Vannak kiállítások, ahol megtekinthető valamely Nagy Ember karosszéke, töltőtolla, kalapja, tajtékpipája… De mi tud elárvult tárgyakból kiderülni az egyetlen fontos dologról: az életműről? Azonkívül, hogy megélhetést biztosít helyi erőknek? Ilyen turisztikai célpont ma Fårö szigete, amely egykor Ingmar Bergman ihletője, lakhelye, menedéke, filmjeinek emblematikus színhelye volt.
Raphaëlle (Valeria Bruni Tedeschi) nem akarja tudomásul venni, hogy házastársa, Julie (Marina Foïs) elhagyni készül őt. Minden módon akaszkodna narcisztikus rigolyáit tovább tűrni nem hajlandó párjára; egy őt érő banális, de egziszteciális következményekkel járó baleset (könyökét töri a grafikusnő) felettébb alkalmasnak látszik, hogy a természetes módon felébredő sajnálatot és együttérzést kihasználva visszahódítsa (de legalább még egy kicsit magához láncolja) szerelmét.
Eredetileg a francia film egyik legprovokatívabb rendezője, Alain Cavalier filmesítette volna meg.
Alapjáraton nem sok jóval kecsegtet, ha egy filmben a szerelmesek nem ismerik fel, hogy az isten is egymásnak teremtette őket
Élettapasztalatok, a világ folyását tárgyaló gondolatok továbbadására egy tanító-tanítvány viszonyban elmesélt kapcsolat szerfelett alkalmas.
Nem szerencsés egy trilógia harmadik darabját úgy forgalmazni, hogy az előző kettőt nem ismerheti a reménybeli közönség.
A rendezői alteregó kilencéves, fakarddal hadonászik, pajzsa horpadt kukafedél.
Erich Kästner egyetlen az ún. ifjúsági kategóriába nem sorolható regénye szatíra volna.
Kaurismäki-filmekben szoktak rideg kocsmák színpadán ilyen reménytelenséget sugárzón énekelni, mint itt.
