A májropogós nagyjából a panírozott rossz levegőnek felelt meg, viszont Liesinger sört csapoltak mellé - csak azon az egy helyen a városban, s az egész szocializmust építő hazában -, úgyhogy mégis megérte, már csak a neve miatt is, mert az olyan osztrák volt. S ha belegondolunk, hogy egy utcával arrébb például dortmundi sört (DAB-ot, ugye) csapoltak, belátjuk, nem is volt olyan rossz a hetvenes évek. Sztupa és Troché kiléptek a Liesingerből, s a Kálvin tér felé vették az irányt, de alig vágtak át az Egyetem téren, amikor Troché arra lett figyelmes, hogy követik őket. Megállt egy pillanatra, úgy csinált, mint aki rá akar gyújtani (épp ekkoriban tért át a Golden Smartról a Milde Sortéra, ja tökfej, mert Simon doktor javasolta neki), s hátranézett, az úgy száz méterrel mögöttük látszólag gondtalanul sétáló Sztupára és Trochéra, mintha a János Pince nevű bájzliból léptek volna ki, át is futott Troché agyán, hogy János vitéz lieblingspeisét ehettek nyilván, ott csak azt érdemes. Csináljunk úgy, mintha nem vennénk észre, s csaljuk lépre őket, súgta oda Sztupának, aki alig észrevehetően bólintott. Legközelebb az Alföldi előtt sandítottak vissza, s konstatálták, hogy Sztupa és Troché tartják a távolságot. Ha így, hát így - folytatták az útjukat. Csakhogy eközben Sztupa és Troché kifordultak a Károlykert felől, s a körülbelül az Egyetem térnél tartó Sztupa és Troché nyomába szegődtek, mintegy észrevétlenül. Határozzuk meg tehát a pontos koordinátákat! A májropogóst pusztító Sztupa és Troché az Alfölditől hesszelnek vissza, hogy Sztupa és Troché követik őket, arról mit sem tudván, hogy őket meg kábé a PIM magasságából követi Sztupa és Troché. Ha jobban feltorlódnak, isten ments, összefutnak, időspirál alakul ki, amit jobb nem megvárni, úgyhogy most eltirhulunk tévézni.
Pénteken (28-án) R. L. Stevenson egyik méltán kevésbé ismert művének adaptációja este nyolckor a Cinemaxon, kiváló brit Shakespeare-színészek és Michael York elővezetésében (A Ballantrae-i örökös). Volt délelőtt a Film+-on Meghívás egy gyilkos vacsorára, abban meg Maggie Smith játszik sok sztár (Peter Falk, David Niven meg még ilyenebbek) mellett, de a mű maga sajna tré.
Szombaton egy éjszakai Cronenberg a gyengébbek közül az m1-en (Eastern Promise - Gyilkos ígéretek), oszt annyi.
Vasárnap egy kései Hitchcock, a Téboly 1972-ből éjfélkor a tv2-n, viszont fél órával előbb indul az Éjféli expressz a Cinemaxról. Én nyolctól a Rushmore sziklákon zúztam Cary Grant elől iszkolván Észak-Északnyugat irányba az MGM-en, amiből az következik, hogy Hitchcock elvtársnak alighanem születésnapja lehet, vagy belépett a Fideszbe.
Hétfőn nem fogják elhinni, este nyolc előtt a Duna Tv megint előszedi a tévétörténet legkudarcosabb sorozatát, a Rózsa Sándort, tényleg, az orcám leszakad. Ugyanekkor a Duna Worldön Dankó Pista, 41-ből. Éljen a színvonal!
Kedden a Napfivér, holdnővért csak azért teszem ki a Cinemaxról, hogy leírhassam: Fratello sole, sorella luna, szép, nem? Hát még a muzsika. Éljen a giccs!
Szerdán borogatom magam az elmúlt két nap terhe alatt.
Csütörtökön viszont este kilenctől tolja a Film Mánia Az oroszlán télen 2003-as kiadását, ami azért érdekes, mert máig nem jövök rá, hogy mi indította Andrej Koncsalovszkijt arra, hogy újra kifaragja a '68-as nekifutást. Mondjuk, bírom, hogy Peter O'Toole szerepét a kiváló Patrick Stewart vette át, de azért ennyi mégis kevéskének tűnik az üdvösséghez. Nagyon kell szeretni tehát a királyos filmeket, amikben talpig vasban trappolnak a szerencsétlen főrendek a vár véghetetlen kőfolyosóin - részemről fenn is áll az érzés. A világ legjobb könyvének versenyképes adaptációja vacsorára az MGM-en, kitalálták: Tom Jones. Akkor tévézzen nektek a Tom Jones vagy a Karel Gott!
