Várhegyi Éva: Ekotrip

„Objektíve” sem versenyképes

  • Várhegyi Éva
  • 2017.12.16 12:11

Egotrip

Egy éve döntött a magyar kormány a Nemzeti Versenyképességi Tanács felállításáról, amely végül idén márciusban kezdte meg működését. Szürkeállományát a nemzetgazdasági miniszter és a tudományos szféra egy képviselője mellett egyes gazdasági szervezetek és érdekképviseletek delegáltjai gazdagítják. Tevékenysége meghatározásánál a tanács a Világbank Doing Business versenyképességi értékelésének azon kritériumait vette alapul, amelyekben Magyarország a legrosszabbul teljesít. A vállalkozások üzleti környezetének javítása érdekében így olyan célokat jelöltek meg, mint a cégalapítás, az építési engedélyek és a villamos hálózati kapcsolódás meggyorsítása, a kistulajdonosok védelme, az adóadminisztráció egyszerűsítése, a fizetési fegyelem erősítése vagy a készpénzforgalom csökkentése.

A tanács kezdeményezésére fogadta el a minap az Országgyűlés A nemzeti versenyképesség növeléséhez szükséges egyes törvénymódosításokról címen a közműcsatlakozások megkönnyítésére beterjesztett javaslatot. Erre azért volt szükség, mert például az árambekötés átlagosan 257 napos idejével Magyarország a legrosszabb feltételt nyújtja a vállalkozások számára Európában. Mindannyiunk érdeke, hogy cégeinket vonzó üzleti környezet vegye körül, hogy minél többen teremtsenek itt értéket, hozzanak létre munkalehetőséget. A Versenyképességi Tanács erre ösztökéli a jogalkotókat.

Az már külön pech, hogy a vezérfonalként kiválasztott Doing Business kiadvány legfrissebb jelentésében Magyarország versenyképessége a tavalyi 41. helyről a 48.-ra csúszott vissza a vizsgált 190 ország körében, jócskán lemaradva főbb régiós versenytársainktól: a 12. és 19. közötti helyeken végzett balti államoktól, Lengyelországtól (27.), Csehországtól (30.), Szlovéniától (37.) és Szlovákiától (39.). Dicséretet kaptunk azért, mert „a bírósági illetékek elektronikus fizetésének bevezetésével javult a szerződések érvényesítésének hatékonysága”. Ám a társasági adó világbajnok alacsony szintje alig javított a versenyképességünkön: a járulékokat is magába foglaló, 46 százalékos adóék és az évente adóadminisztrációra fordított 277 óra alapján az adózásban még mindig a 93. helyen állunk.

A kormány védekezhetne azzal, hogy a svájci Világgazdasági Fórum (WEF) versenyképességi rangsorában viszont a legutóbbihoz képest kilenc hellyel előrébb sorolódtunk, és immár a 60.-ak vagyunk a 137 vizsgált ország között, csupán egy hellyel lemaradva Szlovákiától (igaz, még mindig fényévnyi távolságra Észtországtól, Csehországtól és Lengyelországtól). Csakhogy korábban éppen e szervezet minősítését pöccintette le azzal, hogy az nem kellően objektív, mivel a vállalatvezetők szubjektív értékeléseit is figyelembe veszi. Pedig ha nem fetisizálná a számszerűsíthető, „objektív” mutatókat, akkor büszke lehetne rá, hogy a cégvezetők megítélése szerint Magyarországon fejlődtek a pénzügyi piacok, javult az üzleti és innovációs környezet.

Újabban a Magyar Nemzeti Bank is kitüntetett figyelmet szentel a kérdésnek. Október végén tette közzé Versenyképességi jelentés című elemzését, amelyben 106, hangsúlyozottan objektív mutató alapján értékeli a magyar gazdaságot. Magyarország azonban a számszerűsíthető mutatók többsége alapján is elmarad a másik három visegrádi országtól és az uniós átlagtól, nem akasztható ki tehát rá az „objektíve versenyképes” tábla. A nemzetközi gyakorlat felülírásával csak annyit értek el, hogy az elmaradás mértéke „számos esetben kisebb a szubjektív megítélésre is nagyban támaszkodó nemzetközi felmérések által tükrözöttől”.

Pedig a versenyképesség megítélésekor nehéz eltekinteni a vállalatvezetők értékelésétől, hiszen a befektetők jórészt az ő szemüvegükön keresztül tekintenek az adott országra. Hiá­ba elfogadhatóak a kiszámolt mutatók, ha a menedzserek olyan, nem számszerűsíthető magatartási problémákkal találkoznak (például korrupcióval vagy részrehajló kormánydöntésekkel), amelyek akadályozzák őket az „objektíve” adott lehetőségek kiaknázásában. Még az objektív adatok forrásául szolgáló statisztikai hivatalok is végeznek a vállalatvezetők kikérdezésén alapuló felméréseket. (Az Eurostat kérdőíves vizsgálatából tudható például, hogy Magyarországon ma már a feldolgozóipari cégek 36 százaléka a munkaerőhiányt, 44 százaléka pedig a megfelelően képzett munkaerő elégtelenségét tartja a növekedés legfőbb akadályának.)

Egyébként az MNB elemzői is sok tekintetben hasonló következtetésekre jutnak, mint a szubjektív értékítéletekkel „terhelt” nemzetközi vizsgálatok. Az egyik legnagyobb problémának ők is a megfelelő mennyiségű és minőségű humán tőke biztosítását látják, amelynek leküzdéséhez a változó piaci igényekhez való alkalmazkodásra felkészítő, versenyképes tudást adó oktatási rendszerre volna szükség. Azt is megfogalmazzák, hogy az államnak támogató üzleti és szabályozói környezet kialakításával, a vállalkozásokra és a munkára rakódó terhek mérséklésével, valamint a bürokrácia csökkentésével kellene hozzájárulnia a termelékenység növeléséhez, a bérfelzárkóztatáshoz és a munkaerő-tartalékok felszabadításához.

A nemzetközi elemzésekhez képest megfigyelhető eltérések leginkább abból adódnak, amit az MNB, az objektivitásra hivatkozva, figyelmen kívül hagy. Következtetéseik azért szűkebb körűek, mert éppen azokat a – csak szubjektíve érzékelhető – problémákat hagyják figyelmen kívül, amelyek miatt a vállalatvezetők leginkább elmarasztalják Magyarországot: a korrupciót, a kivételezéseket, a tulajdonbiztonság hiányát, a kormánydöntések átláthatatlanságát, a szabályok betartatásának gyengeségét, a cégek etikátlan magatartását.

Hiába fordít nagy energiát a jegybank a versenyképesség vizsgálatára, végül nem jut tovább, mint a kormány, amely az üzleti környezet néhány elemének javításával felszámolhatónak véli az elmaradást, miközben más fontos területeken bebetonozza az ország rossz pozícióit. Pedig nem számíthatunk az ország versenyképességének tartós javulására, amíg éppen a lemaradásunkat okozó fő tényezők maradnak érintetlenek, pusztán azért, mert azok a fennálló politikai-gazdasági rendszer alapjait képezik. Ilyen a korrupció, amely, mint Lánczi András főideológustól tudjuk, „gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”, és amelyet – a megfelelően képzett munkaerő mellett – ma is az üzleti tevékenységüket akadályozó legfontosabb tényezőnek ítélnek a vállalatvezetők. De ilyen a tulajdon biztonsága is (evvel a WEF rangsorában a 125. helyen állunk a 137 ország között), ami nem növelhető addig, amíg a magyar kormány „zsákmányszerző” politikát folytat, és klientúrája versenytársait is minden lehetséges módon igyekszik kiiktatni. A részrehajló kormányzati döntések (amivel a 131. helyre sorolódtunk) és az állami források eltérítése (ezzel a 105. helyen állunk) is a rendszer alapját jelentik.

Nem elég szépnek lenni, vonzóvá is kell válni. Hiába fazonírozzuk magunkat mind pofásabbá a tükör előtt, kevés hódítóra számíthatunk, ha nem hagyunk fel taszító, arrogáns viselkedésünkkel.

Neked ajánljuk

A Jobbik feljelentette Fekete Pétert

  • narancs.hu

Folytatólagosan elkövetett lopás miatt. Ugyanis az államtitkár tegnap maga büszkélkedett azzal, hogy rendszeresen leemel ezt-azt a közgyűjtemények polcairól.