A magyar gazdaság fejlődése nemcsak az uniós pénzektől függ, hanem még inkább az itt lévő multiktól, amelyek az országban dolgozó munkaerő egynegyedével a honi hozzáadott érték több mint felét állítják elő, és ők produkálják az export bő négyötödét. Jelenlétükkel növelik a magyar gazdaság termelékenységét és versenyképességét: egy multinál dolgozó munkatárs átlagosan közel 14 millió forint hozzáadott értéket termel egy év alatt, míg egy belföldi tulajdonú cégé alig 5 milliót.
A költségvetés bevételeinek is közel a fele a külföldi tulajdonú cégektől származik, minthogy a munkaerő közterheinek megfizetésével (ami a vállalati adók 70 százalékát teszi ki) jócskán kompenzálják a társasági adózásban kapott kedvezményeket. Muraközy Balázs és Reizer Balázs a múlt év végén a Közgazdasági Szemlében megjelent tanulmányukban kimutatták, hogy egy multi által létrehozott munkahely átlagosan annyi adóbevételt generál, mint két és fél hazai kisvállalati munkahely, ami azzal függ össze, hogy általában termelékenyebbek és magasabb béreket fizetnek, mint a hazai tulajdonú cégek.
Mindez a magyar kormány előtt sem titok. A nagyobb teljesítmény és az egy foglalkoztatottra jutó magasabb költségvetési befizetés indokolhatja azt az első pillantásra meglepő tényt, hogy még a külföldi tőkével szembeni ellenérzéseit gyakorta hangoztató Orbán-kormány is nagyvonalúan támogatja az itt működő multik jelentős részét. A külügyi tárca a múlt év végén (erős sajtónyomásra) nyilvánosságra hozta a 2004 és 2010, illetve a 2011 és 2017 közötti időszakokban egyedi kormánydöntéssel (EKD) nyújtott beruházási támogatásokat. Kiderült, hogy a nagyrészt a multiknak juttatott támogatások összege a Fidesz-kormányok idején folyó áron kétszer annyi volt (256 milliárd forint), mint a szoclib kormányok alatt.
A stratégia annyiban változott, hogy a szolgáltató szektor rovására megnőtt a feldolgozóipar súlya, ami főként a járműiparnak (Audi, Opel, Mercedes, Apollo, Hankook) nyújtott támogatásokban öltött testet. Egy új munkahelyre átlagosan 7,6 millió forint EKD-támogatás jutott, de az autógyáraknál több tízmillióra is felkúszott az összeg; igaz, esetükben a beszállítói körben generált munkahelyeket is célszerű figyelembe venni. Ezt egészítették ki a szintén tízmilliárdokban mérhető társaságiadó-kedvezmények.
A külföldi cégek fent említett adófizetési fölényét megnöveli, ha egyes, a multik által dominált szolgáltató szektorokra – a bankokra, a biztosítókra, az energiaszolgáltatókra és a telekommunikációs cégekre – kivetett, együttesen évente 500 milliárd forintot elérő különadókat is figyelembe vesszük. Meglepő módon még az e szektorokban működő multik között is alig találunk olyat, amely azért távozott volna az országból, mert elege lett az Orbán-kormány külfölditőke-ellenes politikájából. A magyarázat feltehetően az orbáni politika itt is megmutatkozó kettősségében rejlik. Orbán a multikkal szemben is érvényesíti a másutt is megfigyelhető taktikáját: „az okosokat megnyerjük magunknak, az ostobákat pedig hátaslónak használjuk” (Dosztojevszkij: Ördögök).
Vajon a multik közül kiket sorol Orbán a megnyerendő „okosok”, és kiket a hátaslónak használható „ostobák” közé? Nos, az elmúlt években folytatott gyakorlat alapján nem nehéz meglelni a határvonalat. Az előbbi körbe azok a cégek tartoznak, amelyekkel nemcsak stratégiai megállapodást kötött, de jóakaratát még egyedi támogatásokkal és adókedvezményekkel is nyomatékosította. A felsorolt járműipari multik mellett találunk gyógyszer-, illetve faipari cégeket is: közös vonásuk, hogy magyar tulajdonúakkal nem vagy nehezen helyettesíthető termelő vállalatok. A különféle kedvezményekkel jutalmazott cégektől nem meglepő, hogy az általános multiellenes retorika ellenére is hűséges partnerei az „újraiparosítás” tervén munkálkodó Orbán-rezsimnek. Egyszerű üzleti aktusról van szó: hozom az eladható terméket produkáló technológiát, a magyar viszonyokhoz képest jól fizető munkahelyeket létesítek, cserébe annyi támogatást kérek, hogy nekem is megérje a bolt.
Érdekesebbek a dosztojevszkiji hasonlattal „hátaslónak” tekintett „ostobák”: azok a –
leginkább a bankszektorban, az energetikában és a kiskereskedelemben működő – multik, amelyeket diszkriminatív szabályozással sújt a kormány. Ők azok az „idegenszívű” cégek, amelyek tulajdonosai között szívesebben látná Orbán a saját klienseit. Csakhogy az ilyen célra mobilizálható tőke szűkössége miatt
a váltás lassan megy. És amíg kénytelen megtűrni ezeket, miért ne tejeljenek, és miért
ne gyarapítsák szolgáltatásaikkal a magyar gazdaságot? Jó érzékkel választotta ki Orbán e szektorokat, hiszen az itt működő cégeket röghöz köti az évtizedek alatt megnyert ügyfélkörük, kiépített piacuk, amelyek feladása
jóval költségesebb, mint egy termelő üzem áthelyezése.
Azon multik többsége, amelyek az elmúlt évek során távoztak az országból, szép „lelépési pénzt” kapott a magyar kormánytól, talán csak a vízművek tulajdonosai a kivételek. Az állami árszabályozással működő földgáz-nagykereskedelem visszavásárlása az évek óta veszteséges E.ON-tól 300 milliárd forintjába került a magyar adófizetőknek. Az MKB és a Budapest Bank tulajdonosai önként távoztak (az előbbi uniós kötelezettséget teljesített vele, az utóbbi saját stratégiáját valósította meg), és mégis gáláns vételárat kaptak a bankokra éhes klientúrával rendelkező magyar kormánytól; a BB-t eladó GE grátiszként még egy testre szabott adóhitel-konstrukciót is
kapott.
A pénznek nemcsak szaga, de erkölcse sincs. Talán egyedül a médiavállalkozások
tulajdonosaitól várhatjuk el, hogy, legalábbis, amíg működnek, „finnyásak” legyenek, hiszen a sajtószabadság, a hiteles tájékoztatás
követelménye könnyen ütközhet a profitérdekkel. Azt viszont még nekik sem vethetjük
a szemükre, ha a kormányzati beavatkozással (például a hirdetői piac eltorzításával) ellehetetlenített üzletből kiszállnak, miként tették az Origót, a Tv2-t, a Figyelőt, valamint a napilapok többségét kormányközeli kezekbe adó tulajdonosok. Ma már jószerével csak az RTL Klub külföldi tulajdonosának a kitartásában bízhatunk.
László Géza a választások után e hasábokon sorra vette, hogy a társadalom mely csoportjait kenyerezte le Orbán (lásd: Ki szavazott itt a Fideszre?, Magyar Narancs, 2018. április 19.). Az ő megfigyeléseit egészítem ki azzal a – szintén nem túl derűs – megállapítással, hogy a szavazati joggal nem rendelkező, ám a rezsim fennmaradásához nélkülözhetetlen multik többségénél is elégséges egzisztenciális érdeket találunk arra, hogy működésükkel – tőkéjükkel, technológiájukkal, exportjukkal és foglalkoztatásukkal – erősítsék a rendszert.
