Amikor Sztupa és Troché egy multinacionális vállalat megbízásából látogatást tettek a burnyákoknál, nagy reverenciával fogadták őket. Maga az elnök küldött értük a repülőtérre egy bizalmi embert, természetesen inkognitóban. Az ügyesen elvegyült a tranzit kijáratánál lebzselő taxisok és panziósok között, sőt, neki is volt egy kis műanyag irattartóba csomagolt A4-es papirosa, amire nyomtatott nagybetűkkel föl volt írva két név, így: MR. STOOPWA, MR. ROGIER. Ám amikor kinyílt az automatikus kapu, ő is elkezdett óbégatni a többi egybegyűlttel, s amit ki lehetett hallani a kórusból, az már inkább úgy hangzott, hogy Miszter Sztupa és Miszter Troché. Nem is okozott gondot megtalálni egymást, kézfogás, bemutatkozás, a fiatalember még a magyarral is megpróbálkozott, s valami olyasmit mondott, hogy őt magyarul tulajdonképpen Istvánnak hívták, s egy évig buszt vezetett Tatabányán, de a neve burnyákul egész máshogy hangzik, nem is érdemes megjegyezni, mert csupa mássalhangzóból meg számból áll. Troché rögtön elértette a tréfát, de Sztupa egyáltalán nem figyelt oda, mert kilépvén az előcsarnokból villámcsapásként ütött belé egy friss benyomás: beleszagolt tudniillik a levegőbe, az pedig, legyen bármilyen közhelyes is, balzsamos volt és jó szagú, fenyő és déli gyümölcsök illatát árasztotta, s egyszerre volt nagyon kellemes és felkavaró, vagyis vérpezsdítő. Hosszan vágtak át a zsúfolt parkolón, egyszemélyes fogadóbizottságuk (szigorú inkognitóban) egy kanárisárga Fiat 131-eshez vezette őket, melynek utasterét szétszórt rágógumipapírok és hűsítőspalackok tették otthonossá, s nyilvánvalóan feltűnésmentessé is. A sofőr betuszkolta csomagjaikat egy gyerekágy elhagyatottnak tűnő rácsozata mellé a csomagtartóba, őket pedig a hátsó ülés felé kalauzolta. A kocsi harmadik próbálkozásra elindult, majd valami földút közbeiktatásával kikerülte a fizetőkaput, s egy sikló ügyességével slisszolt be a főváros felé tartó - elegyes állagú - gépkocsioszlopba. Mi meg faroljunk sürgősen a tévé elé!
Pénteken (12-én) jön a vállfás nagy utazása, negyed kilenctől indul a vonat az m1-ről, s biztos megáll egy percre az ügetőnél, mert Sose halunk meg! Ha nem, hát nem. Maradva az ántivilágnál meg a közszolgálatnál, rögtön utána megnézhetjük minden Spreewald uborkák fő himnuszát Good bye, Lenin! címmel az m2-n. De ha már a címeknél tartunk, ott volt nyolckor a Cinemaxon a Temetés Berlinben, ami egy tőrőlmetszett brit kémfilm a hatvanas évekből, melyben természetesen Michael Caine a kém, úgy is hívják: Michael Caime.
Szombaton maradunk a kémek elég izgalmas világának foglyai: az m2 újra előveszi a Cambridge-i kémeket, amit ismét jó szívvel ajánlunk. Lesz még kábé ugyanekkor (valamivel éjfél előtt) a ViaSat3-on a Manhattanre leszállt az éj - nos, mint a cím is kimutatja tisztán: Sidney Lumet leszálló ágából, Garcia Andrással.
Vasárnap egy elmaradt utazást pótolhatunk a híres Brugge-be, felénk is mondogatták sűrűn, hogy elmész te a brűsbe: Erőszakik este tíz előtt az RTL Klubon.
Hétfőn vörösőrség miatt zárva.
Kedden a pofám tényleg leszakad, jön Józsi a kicseszett úthengerrel esti negyed kilenckor a Dunára. Nyilván azért, mert semmi sem ciki, és mindig lesz lejjebb.
Szerdán sem lesz semmi nézhető, de ki csodálkozik ezen.
Csütörtökre maradt viszont a Dunán egy kis gyöngyszem abból a korból, amikor a magyar filmesek úgy érezték, hogy az a helyes, jövőbe mutató magatartás, ha csehszlovák filmeket forgatnak, pontosabban olyan valamiket, amik hasonlítanak módfelett a csehszlovák filmekre. Nos, ez a magatartás még a cseh filmeseknek sem jött be, a szlovákokról már nem is beszélve. A cseh filmesek a kudarc láttán amerikai filmekkel próbálkoztak, a magyar filmesek pedig költészettel (elsősorban monetáris alapon, még szép). Ettől persze az Ismeri a szandi mandit? egy egész helyes kis film, amelynek tökéletesen értelmetlen címe asszem Sztankay csajozós dumáját takarja. A műalkotást a Duna Televízió vetíti. Önök se tévézzenek, orrvérzést és émelygést okoz.
