tévésmaci

Amikor Sztupa és Troché egy multinacionális vállalat megbízásából látogatást tettek a burnyákoknál, nagy reverenciával fogadták őket. Maga az elnök küldött értük a repülőtérre egy bizalmi embert, természetesen inkognitóban. Az ügyesen elvegyült a tranzit kijáratánál lebzselő taxisok és panziósok között, sőt, neki is volt egy kis műanyag irattartóba csomagolt A4-es papirosa, amire nyomtatott nagybetűkkel föl volt írva két név, így: MR. STOOPWA, MR. ROGIER.

Amikor Sztupa és Troché találkoztak a kontraalpinistával, odakünn tél volt, fagyott, s a jegesmedvék behúzódtak a város peremére, hogy a szemeteskukákból csemegézzenek. Egy ronda presszóba hívta őket a kontraalpinista, a pincérnő körmén repedezett a vörös lakk, a dekoltázsa több volt mint tolakodó, s a rendelést is túl bizalmaskodó hangon vette fel.

Amikor Sztupa és Troché egyszerre döntötték meg a Kessler nővéreket és a Tanácsköztársaságot, májropogós volt ebédre, párolt rizzsel, bár akadtak olyan elvetemültek, akik szalmakrumplival kérték, mondjuk annál tényleg nincsen lejjebb, már kulináris értelemben.

Amikor Sztupa és Troché a mókust kergették, elég ótvar idő volt, esett például. Nem nagyon, apró, gonosz cseppekben, de kitartóan, és volt valami szél is. A grafitszürke mókus egy darabig farkasszemet nézett velük, ült egy pingpongasztalon a parkban és nézett. Mit nézel, mókusfejű? - kérdezte inkább érdeklődve, mint felindultan Sztupa, de a szőrös csákesz nem reagált. Ült, csepegett a füle pamatjáról az esővíz, de amúgy a szeme sem rebbent.

Amikor Sztupa és Troché újra gyerekek lettek, nem csodálkoztak, de választási lehetőségük sem nagyon adódott. A legnagyobb baj a bizonytalanság volt, hogy nem tudták pontosan, meddig is tart majd ez a nyugodtan mondhatjuk, rendkívüli állapot. Egy hétig? Kettőig? Többre nem számítottak, hisz ismerték a dörgést. A választási lehetőség hiányát innen - az idő és a földrajz távolából - úgy kell elképzelnünk, mint amikor mi voltunk gyerekek. Sem Sztupa, sem Troché nem jelentkeztek, hogy jaj, én most gyerek akarok lenni, mert ha gyerek leszek, akkor fagyit eszek, beolvasok a tanáraimnak, s már hétéves koromban ráhajtok a szomszédék Évikéjére, mert műkorcsolya-bajnoknő lesz belőle esztendők múltával.

Amikor Sztupa és Troché a gumimacik élén Vietnamba vonultak, az alakzat - különösen a hátsó fertályokon - olykor-olykor megbomlott. De ne szaladjunk ennyire hátra, hiszen a dolog valójában úgy festett, hogy csak Troché vonult a gumimacik élén, Sztupa nagyon is beékelődött közéjük, jobbról a harmadik volt a szélén, pont abban a menetoszlopban, amit Troché vezetett.

Amikor Sztupa és Troché meglátták a Dunában a dobozt, először azt hitték, úszik. Félúton volt valahol a Szabadság és az Erzsébet híd között, egy piszok nagy doboz. Olyan nagy, hogy azt el sem tudod képzelni, ha lapos lett volna a teteje és mondjuk ablakok is lettek volna rajta, bárki simán háznak nézi. De nem voltak ablakai, s a szokott tejeskávébarna színben tündökölt, mint a hűtőszekrények, tévék mezei dobozai.

Amikor Sztupa és Troché ellopták a családfát, szerfelett óvatosan kellett intézkedniük, hiszen a fa nagyon szem előtt volt. Mindjárt a platános szélén, rögtön az út mellett, ráadásul még a sétány is pont előtte bírt kanyarogni - babakocsit toló bébiszitterek, szabadságos katonák, kutyasétáltatók és hasonlók korzóztak előtte, csupa dologtalan népség, fényes délelőttől a késő esti villanyoltásig. Még ha leszállt az éj, akkor sem takarodott haza mindenki, fiatalok és örökifjak maradtak a fák alatt csókolózni, meg ki tudja, mit etyepetyézni.

Amikor Sztupa és Troché találkoztak Szendvics elvtárssal, az épp a köszörűstől jött a Fő utcán. Özv. Horinkáné kétségkívül jól fen, mondotta, majd betessékelte a fiúkat egy útba eső üzembe, hogy mindjárt meg is mutassa, mit tudnak megélezett kései.

Amikor Sztupa és Troché meglátták a lavórt, tudták, hogy cselekedniük kell, ott állt kinn, úgy a negyedik emelet magasságában, az utca felett. Szép lavór volt, régies. Troché már épp belekezdett volna, hogy náluk ilyet használtak gyerekkorában kézmosásra, csinos kis kovácsoltvas tartószerkezetbe kellett belehelyezni, s nem cserélgették minden kézmosás után a vizet, így az kicsit szappanos, kicsit szürkés volt néha.

Amikor Sztupa és Troché megálltak a szárazérnél, az már egy másik lakodalom volt. Jobbra elláttak egészen a pusztáig, de balra mintha a földből nőtt volna ki, ott magasodott a walderdő. A kettőt elválasztó út, ha nem is torkollott a végtelenbe, csak eltűnt úgyszólván az első kanyarban, mégis érzékeltett valamiféle távlatot, kézzel fogható messzeséget.