SzSz

Ma egy filmet „tarantinósnak” nevezni már több, mint stíluspecsét.

A filmbeli Bhután forradalmi változások előtt áll.

Nincs új a nap alatt: a robotok, hónuk alá csapva minden elektronikus háztartási készüléket és ketyerét, fel­lázadnak az emberiség ellen.

Brian Jordan Alvarez szériája, mintha a kormánypropaganda rémálmából ugrott volna elő.

A közkeletű kritika szerint a világvége-filmekben kizárólag amerikaiak lelik halálukat.

A túlféltő apuka élete válságba kerül, mert megkérik egyetlen lánya kezét – ez az Örömapa premisszája; mind az 1950-es Spencer Tracy-féle, mind az 1991-es Steve Martin-féle filmé.

Abban nincs vita, hogy a Marvel a 2019-es Bosszúállók: Végjáték óta nem találja önmagát.

Mindig mindent emberi tulajdonsággal ruházunk fel.

A zombihorrornál kevés elkoptatottabb műfaj létezik, az elmúlt pár évben az akciótól a vígjátékon át a musicalig és a drámáig szinte minden felütéssel láthattunk már feltámadt és agyevő holtakat.

Mind ismerünk olyan embereket, akik egy udvariassági kérdésre – hogy vagy? – igyekeznek valódi választ adni.

Cameron Diazt több mint tíz éve, a 2014-es Annie óta nem láthattuk semmiben; ha pedig a valóban emlékezetesebb szerepeiig akarunk visszamenni, nyugodtan ugrálhatunk még pár évet a múltba.