Főleg nem manapság, és kiváltképpen nem Amerikában. A westernekhez (hol vannak már azok…!) vagy a horrorokhoz (és ezeknek mikor áldozik le…?) hasonlóan nagyjából ugyanazokra a sablonokra épülnek, a különbséget mindössze olyan, nehezen definiálható összetevők jelentik, mint a karizma, a szereplők közötti kémia vagy a hangulat. Ezen túl szinte mindig ugyanaz történik: férfi és nő találkoznak, vonzalom ébred, de ahhoz, hogy egymásé legyenek, le kell győzniük valamit vagy valakit, ami/aki elválasztja őket. Azokat a próbálkozásokat, ahol a képletbe némi kísérletezés vegyül (a két főszereplő azonos nemű; esetleg a végcél nem a szex vagy a házasság), a westernek után bátran nevezhetjük revizionista romkomnak – ha így teszünk, tegyünk így Sophia Brooks első filmnek tűnő második mozijával is.
Ebben ugyan még mindig egy fiatal, szép nő (Molly Gordon A mackóból ismert perszónájával) kacérkodik egy álmos képű sráccal (Logan Lerman), de az idillinek tűnő románc hamar zátonyra fut. Kiderül, hogy a fiú csak szórakozna, míg a lány komolyan gondolja – ebben sincs semmi extra, egy hirtelen ötlettől vezérelve viszont utóbbi úgy dönt, ágyhoz kötözi kiszemeltjét, és addig el sem engedi, míg meg nem győzi őt.
A Jaj, szia! végig szórakoztatóan ugrókötelezik a könnyed komédia és a fekete vígjáték határvonalán. A világot nem váltja meg, de a szokásosnál eggyel érzékenyebben beszél az emberi kapcsolatokról, amelyek, hát igen, ritkán olyanok, mint a filmekben.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
