Május 1-jén lesz 20 éve, hogy az Európai Unió teljes jogú tagjává válhattunk. Az odaút nem volt könnyű menet: az akkori, 15 tagból álló közösség évtizedes előkészület után mondta ki a boldogító igent nekünk és a nagyszabású bővítésben részt vevő kilenc, zömmel posztszocialista társunknak.
A világban rendhagyónak számít, hogy Orbán és köre magántulajdonú bankok bekebelezésével erősíti és tartósítja a hatalmát, hosszú távon majd kiderül, mennyire válik be ez a stratégia.
Ebben is régiós bajnokok akarnak lenni? Pedig egyelőre csak a piac kis része van a kezükben.
Most, hogy megpróbálom egy könyvben összerakni a magyar bankszektor „elrablásának” szövevényes történetét, látom, milyen nehéz a dolga a krónikásnak, ha egyszer pontot szeretne tenni a sztorija végére. Amikor már lezárnám a számvetést, a banda valamely tagja richtig újabb bankocskával (Sberbank), alapkezelővel (Diófa), brókercéggel (Equilor) bővíti trófeagyűjteményét. Mintha beteges függőségben szenvednének: a szerzés mámora akkor sem hagyja leállni őket, amikor az újabb szajré már inkább csak a gondjaikat szaporítja.
