Várhegyi Éva: Ekotrip

Tücsökmentalitás
szerző
Várhegyi Éva
publikálva
2018/14. (04. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

„Nem lesz választási költségvetés” – szögezte le a negyedik ciklusára aspiráló Orbán Viktor március 6-án, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara évnyitóján. Mondta ezt egy nappal azelőtt, hogy a kormány döntött a „téli rezsicsökkentésről”, vagyis a különös hideg miatt megemelkedett rezsiszámlák 12 ezer forintos kompenzálásáról, valamint a nyugdíjasok 10 ezer forintnyi Erzsébet-utalvánnyal nyomatékosított húsvéti ajándékáról.

Hogy ezeket pont a parlamenti választások elé időzítették, tekintsük véletlennek. Miként azt is, hogy az egészségügyi szakdolgozók korábban betervezett (és abszolút indokolt) béremelését novemberről januárra hozták előre.

Annyiban persze feltétlenül igazat mondott a kormányfő, hogy nem lesz választási költségvetés, hanem van. Különösen a múlt ősztől, amikor már látszott, hogy a megnövekedett adóbevételeknek és a beérkezett uniós támogatásoknak köszönhetően ezermilliárd forintra rúgó extra költekezés mellett is a megszabott plafon alatt tartható az államháztartás hiánya. Legalábbis a Brüsszel által figyelt metódus (eredményszemlélet) szerint, amely nem tartalmazza az olyan projektek finanszírozását megelőlegező költségvetési kiadásokat (ezek csak a pénzforgalmi szemléletű mérlegben jelennek meg), amelyekre az uniós támogatások csak később érkeznek be. Ha egyáltalán beérkeznek. Az OLAF által leleplezett csalások (mint amilyen a Tiborcz-lámpák ügye) sokasodása miatt ugyanis e pénzösszegek mind nagyobb részéről lehet kétségünk, hogy azokat valaha is megtéríti Brüsszel.

A jövő felélésére egyébként is hajló kormánynak (gondoljunk a magánnyugdíjpénztári vagyon sorsára) láthatóan mindegy, hogy végső soron a hazai vagy az unióbeli adófizetők finanszírozzák-e a pénzsíbolásra kiváltképp alkalmas projekteket. Abból indul ki, hogy a költés aktusa így is, úgy is megnöveli a magyar gazdaság jövedelmét, aminek révén – a reményei szerint legalábbis – erősíti a választópolgárok belé vetett bizalmát.

Nyilván az idei jövedelmeket megszabó, a költségvetés terhére már tavaly meghozott népszerű döntések során sem kacsintgatott a kormány a választókra. Pedig mi más magyarázná, hogy miközben pár éve még kifejezett netadót akartak kivetni (amitől csak a kirívóan népes tüntetés vette el a kedvüket), most az internetszolgáltatás általános forgalmi adóját a legkedvezményesebb mértékre, 5 százalékra mérsékelték. A választók azt is díjazhatják, hogy az idei áfacsökkentések egyaránt kedveznek a tehetőseknek és a szegényeknek: nem csupán az éttermi szolgáltatások és az étkezési hal forgalmi adóját vitték le 5 százalékra, de a házi sertés vágási melléktermékeinek (köztük a zsírszalonna) áfáját is.

Miként ez már megszokott, külön gondoltak a választók népes és különösen aktív táborára, a nyugdíjasokra, akiknek a kormányfő kísérőlevelével kikézbesített karácsonyi Erzsébet-utalványok és a (Bajnai-kormány idejében hozott) törvény szerint járó nyugdíjprémiumon felül az idei várható inflációt meghaladó, 3 százalékos általános emeléssel is kedveskedett a kormány. A jövedelemhez kötött családi adókedvezményt is emelte a kormány (most a kétgyerekes családok mintegy 360 ezres körében), de az alanyi jogon járó és 2008 óta változatlan összegű családi pótlékot továbbra sem valorizálta, holott értékének már bő egynegyedét felemésztette az infláció. Orbán vízió­jában a „munkaalapú társadalom” még a szépen gyarapodó gazdaság mellett sem viseli el, hogy a gyerekek – szüleik munkalehetőségtől függetlenül is – a válságévekénél nagyobb juttatásban részesüljenek.

A béremelésekkel ellenben tényleg nem fukarkodott a kormány, amire persze, a mind jobban szorító munkaerőhiány miatt, a választásokon túl is jó oka volt. A minimálbért 8, a szakmunkások garantált bérminimumát 12 százalékkal emelték meg januártól, és – a három évre szólóan tavaly elfogadott 30 százalékos bérfejlesztés keretében – ennyivel nőtt a vasutasok, a postai és közlekedési, valamint a víziközműveknél dolgozók bére is. A bérekre rakodó szociális hozzájárulási adó már második éve csökken (az idén 22-ről 19,5 százalékra), ami a magánszektorban 200 milliárd forintos mozgásteret nyújt a bérek emelésére. Ennek is köszönhető, hogy a reálkeresetek a tavalyi 10 százalékos emelkedést követően az idén is várhatóan mintegy 7 százalékkal nőnek.

Aki dolgozik, az boldogul! – mintha csak Kádár János támadt volna föl sírjából. A letűnt időkkel szemben viszont a mai kormánynak kivételes szerencséje van: már második éve oly módon pörgetheti föl a gazdaságot, hogy közben az egyensúlyi mutatók is a megkívánt határokon belül maradnak, és így sem az unió, sem az ellenzék részéről nem érheti kritika. Nem csupán a világgazdasági konjunktúra segít be (ez időnként Kádáréknak, sőt még a rendszerváltás utáni kormányok némelyikének is megadatott), hanem még uniós pénz­özön is párosul hozzá (ez Orbánon kívül csak Gyurcsánynak adatott volna meg, csak akkor közbeszólt a 2008-as válság).

Orbánék azonban nem csupán ezzel a kivételes szerencsével élnek. Az ország jövőjével nem törődve minden lehetőséget megragadnak, hogy a pillanatnyi lehetőségekből a legtöbbet kipréseljék. Meglehet, hangyaszorgalommal kutatják föl és gyűjtik be a rendelkezésre álló anyagi javakat – ám tücsökmódra fel is élik, és nem tartalékolnak a rosszabb időkre. (Legalábbis, ami az ország javait illeti; a családjaiknak „kuporgatott” vagyonokkal előrelátóbban bánnak.)

Ez a fajta tücsökmentalitás látszódott már az államosított magánnyugdíjpénztárak vagyoná­nak felhasználása során is. Mert hiába mutatták ki papíron, hogy szinte az egészet az államadósság csökkentésére fordították, ha ténylegesen csak e pénzösszeg felével mérséklődött az adósság. Ami azt jelenti, hogy a másik felével megegyező összeget többletként elköltötték valamire. Miként az éves járulékfizetéseket is elköltik, amelyek a magánpénztárak helyett a központi költségvetésbe folynak be. Vagyis a jövőbeli nyugdíjak fedezetéből nemcsak a 3 ezer milliárd forint hiányzik, hanem az átirányított éves járulékrészek kumulált összege is.

Az uniós pénzek gyorsított felhasználásában sem feltétlenül az előrelátás jelét kell látnunk, hiszen a nagy sietségben óhatatlanul kevesebb figyelem jut a társadalmi hasznosság elvárható szempontjára. Persze, ha a fő cél nem ez, hanem a klientúra lekenyerezése és a sápok mind nagyobb hányadának begyűjtése, továbbá a gazdaság mielőbbi, még a választások előtt érzékelhető hatásokkal járó felpörgetése volt, akkor érthető a kapkodás. Csak éppen kevésbé szolgálja így az ország jövőjét, mint tehette volna egy kisebb mohóságot tanúsító politika esetén.

A tücsökmentalitás sejlik fel abban is, ahogyan a kormány a jó világpiaci konjunktúra mellett az uniós forrásokkal is táplált beruházások és fogyasztás megnövelte adóbevételekből származó többleteket (ez tavaly 600 milliárd forint volt), valamint az alacsony nemzetközi infláció és kamatok jóvoltából elért megtakarításokat is gyorsan elköltötte. Megtehette volna, hogy az adósság csökkentésével hangyamódra „bespájzol” a később várható rosszabb időkre, vagy e többleteket olyan célokra (oktatásra, egészségügyre, a szociális rendszer megerősítésére) fordítja, amelyek a gazdaság jövőbeli fejlődéséhez nélkülözhetetlenek.

Hasonló tücsökmentalitás jellemzi Matolcsy György jegybankját is, amely a gazda­ság­­­élén­kítés jegyében akkor is tovább lazítja a monetáris politikáját, amikor a vezető központi bankok (Fed, EKB) már a szigorítás útjára léptek. Az MNB tavaly a negatív tartományban még lejjebb vitte a pénzpiaci folyamatokat befolyásoló egynapos betéti kamatát, és az idén sem szándékozik ebből visszavenni. A hitelezés ösztönzésének legitim célján túl ebben a forint gyengén tartása is szerepet játszhat, mert csak így jön létre – az MNB jogértelmezése szerint szabadon felhasználható – árfolyamnyereség. Ezzel a politikával viszont megfosztja magát a jegybank attól a lehetőségtől, hogy a konjunktúra lanyhulása vagy esetleg recesszióba fordulása esetén élhessen a gazdaságélénkítés monetáris eszközeivel.

A gazdaság ciklikus mozgása miatt előbb-utóbb bizonyosan bekövetkezik a megtorpanás vagy akár visszaesés, de például a JP Morgan prognózisa az amerikai hanyatlás három éven belüli beindulásának már 72 százalékos valószínűséget ad. Örömmel lemondok a kárörvendésről, és nem kívánom, hogy a hazai gazdaságpolitika mai alakítói essenek bele a maguk ásta csapdába. Inkább annak drukkolok, hogy ez a gond már ne az ő vállukra nehezedjen.

szerző
Várhegyi Éva
publikálva
2018/14. (04. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ekotrip
egotrip
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk