Várhegyi Éva

Halálra ítélte a kormány a lakás-takarékpénztári megtakarítások támogatásának két évtizedes konstrukcióját. Az agónia eltart még pár évig: a már meglévő, jellemzően 4–10 évre kötött szerződésekre a továbbiakban is jár az állami támogatás, de a múlt szerda óta megkötött újakat vagy a meglévők meghosszabbítását már nem illeti meg ez a kedvezmény. Mivel az eredeti (időközben többször módosított) 1996. évi CXIII. törvény a lakástakarékpénztárakról a legalább 4, de legfeljebb 10 éves időtartamra elhelyezett betétekre adta a támogatást, legkésőbb 10 év múlva írmagja sem marad az öngondoskodás e formájának, amely a lakáscélra gyűjtőket szép honoráriummal buzdította takarékoskodásra.

„Amikor egy autó, amely nagy sebességgel haladt a sík országúton, emelkedőhöz ér, a rossz autóvezető abban az illúzióban ringathatja magát, hogy csak taposnia kell a gázpedált, s tarthatja a sebességet. Az eredmény: a motor köhögni kezd, s hamarosan lefullad.” Ezzel a (Jánossy Ferenctől átvett) hasonlattal érzékeltette Kornai János az „erőltetett növekedés” kimerülésére adható hibás választ (Erőltetett növekedés, Akadémiai Kiadó, 1972).

A három testvér által még a 19. század derekán alapított gyapotkereskedő cég a 2000-es évekre Lehman Brothers Holding Inc. néven az Egyesült Államok egyik vezető befektetési bankjává nőtte ki magát.

Sokéves pangás után feléledni látszik a lakossági hitelpiac, bár még csak a lakáshitelek iránt nőtt a kereslet. Van persze honnan feljönni, hiszen a 2008-as válság és különösen a svájci frank megerősödése nyomán tömegesen bedőlő devizahitelek kudarca igencsak elvette a magyarok kedvét attól, hogy hitellel hosszabbítsák meg szimbolikus takarójukat.

Újabban nincs nap, amikor ne lenne ki­emelt téma a sajtóban a forint árfolyama, amely két hónap alatt jó 6 százalékot romlott az euróhoz képest.

Nemzedékem közgazdászai hosszú ideig a magántulajdon bűvöletében éltek: a „létező” szocializmus visszásságai arra tanítottak minket, hogy az államnál aligha lehet rosszabb tulajdonost találni. A vezetők politikai lojalitás alapú kinevezése és az aktuális kormányzati elvárásoknak való megfelelési kényszer óhatatlanul rontja az állami cégek hatékonyságát, ami – éppen a közösségi tulajdon miatt – halmozódó társadalmi veszteségekkel jár.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere nem volna életképes, ha nélkülöznie kellene a nemzetközi együttműködőket. Hiába játszotta el a 2010-ben mindenféle külső befolyással szemben szabadságharcot hirdető Orbán Viktor azt, hogy nincs szüksége „nemzetidegen” entitásokra, jól tudja, hogy nélkülük aligha őrizhetné meg a hatalmát.

„Nem lesz választási költségvetés” – szögezte le a negyedik ciklusára aspiráló Orbán Viktor március 6-án, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara évnyitóján. Mondta ezt egy nappal azelőtt, hogy a kormány döntött a „téli rezsicsökkentésről”, vagyis a különös hideg miatt megemelkedett rezsiszámlák 12 ezer forintos kompenzálásáról, valamint a nyugdíjasok 10 ezer forintnyi Erzsébet-utalvánnyal nyomatékosított húsvéti ajándékáról.

Mennyire tették kockázatossá a magyar bankrendszert az utóbbi évek tulajdonosi változásai? – szegezte nekem a kérdést a Pénzügykutató 50. születésnapját megülő konferencia kerekasztal-beszélgetésének moderátora, Farkas Zoltán azt követően, hogy röviden ecseteltem a bankszektor „nemzetiesítésének” jelen állását.

Ötven éve, 1968. január 1-jén lépett működésbe a szocialista gazdaságirányítás megreformált modellje, az Új Gazdasági Mechanizmus.

Szokatlan tendencia ütötte fel a fejét a fejlett világban: mind nagyobb körben válnak jellemzővé a negatív kamatok és hozamok, vagyis a megtakarító fizet azért, hogy kölcsönadhatja a pénzét. A bankbetétekre a legtöbb országban (nálunk is) a lakosságnak csak azért nem kell fizetnie, mert törvény írja elő, hogy számukra nem állapítható meg negatív kamat.