceremóniába Mark Allen vezet be, a Bollywood Brass Band (BBB) baritonszaxofonosa, aki a Sziget Világzenei Nagyszínpadán csak egy pillanatra tűnt fel, amikor buggyos fekete nadrágjukhoz vörös derékkendőt viselő zenésztársaitól elütő civil sortban, menedzserként jelezte: CD-ik a helyszínen kaphatók. ` a hangot keverte, ezért nem játszott együtt a többiekkel.
A Bollywood Brass Band Anglia legkeresettebb indiai esküvői zenekara, jóllehet jelenleg a nyolc tej-fehér fúvós (férfiak, nők fele-fele arányban) és a két, szintén fehér dobos-ütőhangszeres mellett mindössze
egyetlen indiai
származású tagja van, Jas Daffu - viszont ő döngeti a dholt, ami az egyébként is látványos, hangos és magávalragadó rezesbandát még ellenállhatatlanabbá teszi. Kétféle ütővel veri a nyakába akasztott, tradicionális, észak-indiai dobon kétféleképp kifeszített kecskebőrt: jobbról, a feszesebb bőrdarabról peregnek a magas hangok, balról, a lazábbikról dübörög a basszus, ahogy az alkalom - esküvő, karnevál vagy fesztivál - megkívánja: nagggggyon hangosan. Bemutatnak mindenféle kunsztokat a fúvósok is - a legaranyosabb Alice Kinloch mutatványa, aki az amerikai rezes indulók királya, John Philip Sousa után sousaphone-nak nevezett, hatalmas tubaféleséggel a nyakában szökdécsel -, ám ahogy Jas a színpad előterébe lépve ráerősít, szárnyalni kezd a zene. S vele a közönség. A Kenyában született, Angliában nevelkedett Jas a Dhol Foundationben sajátította el mesterségét: ez egyszerre bő létszámú dholzenekar és Nagy-Britannia legnagyobb dholtanodája, 1991-ben hozta létre Johnny Kalsi, a hangszer tekintélyes művelője, a Bollywood Brass Band alapító tagja, aki elfoglaltságai miatt adta át helyét legjobb tanítványának.
Kalsi az Alaapnak, a hagyományosabb brit indiai popszíntér népszerű bhangraegyüttesének is tagja - nem véletlen, hogy a BBB hangzása nem teljesen azonos az eredeti indiai esküvői zenekarokéval: "A mi zenénkben a dobolás nagyon erősen bhangrás. A bhangra igazán Nagy-Britanniában fejlődött ki, a dhol pedig a bhangra specialitása, az indiai filmzenékben inkább másféle dobokat használnak. A hangzásunk tehát egy brit indiai esküvői fúvószenekaré, amiben Bollywood (az indiai filmipar - a szerk.) találkozik a bhangrával" - rögzíti a koordinátákat Mark Allen. Nem hangsúlyozza, de a zenekar honlapján olvasható szövegből kitűnik még egy alapvető különbség a brit BBB és az indiai esküvői zenekarok között: előbbiben csupa elsőrendű muzsikus játszik, utóbbiak tagjai három kategóriára oszlanak: az elsőbe tartoznak a vezető hangszeresek (a zenekar tulajdonosa és fiai), a másodikba a megbízható képességű zenészek (szezonális bérmunkában, általában a tulajtól kapott hangszerrel), a harmadikba a vőlegény családjának pénztárcájától függő létszámú, uniformisba bújtatott tömeget alkotó (ál)zenészek (alkalmi munkásként játszaniuk általában nem kell, csak úgy csinálniuk, mintha; hangszereik gyakran úgyis használhatatlanok).
És még valami, szomorú és érthetetlen: Indiában többnyire a legalsóbbrendű kasztból kerülnek ki a fúvósok. Vajon miért alakult így, holott a zenélés egyáltalán nem olyan, hagyományosan érinthetetlenek által végzett piszkos munka, mint a
halottégetés, csatornatisztítás
vagy a bőrkikészítés, ahol ürülékkel vagy vérrel érintkeznek? "Nem tudom az okát - mondja Mark -, hiszen az indiai klasszikus zenészek előkelő státust élveznek. Nem jelent magas rangot Indiában esküvői zenekarban játszani. Kemény munka, nem túl jó bánásmóddal. A Shyam Brass Bandben is, akiktől tanultunk, többen abból a kasztból valók, amit ma már udvariatlanság érinthetetlennek nevezni, vannak rá más kifejezések, például a haridzsan, amit Ghandi vezetett be (Isten népe - a szerk.). Nagyon kényes kérdés ez Indiában."
A Bollywood Brass Band tagjai közül többen a 80-as évek atomfegyverkezés elleni mozgalmának aktivistájaként fújták a rezet demonstrációkon, a hangulat kedvéért. A Fallout Marching Band (Nukleáris Hulladék vagy Radioaktív Csapadék Masír Banda) után alapították meg a Crocodile Style-t: "Afféle utcai világzenét fújtunk, funkot, latint, bármit" - meséli Kay Charlton trombitás, a BBB hölgytagjainak egyike. 1992-ben, egy londoni nemzetközi utcazenei fesztiválon jött össze az egyébként ma is aktív Crocodile Style a híres indiai fúvószenekarral, a Shyam Brass Banddel, tőlük tanulták az első indiai darabokat. Az alkalmi együttműködésből nőtt ki a Bollywood Brass Band, és építette fel repertoárját esküvői dalokból és indiai filmzenékből. De vajon mit szóltak az ott élő indiaiak ahhoz, hogy angolok szólaltatják meg az ő zenéjüket, nem voltak gyanakvóak, bizalmatlanok? "Eleinte meg-megkérdezték, mit is akarunk ezzel, meg voltak lepődve, de jó benyomást tettünk rájuk - feleli Kay. - Bátorítóan reagáltak. Először a Diwalin, az indiaiak fényfesztiválján játszottunk, aztán elkezdtünk esküvőkön is. Ahogy nőtt a hírnevünk, egyre több felkérést kaptunk, jöttek a fesztiválmeghívások, mint a Sziget vagy pár éve A Zene Ünnepe, szintén Budapesten. A fesztiválszezonhoz hasonlóan az esküvők évadja is nyárra esik, ha akarnánk, minden vasárnapra jutna esküvői munka, de az túl sok lenne. És túl korán kellene felkelni..." "Megmutattuk, hogy van piaca az indiai esküvői fúvószenének az Egyesült Királyságban - teszi hozzá Mark. - Most már mások is próbálkoznak ezzel."
Kay Charlton szerint első albumuk (The Bollywood Brass Band, 1999) nagyjából az utcai hangzásukat dokumentálja, jórészt egyszerre vették fel a stúdióban, kevés effektussal. A második (Rahmania, 2002) hangzásvilága gazdagabb; külön-külön játszották fel és rétegezték egymásra a szólamokat, s olyan hangszereket is használtak, amiket az utcán nem, például fuvolát. A Rahmanián az 1967-ben A. S. Duleep Kumarként született, muzulmán hitre térvén nevet változtató A. R. Rahman szerzeményeit dolgozták át (és ezeket remixeltették, többek között a Trans-Global Undergrounddal). Habár a CD-t eljuttatták Rahmanhoz, visszajelzést nem kaptak, személyesen sem találkoztak. "Nagyon elfoglalt ember. Mintha Michael Jackson, Ennio Morricone és John Williams lenne egy személyben. Hatalmas sztár egy egymilliárd lakosú országban, évente vagy tíz filmhez ír zenét, nincs ideje sok emberrel találkozni" - mondja Mark Allen. Bár lemezre még nem vették, a Szigeten játszott BBB-műsor részét képezi Nusrat Fateh Ali Khan, a néhai pakisztáni quawali (magyar átiratban kavali) énekes több szerzeménye, így a Mustt Mustt is. Tőlük tudom, hogy teljes címén (Too Cheez Bari Hai Mustt Mustt), egy 1992-es indiai film slágereként ez annyit tesz: valaki szexi, vonzó, pajkos, dévaj; quawali előadásban vallási eksztázisra utal a mustt szó, harmadik jelentése pedig egy párosodni akaró hím elefánt látványos merevedésére. De aki netán csak az angol must kifejezést érti benne, az sem téved: a Bollywood Brass Bandet muszáj hallani.
Szőnyei Tamás
