Várhegyi Éva: Ekotrip

Állami tulajdon: jó vagy rossz?
szerző
Várhegyi Éva
publikálva
2018/24. (06. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nemzedékem közgazdászai hosszú ideig a magántulajdon bűvöletében éltek: a „létező” szocializmus visszásságai arra tanítottak minket, hogy az államnál aligha lehet rosszabb tulajdonost találni. A vezetők politikai lojalitás alapú kinevezése és az aktuális kormányzati elvárásoknak való megfelelési kényszer óhatatlanul rontja az állami cégek hatékonyságát, ami – éppen a közösségi tulajdon miatt – halmozódó társadalmi veszteségekkel jár.

Azokat a nyugati országokat is gyanakvással néztük, ahol magas arányban működtek állami cégek, mert azt láttuk, hogy ez a fajta „jóléti állam” is tág teret ad a politikai indítékú beavatkozásnak. Korábbi munkáimban magam is előszeretettel példálóztam közösségi tulajdonban lévő francia, osztrák, olasz bankokkal, mint amelyek az erős politikai befolyás miatt nem képesek hatékonyan működni. A világ legrégibb (a csődtől 2017-ben 5 milliárd eurós állami tőkejuttatással megmentett) bankja, a Banca Monte dei Paschi di Siena gyenge eredményét a 90-es évek közepén így kommentálta a The Banker elemzője: „A helyi (ti. városi – V. É.) főnökök ellenőrzése alatt álló tulajdonos alapítványnak ki kell dobnia azt a szemléletet, amely a bankot politikai zálogként és a barátoknak szánt állások forrásaként kezeli.”

Később a saját bőrünkön tapasztalhattuk meg, hogy a privatizált cégek között is szép számmal akadnak olyanok, amelyek működése még áttételesen sem szolgálja a társadalmi érdekeket. Bankkutatóként számomra a rendszerváltás hajnalán létrehozott Postabank volt az állatorvosi ló, amelyen tanulmányozni lehetett, hogy egy privatizált bank is a menedzser vágyálmainak prédájává (és az adófizetők súlyos terhévé) válhat, ha olyan tulajdonosok kezébe kerül, akik nem képesek megfelelő kontrolt gyakorolni.

Bár korábbi illúzióim mára jórészt szertefoszlottak, mégis kissé zavartan olvasom régi barátom és kollégám, Voszka Éva érdekfeszítő könyvét arról, hogy egyre kevésbé lehet határvonalat húzni állami és magántulajdon között, és sem elméletileg, sem a gyakorlati tapasztalatok alapján nem lehet eldönteni, melyik a jobb. Meg arról, hogy történeti megközelítésben az államosítások és privatizációk voltaképpen ugyanazokat a célokat szolgálták, és a kormányok hasonló problémákra kerestek velük gyógyírt. Mindezt (és sok más, a tulajdonnal összefüggő kérdést) gazdaságtörténeti és tudománytörténeti nézőpontból, példák gazdag tárházával dokumentálva tárgyalja az Akadémiai Kiadónál Az állami tulajdon pillanatai címmel nemrég megjelent könyv, amelyet melegen ajánlok mindenkinek, akit kicsit is érdekel, hogy milyen gazdasági-politikai intézményi környezetben élünk, és ez milyen hatásokra formálódik át időről időre.

Azt eddig is tudhattam, hogy a köztulajdon kiterjesztése és annak szűkítése az időben váltogatják egymást (ha nem így lenne, akkor egy idő után nem lenne mit államosítani, illetve privatizálni), de ebből a könyvből az indítékok is világossá válnak. A történelmi tapasztalatok szerint minden megfigyelhető hullámot valamely rendkívüli helyzet idéz elő: többnyire válságok és háborúk, de ilyen volt a kelet-európai rendszerváltozás is. A nagy megrázkódtatások lehetőséget teremtenek a mélyreható intézményi átalakításokra, köztük a tulajdonváltásra. Mivel államosítással és privatizációval is ígérhetők előnyök a társadalom széles köre számára, a nagyléptékű tulajdonosi változások politikai elfogadottsága is megteremthető.

Így aztán ugyanazon érvek alapján alakítható oda-vissza egy-egy, stratégiainak tekintett szektorban az uralkodó tulajdonforma: ha jellemzően magántulajdonban volt, akkor az államosítás a „csodaszer”, ha köztulajdonban volt, akkor meg a privatizáció. Az 1930-as években és 2008 után például a világválságok hatására, jórészt kényszerű bankmentések formájában államosítottak a kormányok, amit aztán, főleg az utóbbi válságot követően, privatizáció követett. 1945 után a háborús újjáépítés, majd a hidegháború és a jóléti állam megteremtése hozott magával államosítási hullámot. De az 1970-es évek olajválságára is az állami tulajdon kiterjesztése volt a tipikus válasz, amit aztán – a versenyképesség növelésének szándékával – nagy privatizációs hullám követett a következő évtizedben.

A gyakori államosítási hullámok láttán se gondoljuk persze azt, hogy a nyugati világban valaha is komolyan megkérdőjeleződött a magántulajdon dominanciája a gazdaságban, és pláne annak versenyszektoraiban. Ezt a kötetben összegyűjtött adatok is tükrözik: a fejlett országokban az állami vállalatokban foglalkoztatottak aránya 0,6 és 10 százalék között mozgott 2012-ben, a jellemző arány 4 százalék körüli volt (ennyi volt nálunk is), a legalacsonyabb az Egyesült Államokban és Spanyolországban, a legmagasabb Franciaországban és Finnországban.
A köztulajdon kiterjesztése a gazdaságnak eleve szűk szeletét érintette: a nevében is árulkodó közüzemi szegmens mellett leginkább azokat a szektorokat, amelyekben piaci szabályozással is nehéz elkerülni a monopóliumok kialakulását (például a hálózatos szolgáltatásokat, főként az energiaellátásban és a közlekedésben), vagy amelyek az aktuális válságok tovaterjedését (pénzügyi szektor), vagy elmélyülését (autóipar) idézték volna elő. (Más stratégiai ágazatokban főként a hidegháborús években államosítottak.)

A tudomány képviseletében Voszka Éva értelmetlennek tartja a jó vagy rossz kérdés felvetését a tulajdonformák tekintetében, hiszen ennek eldöntéséhez tudnunk kellene, hogy mi a jó, és hogy kinek a nézőpontjából ítélkezünk. A közélet iránt érdeklődő állampolgárnak azonban korántsem mindegy, hogy az éppen regnáló kormány mit tart jónak, és milyen „ideát” követ a tulajdonviszonyok formálása során. Még akkor sem, ha kénytelen tudomásul venni, hogy sem az elméleti, sem az empirikus tudomány nem képes elfogadható választ adni arra a kérdésre, hogy valamely ágazatban az állami vagy a magántulajdonú cégek mellett nyújtanak-e jobb teljesítményt a kiválasztott szempontok alapján. A jó vagy rossz kérdése különösen izgalmas akkor, ha a megfogalmazott ideák mögül kilóg a sajátos érdekek lólába: amikor a napnál világosabb, hogy a megjelölt cél leginkább a politikai hatalom megőrzését és egy szűk kör gyarapodását szolgálja. Mint ahogyan (és erre a kötet is utal) Orbán Viktor használta föl a 2008-as válság kínálta „rendkívüli” lehetőséget például arra, hogy – válságkezelés ürügyén – „tranzitállamosítással” játsszon át bankokat hozzá közel álló személyeknek.

Az államosítás és a privatizáció hullámait tanulmányozva Voszka Éva plasztikusan szemlélteti, hogy még egymással ellentétes folyamatok is lehetnek hasonlóak a kiváltó okok és a várt hatások tekintetében. A közelmúlt magyar történései arra is rámutatnak, hogy a látszólag hasonló folyamatok is mennyire eltérhetnek, akár az ürügyként hivatkozott jelenségek, akár a mögöttes szándékok felől nézzük azokat.

szerző
Várhegyi Éva
publikálva
2018/24. (06. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk