A fiatal férfit a szklerózis multiplex kerekesszékbe kényszerítette, lába már csak azért van, hogy fájjon, a betegség elvette a látását is. Kapcsolatai nincsenek (takarítani járnak hozzá, a gyógyszereket viszik neki, csupa szánalom szülei jó tanácsokkal zaklatják telefonon), élete merő túlélés. Lakása elhagyása legalább akkora vakmerőség, mint az őserdőbe merészkedni fegyvertelenül – úgy is végződik. Utazna az egyetlen emberhez, akivel közössége lehetne ebben a sérültjeit magából kivető világban, egy internetről megismert, rákkal küzdő sorstársnőhöz, akivel lenne miről… hallgatni – de kirabolják a vonaton, ismeretlen helyre hurcolják, hogy a bankkártyáján lévő pénzhez is hozzáférjenek, fenyegetik, verik, megalázzák.
Kevés felkavaróbb filmet láttam a finn Teemu Nikki munkájánál. De nem is a sztori, hanem a feldolgozás kelt zsigeri irtózatot. Az, hogy végig nem látunk egyebet, mint a csakugyan SM-től lebénult és megvakult, egykor hivatásos színész Petri Poikolainen arcát és közvetlen környezetének tárgyait, még a Saul fiában alkalmazott metódusnál is radikálisabban zárva ki a külvilágot, arra készteti a nézőt, hogy ne szemlélője, hanem maga is elszenvedője legyen az eseményeknek. Egyúttal kevés érzelmesebb filmet láttam, mint ez.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
