Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.
Hermann Hesse első olvasásra igen filmszerűnek tűnő műveiből eleddig nem készült egyetlen, a gazdag képiségű szövegekhez méltó adaptáció sem.
Már a film alapját képező, a címszerepet törpére átíró, ám így is (vagy épp ezért) sikeres Broadway-musical is félreérti és -érteti a kedvelt verses színművet. Edmond Rostand darabja ugyanis valóban egy súlyosan sérült ember drámája, de a probléma nem fizikai, Cyrano valójában nem orrának méretétől, hanem a külsőségeket mindenek fölé helyező világ ürességétől szenved.
Vannak kiállítások, ahol megtekinthető valamely Nagy Ember karosszéke, töltőtolla, kalapja, tajtékpipája… De mi tud elárvult tárgyakból kiderülni az egyetlen fontos dologról: az életműről? Azonkívül, hogy megélhetést biztosít helyi erőknek? Ilyen turisztikai célpont ma Fårö szigete, amely egykor Ingmar Bergman ihletője, lakhelye, menedéke, filmjeinek emblematikus színhelye volt.
Raphaëlle (Valeria Bruni Tedeschi) nem akarja tudomásul venni, hogy házastársa, Julie (Marina Foïs) elhagyni készül őt. Minden módon akaszkodna narcisztikus rigolyáit tovább tűrni nem hajlandó párjára; egy őt érő banális, de egziszteciális következményekkel járó baleset (könyökét töri a grafikusnő) felettébb alkalmasnak látszik, hogy a természetes módon felébredő sajnálatot és együttérzést kihasználva visszahódítsa (de legalább még egy kicsit magához láncolja) szerelmét.
Eredetileg a francia film egyik legprovokatívabb rendezője, Alain Cavalier filmesítette volna meg.
