Várhegyi Éva

A Lehman fivérek öröksége

Tíz éve tört ki a gazdasági világválság

Publicisztika

A három testvér által még a 19. század derekán alapított gyapotkereskedő cég a 2000-es évekre Lehman Brothers Holding Inc. néven az Egyesült Államok egyik vezető befektetési bankjává nőtte ki magát.

Amikor tíz évvel ezelőtt az ún. másodrendű jelzáloghitelek piacának főszereplőjeként csődöt jelentett, a súlyos gazdasági világválság szimbolikus kezdetévé tette 2008. szeptember 15-ét. (A másodrendű, vagyis subprime jelzáloghitel fogalma leegyszerűsítve a normálisnál kockázatosabb ügyfeleknek nyújtott hiteleket takarja – a szerk.) A BBC korabeli értékelése szerint „ez volt a Wall Street legrendkívülibb 24 órája az 1920-as évek vége óta”, Ben Bernanke amerikai jegybankelnök pedig a Lehman bedőlését „gát­szakadásnak” titulálta az akkor már egy éve tartó subprime-válságban.

A Lehman azzal írta be a nevét a gazdaságtörténetbe, hogy az addigra világméretűre szélesedett sorozatban az első olyan fizetésképtelen nagybank volt, amelyet sem a hatóságok, sem a piaci szereplők nem mentettek ki a bajból. Szakértők már egy nappal korábban tartottak a Lehman csődjének tovagyűrűző hatásaitól: attól, hogy a bank bukásával világszerte felerősödik a bizalomvesztés, megnőnek a pénzügyi szektor veszteségei, s mindez az egész világgazdaságot megrendíti. Az aggodalmak beigazolódtak: a subprime-krízis mély gazdasági világválsággá eszkalálódott, súlyos társadalmi és politikai konzekvenciákkal.

Az évforduló alkalmat adna annak a vitának a felfrissítésére, hogy vajon jól tették-e az amerikai hatóságok, hogy nem mentették meg a Lehmant. Ám én most inkább arra keresem a választ, hogy a New York-i bank bedőlése, felszínre hozva és felerősítve a gazdaságpolitikai hibákból fakadó hazai problémákat, milyen máig érezhető hatást gyakorolt Magyarországra.

 

Eltűnik a pénz

A másodrendű hitelekre épített „strukturált” (később „mérgezettnek” minősülő) értékpapíroknak az ingatlanárak összeomlását követő gyors értékvesztése rég nem tapasztalt bizalmatlanságot és kockázatkerülést idézett elő a pénzpiacokon – ám a Lehman bukásáig lehetett számítani rá, hogy legalább a rendszerszintű kockázatot jelentő nagybankokat megsegítik a jegybankok és a kormányok. A szeptember közepi „fekete” hétfőtől fogva azonban már ebben sem lehetett bízni. A bankok ezért már az egekbe szökő kamatok mellett sem nyújtottak kölcsönt egymásnak, ami világszerte súlyos likviditáshiányhoz vezetett.

A finanszírozási csatornák ki­száradása a belső bajaik miatt eleve kockázatosnak számító országokat sújtotta a legjobban. Noha például a Magyarországon működő bankokban alig volt „mérgezett” értékpapír, a nyugati bankmentő politikák miatt ezeket és kelet-európai társaikat sújtotta legjobban a globális pénzpiacok befagyása. Mivel állami garanciát csak az euróövezeten belüli bankközi hitelek élveztek, a zónán kívüli leánybankok nem juthattak likviditáshoz. Ráadásul az anyabankok a kelet-európai leányaikhoz – a jobb profitkilátások miatt – korábban kihelyezett forrásaikat is igyekeztek visszavonni, ezért a magyar bankok már a devizahiteles krízis 2010. évi eszkalálódása előtt szűkítették hitelezésüket. Csak 2009 végére jutott révbe az EBRD kezdeményezte bécsi egyezmény, amelyben a térség fontosabb anyabankjai vállalták, hogy szinten tartják leányaik finanszírozását. Később a svájci frank hirtelen megerősödése, és annak nyomán a devizahitelek tömeges bedőlése nemcsak az adósok helyzetét lehetetlenítette el, de a bankok hitelezőképességét is tovább rontotta.

Magyarország, amely az ezredfordulótól három kormányfő (Orbán, Medgyessy, Gyurcsány) alatt folytatott osztogató, a gazdaságot külső forrásokból élénkítő politika hatására addigra nagymértékben eladósodott, kiemelkedően rizikósnak minősült – a Lehman-csőddel eszkalálódott hitelválság Magyarországot térségünk egyik legsérülékenyebb gazdaságaként érte el 2008 őszén. Olyannyira, hogy az ország már csak egy 20 milliárd eurós IMF–EU-hitelkeret segítségével és 11,5 százalékra emelt jegybanki alapkamattal őrizhette meg fizetőképességét és kerülhette el az államcsődöt. Mivel ebben az éppen regnáló Gyurcsány-kormányt is súlyos felelősség terhelte, és a kormányfő iránti bizalom egyébként is megrendült addigra, a válságkezelés az újonnan felállított Bajnai-kormányra hárult, amely a neki megadatott egy év alatt már csak tűzoltásra lehetett képes.

 

Orbán és a bankok

A 2010-ben hatalomra került Orbán-kormány a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel és fontos piaci szereplőkkel vívott „szabadságharca” közepette nem enyhítette, hanem még súlyosbította is a válságot, amivel időben kitolta a gazdaság normalizálódását. Számos intézkedését (kirívó mértékű bankadó, végtörlesztés, jegybanki függetlenséget csorbító törvénymódosítás) a nemzetközi pénzügyi szervezetek ellenében hozta meg, ami nem csak a nyugati kormányok és a hitelminősítők rosszallását váltotta ki, de a leányaik tőkéjének pótlására kényszerített anyabankokat is a korábban ide átirányított forrásaik kivonására késztette. Ezzel magyarázható, hogy miközben a régiónk más országaiban 2010 nyarától újból felívelt a hitelezés, a magyar bankok tovább csökkentették kihelyezéseiket. A gazdaságot gúzsba kötő hitelszűkét 2011 őszén a magyar kormány tovább súlyosbította azzal, hogy a saját kliensei és középosztálybeli választói kimentésére szolgáló végtörlesztési törvény költségét a már amúgy is tőkevesztést elszenvedett bankokra terhelte, amelyek ezért még annyi hitel nyújtására sem voltak képesek, amennyire a nemzetközi hitelválság közepette módjuk lett volna. Az orbáni „szabadságharcos” politika árát fizette meg az ország akkor is, amikor 2011 végén a forintot megrendítő mennyiségű tőkét vontak ki az országból külföldi és hazai befektetők. Ám a kormány ebből sem tanult: amint újabb lélegzethez jutott, rögvest „kipaterolta” az IMF és az EU segítséget kínáló delegációját.

A válság nyomán recesszióba süllyedt, majd évekig stagnált a magyar gazdaság. A bruttó hazai termék 2008 és 2012 között 6 százalékkal esett vissza, 9 százalékkal csökkent a háztartások jövedelme, a munkanélküliség pedig 11 százalék fölé emelkedett. Ez idő alatt az Európai Unió egészében stagnált ugyan a GDP, ám a lengyel és a szlovák gazdaság szépen gyarapodott, és valamelyest bővült a cseh és a román is. Érzékelhető növekedés nálunk csak az EU-ból mind bővebben beáramló támogatások hatására, 2013-tól indult el. Ám annak ellenére, hogy fajlagosan Magyarország kapta a legtöbb uniós támogatást, lassabban evickél ki a válságból, mint a régióbeli társai. A Lehman-csőd óta eltelt tíz év alatt a magyar GDP szűk 9 százalékkal nőtt, miközben a lengyel 37, a szlovák 26, a román 22, a bolgár 18, a cseh 13 százalékkal gyarapodott. A mérsékeltebb növekedés a többieknél lassúbb felzárkózásban, az ország relatív régiós helyzetének romlásában is megmutatkozik. Az összehasonlítható áron mért egy főre jutó GDP alapján Magyarország 2008-ban az uniós átlag 62 százalékán állt; 2010-re 65, majd az első Orbán-kormány alatt 68 százalékra emelkedett a relatív helyzetünket mutató arány. Ezt követően viszont leállt a felzárkózás folyamata, miközben régiónk legtöbb gazdaságában tovább folytatódott.

Mindez arra utal, hogy a magyar gazdaság mai problémái egyre kevésbé magyarázhatók a tíz éve kirobbant válsággal: mind nagyobb szerepet játszhat bennük a működési zavarokat nem megoldó, hanem inkább generáló kormánypolitika. Ezt a feltevést támasztják alá a különböző versenyképességi vizsgálatok egybehangzó megállapításai, amelyek az ország rossz helyzetét főként olyan intézményi problémákkal magyarázzák, mint a tulajdonbiztonság és a kormányzati transzparencia hiánya, a gazdasági fejlődés legfőbb akadályának pedig a korrupciót és a képzett munkaerő hiányát nevezik meg.

Az is igaz, hogy a hitelválság leküzdésére világszerte beadott pénzinjekciókkal létrehozott pénzbőség és a zéró kamatok ellenére a bankok csak óvatosan adagolják hiteleiket, és ez a magyar gazdaság fejlődését is fékezi, ami különösen az uniós támogatások visszaesésekor válik érzékelhetővé. A Lehman-fivérek „öröksége” ugyanakkor az is, hogy az adósság csökkentésére koncentráló gazdaságpolitika, a bankok mozgásterét szűkítő szabályozás szigorodása és a válságban magukat megégető piaci szereplők nagyobb óvatossága megnövelte a magyar gazdaság ütésállóságát egy esetleges újabb válsággal szemben.

A Lehman-csőd nem csupán a magyar gazdaságra és rajta keresztül a társadalomra érezteti máig a hatását, hanem minden bizonnyal a politikai mező átalakulásában is szerepet játszott. Igaz, hogy a Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány felelőtlen gaz­daságpolitikája megnövelte az ország sérülékenységét a külső behatásokkal szemben, ám a hitelválság rapid, pánikszerű eszkalálódása nélkül kisebb veszteséggel – és talán a politikai preferenciák mérsékeltebb változása mellett – lehetett volna korrigálni a hibákat. A magyar gazdaságot és társadalmat ért súlyos megrázkódtatás, miként ez a világon sok helyütt tapasztalható, bizonyosan hozzájárult a populista politikák iránti fogékonyság megerősödéséhez, és ezzel Orbán hatalmának megszilárdításához.

Neked ajánljuk