A Nyers Rezső vezetésével folytatott munkálatokat a központi tervutasításos modell kudarcai ihlették, miután a párthatározatokra épülő „ráolvasások” rendszere csődöt mondott. Az 1953–1955 között munkálkodó, majd némi kényszerű szünet után, 1965-től újból nekirugaszkodó reformközgazdászok sugallatára a pártállami vezetés – a növekedés extenzív forrásainak kimerülésétől tartva – zöld utat adott a kísérletnek, amely a tőkés rendszerből kölcsönvett ösztönzőkkel kívánta elérni a gazdasági hatékonysághoz szükséges érdekeltséget.
Hamar világossá vált azonban – sőt néhányan, mint például a 90. születésnapját a napokban ünneplő Kornai János, már akkor látták –, hogy a reform a lehetetlent kísérli meg, hiszen a rendszer lényegét, az ún. szocialista (állami és szövetkezeti) tulajdont változatlanul hagyva próbálta imitálni a piaci viszonyokat.
A magántulajdonosi motivációt a nyereségérdekeltség bevezetésével kísérelték meg szimulálni. Az új modell a korábbi tervutasítások helyett a nyereséget állította a gazdasági döntések középpontjába, elvileg ez vált a vállalatvezetők fő ösztönzőjévé, és a dolgozók keresetében is helyet kapott a béren felüli nyereségrészesedés. Ám a felső elvárások (tervek, ellátási kötelezettségek) teljesítésében testet öltő politikai lojalitás a gyakorlatban továbbra is felülírta az üzleti racionalitást, amely persze, valódi piac hiányában, amúgy is csak erős torzításokkal érvényesülhetett volna. Hiszen bár a mennyiségi előirányzatok háttérbe szorításával a rugalmasabbá tett áraknak is szabályozó szerepet szántak a kereslet és a kínálat összehangolásában, valójában azokat sem a piac alakította. Már csak azért sem, mert a világpiaci árak is politikailag vezérelt, mesterséges árfolyamokkal eltorzítva „gyűrűzhettek be” a már akkor is meglehetősen nyitott, nyersanyag- és energiaforrás-hiányos magyar gazdaságba.
A belső árviszonyokat pedig az állami támogatások kiterjedt rendszere tovább torzította.
A ’68-as mechanizmusreform a vállalati önállóság növelését is zászlajára tűzte, mondván: ott szülessenek a gazdasági döntések, ahol az információ és az érdek is jelen van. Az elvet azonban eleve korlátozottan, kizárólag a folyó termelésre alkalmazták, a fejlesztési döntéseket továbbra is a központi tervekre építették, és a népgazdasági tervet szolgáló MNB hiteleivel finanszírozták. Jóllehet a reform a tulajdonformák egyenjogúságát is meghirdette, az állami és a szövetkezeti tulajdon mellett továbbra is csupán az egyéni kisgazdaságokat és a magánkisipart tűrték meg.
A figyelemreméltó, csak éppen a lényeget (mindenekelőtt a tulajdonviszonyokat) nem érintő változásoktól remélték, hogy csökkenjen a rendszert egyidejűleg jellemző pazarlás és hiány, és az állami vállalatok termelése igazodjon a fogyasztói igényekhez. Így, bár sokan hittek benne, a reform eleve kudarcra volt ítélve. Nem csupán azért, mert a pártvezetésben „megbúvó” ellenreformerek (köztük a szakszervezetek) fű alatt már kezdettől fogva, 1972-től pedig nyíltan is gátolták az elképzelések megvalósítását, hanem a rendszer lényegéből fakadó ellenerők miatt is. A jóakaratú reformerek kísérlete az ellenreformerek aknamunkája nélkül is kudarcot vallott volna.
Paradox módon éppen ez ad ma reményt arra, hogy a 2010 óta folyó, magántulajdon- és piacromboló „ellenreform” is kudarcra ítélt. Most ugyanis abban bízhatunk, hogy a mégoly eltökélt politikai akarat sem képes felülírni azokat az érdekeket, amelyek a magántulajdon dominánssá tételével és az ország erőteljes (a kereskedelmi javak mellett a tőkére és a munkára is kiterjedő) nemzetközi integrációjával az elmúlt két évtizedben mélyen beívódtak a gazdaság szereplőibe: vállalkozókba, munkavállalókba, fogyasztókba. Mert bár Orbán rendszere a jog- és tulajdonbiztonság aláásásával és a piaci viszonyok eltorzításával-megerőszakolásával a gazdaságban is jókora rombolást vitt végbe, megmaradtak azok az alapok, amelyek legalább az esélyét megadják az újjáépítésnek.
Az egyes szektorokban véghezvitt államosítások és központosítások ellenére ma is domináns maradt a magántulajdon, és bár a gazdaság mind nagyobb szelete kerül a klientúra birtokába, a politikai erőviszonyok megváltozása esetén (amire azért előbb-utóbb csak sor kerül) a folyamat elvileg visszafordítható. „A vezető kormányzati politikusok szájából sokszor hangzanak el antikapitalista szólamok. Ez azonban ne tévesszen meg bennünket! A rendszer, amelyben élünk, kapitalista rendszer” – írja Kornai János Látlelet című friss könyvében.
A mai hatalom alapállása – a lényeges eltérések ellenére is – bizonyos tekintetben hasonlít a ’68-as, majd a nyolcvanas évek gazdasági reformjai által is érintetlenül hagyott pártállami rendszerhez: az önmagát a közérdek megtestesítőjének beállító kormány ma is mindenhatónak képzeli magát a gazdasági folyamatok alakításában. A szocialista gazdaság megreformált modelljétől eltérően azonban Orbánék a maguk sajátos „ösztönzőivel” nem a hiányzó piacot kívánják szimulálni, hanem éppen ellenkezőleg: annak törvényszerűségeit próbálják kiiktatni, pusztán azért, hogy a gazdaság mind nagyobb részét a maguk hasznára fordíthassák. Közben elfojtják a gazdasági növekedést, az innovációt, a beruházásokat serkentő magántulajdonosi érdekeket, sőt még kifejezetten kontraproduktív „ösztönzőket” is bevetnek: a külföldi befektetők egy részét sújtó, tetemes különadókkal azokat is elbizonytalanítják, akiket jókora támogatásokkal csábítanak beruházásra, a hazai magáncégeket pedig a piacukról való kiűzetés fenyegetésével „ösztökélik” arra, hogy újabb beruházások helyett feléljék vagy legalábbis elrejtsék profitjukat.
Hiába maradt domináns a magántulajdon, az Orbán-féle gazdasági mechanizmus is pazarló módon működik. Az erőforrások jó része, a felhalmozott (és önkényesen átcsoportosított) tőkétől az uniós pénzeken keresztül az elbutításra ítélt munkaerőig társadalmi szempontból rosszul hasznosul. Itt most az egyéni érdekek nem növelik, hanem rontják a gazdasági hatékonyságot; ez jól látszik, ha a hasonló gazdaságok teljesítményével vetjük össze a magyart.
Tartok tőle, hogy az orbáni „reform” a hatékonysági kudarcok ellenére sem fog önkéntes politikai akarattal leállni és visszafordulni. Ameddig a növekedés extenzív forrásokra is támaszkodhat, az sem várható, hogy a modell külső kényszerítő erők nélkül, magától omlik majd össze, és „vér nélkül” adja át a helyét. Pedig a hatvannyolcasok generációja is megérdemelné, hogy megélje az újabb fordulatot.
