SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Kemény és kompetitív világ a balett-táncosoké, minden arabeszk mögött évtizednyi lemondás, vasfegyelem és elképesztő önsanyargatás áll – meg persze szex, szerelem és árulás, mert ezek valahogy a filmvásznon kéz a kézben járnak vele.

Ma már egyetlen valamirevaló nem angol nyelvű film sem kerülheti el a hollywoodi remake rémét.

Fiatal pap érkezik az isten háta mögötti zárt közösségbe – ugyanakkor, amikor a börtönből szabadult tékozló fiú hazatér.

A zürichi egykori Tűpark igazi, köztévés rémhíradókból ismerős no-go zónákra hajazott: mocsok, szemét és bűnözés volt az úr, a drogosok, prostituáltak és hajléktalanok pedig különösebb szabályozás nélkül éltek a svájci város közepén több mint tíz éven keresztül.

Kiközösítés, szerelmi csalódás, egy barát elvesztése – ilyesmiktől rettegünk pubertáskorban.

„Amióta csak az eszemet tudom, kuponozó akartam lenni” – képzeljük csak el a Nagymenők nyitányát, de úgy, hogy az ajtót nem egy csomagtartóba rejtett áldozat, hanem a vasárnapi újságból ránk meredő akciós szelvény rúgja be.

A szereptévesztések filmje ez a krimivígjáték. A főszereplő, Márk könyvelő ugyan, de mivel jó a csajozásban és ott lapul a polcán az Atkinson-féle Pszichológia tankönyv, úgy véli, terapeutaként is megállná a helyét.

Így, a huszon-X-edik Marvel-mozinál nehéz már újat mondani a világ megmentéséről, a gonoszról meg a nagy erőről, ami természetesen nagy felelősséggel jár.

Hogyan lehet lebénult karokkal, ráadásul nőként legyőzni három, életünkre törő marcona alakot?

Egy Guy nevű srác minden áldott nap ugyanabban az időpontban kel, ugyanazt a reggeli, semmitmondó rutint pörgeti, munkába menet pedig ugyanazokkal az emberekkel találkozik, és ugyanazt a kávét rendeli a jól ismert baristájától.

A személyes hangvételű amerikai független filmek felfutása valamikorra a 90-es évekre tehető.