TPP

Meglehet, nemcsak az elszenvedett, de az elkövetett bűnökről szóló, de a kollektív tudattalanba merült, zsigeri, egyesek szerint genetikai szinten is kimutatható tudás is öröklődik nemzedékről nemzedékre.

„De jó, hogy visszahívtál, Dustin. Olyan régen hallottam a hangodat.”

Amióta könnyű kamerák és mobiltelefonok állnak rendelkezésére akármelyik hétköznapi embernek, nem maradhat rejtve semmi.

Mondjuk, pofa kell hozzá, hogy valaki egy klasszikus regény, zenemű vagy (mint itt) film címét lenyúlja.

Utcalánynak lenni is csak egy foglalkozás. Szolgáltatás, amiért a kuncsaft fizet. Ha elégedett, visszajár.

Jó nézni ezt a filmet. Pedig sem az alaphelyzetben, sem a történetbonyolításban, sem a formában nincs túl sok eredetiség. 

Van távolabbi hely Bolívia pusztaságainál? Van a (többi közt filmet is) fogyasztó(i) társadalom civilizációs előnyeit élvező, és annak bajaival küzdő ember számára idegenebb problematika, mint egy tanyáján magára maradt, vénülő házaspár küzdelme az elemekkel, a közelítő halállal?

Spielberget szokták a világ legjobb filmrendezőjének is nevezni egyesek. Nagyon nem az, viszont az újabb kori, elsősorban amerikai filmtörténetnek, és a műfajra gyakorolt amerikai kulturális befolyás kizárólagossága miatt a világ filmtörténetének is csakugyan meghatározó, kifejezetten emblematikus alakja.

Haffmann úr ékszerész. Kiváló szakember. Szerény műhelyéből kikerülő egyedi brosstűi, fülbevalói keresettek, tisztes megélhetést biztosít családjának.

Ezúttal szemléletes, találó, kifejező a magyar cím.

Jól mondja nyilatkozataiban a rendező: csakugyan családi dinamikák határozzák meg ezt a filmet – de nem abban az értelemben, amelyben ő gondolja.

Ez a film a gyerekkorról szól. Nem a szelektív emlékezés megszépítő messzeségébe veszett gyerekkorról, hanem a valóságosról.