Várhegyi Éva: Ekotrip

Kormányozz hatékonyan!

Egotrip

A kormányok Magyarországon is időről időre célul tűzik ki a saját tevékenységük hatékonyságának növelését. A rendszerváltás előtt is felbukkant ez a szempont, bár akkor főként a politikai leszámolás eszközét láttuk benne.

Például amikor Medgyessy Péter a takarékosság indokával számolta fel a minisztériumában működő, alig két tucat főt foglalkoztató Pénzügykutatási Intézetet, amely otthont adott a máshonnan is csatlakozott többtucatnyi közgazdász, jogász és újságíró közreműködésével készített Fordulat és reform munkálatainak, és szervezte a tanulmánykötetről folytatott „nemzeti” konzultációt. Most valami hasonlót láthatunk, amikor az MTA egyes, a mai hatalom számára kényes kérdésekkel is foglalkozó intézeteitől kívánnak megszabadulni.

A politikai tisztogatás mellett a kormányzati szektor hatékonyságát javító szándékokkal is találkozhattunk az elmúlt évtizedekben.
A megoldást leginkább létszámcsökkentéssel elérhető megtakarításban keresték, ami a digitalizálással valóban elérhetőnek látszik, ám a gyakorlatban mégsem jártak sikerrel e törekvések. Miközben tényleg szépen kiterjedt az e-közigazgatás, államügyeink jó részét az ügyfélkapun keresztül intézhetjük, a központi közigazgatásban dolgozók létszáma 30 százalékkal meghaladja a 2010. évit, amit csak részben indokol az időközben véghezvitt központosítás (például a Klik létrehozása).

Az idei választásokat követően ismét napirendre került a kormányzati hatékonyság kérdése. A „közigazgatás modernizációja érdekében szükséges intézkedésekről” október végén meghozott kormányhatározat a minisztériumokban és háttérintézményeikben 6810 köztisztviselői munkahely megszüntetését rendelte el az év végéig. Az érintetteknek ezt „a feladatok folyamatos és magas színvonalú fenntartása (sic!) mellett” kell megtenniük, habár nehéz elképzelni, hogy a ma is létszámhiánnyal küszködő intézmények hogyan tudják ezt megoldani.

Láthatóan a mai kormány is fordítva ül a lovon: azelőtt csökkenti a létszámot, mielőtt a folyamatokat észszerűsítené oly módon, hogy kisebb apparátussal is működtethető legyen a – nemzetközi összevetésben túlméretezett – államigazgatás. Attól, hogy ugyanazt a munkát kevesebb ember próbálja majd elvégezni, aligha várható hatékonyabb közigazgatás. Az állami feladatok átgondolása nélkül kierőszakolt leépítésekkel a költségek csupán az eredményesség rovására, a minőség romlásával csökkenthetők.

De ez csak az egyik gond. A másik, hogy a kormányzás minősége csak részben függ a szűken vett gazdasági hatékonyságtól. Egy sor további tényező is szerepet játszik benne, és ezek tekintetében is rosszul állunk. A Világbank által készített Worldwide Governance Indicators hat dimenzióban vizsgálja a kormányzás minőségét. Ezek: a politikai részvétel és elszámoltathatóság, a politikai stabilitás, a kormányzás hatásossága, a szabályozás minősége, a jogbiztonság, valamint a korrupció megfékezése. 2007 és 2017 között egyedül a politikai stabilitás tekintetében javult csak az ország megítélése, a többi mutató alapján látványosan hátrasorolódott a magyar kormány. A közszolgáltatások minőségét is tartalmazó kormányzati hatásosság szempontjából a tíz évvel korábbi 75 százalékos teljesítmény 2017-re 70 százalékra esett vissza, miközben Észtország 84, Csehország 81, Szlovákia 75, Lengyelország 74 százalékra tornászta föl magát. Az elszámoltathatóság mutatója 81-ről 58 százalékra, a szabályozás minősége 86-ról 73 százalékra, a jogbiztonságé 82-ről 70 százalékra, a korrupció megfékezése 73-ról 59 százalékra esett vissza tíz év alatt. Ausztriában mindegyik indikátor 90 százalék feletti teljesítményt tükröz, és a számunkra mérvadó kelet-európai országok (különösen Észtország és Csehország) is jobb eredményeket és javuló tendenciát mutatnak fel.

Az Európai Bizottság European Quality of Government Indexe a közszolgáltatások minősége, a pártatlanság és a korrupció alapján rangsorolja a 202 európai régiót. E kritériumok szerint a Magyarországon legjobbnak számító Nyugat-Dunántúl is csupán 150–169. közötti helyezéseket érte el tavaly, messze elmaradva a szomszédos Burgenland régiótól, sőt még Szlovéniától is. A gazdaságilag legfejlettebb magyar régió, a Budapestet is magában foglaló Közép-Magyarország a 179–181. helyezéseivel egyenesen a szégyenpadra került. Az sem dicséri a mai rezsimet, hogy 2010 és 2017 között egyetlen magyar régióban sem mutatkozott szignifikáns javulás.

A kormányzás minősége a versenyképességünk megítélését is rontja. A 140 országot felmérő World Economic Forum szerint még mindig sereghajtók vagyunk a szabályok betartatásában (134. helyezés) és a bírói függetlenségben (103.), de a közszolgáltatások teljesítményével (85.) sem dicsekedhet a magyar kormány. Szerény vigasz, hogy az IMD World Competitiveness Center 63 országra kiterjedő rangsorában a kormányzati hatékonysággal a 48. helyre sikerült felkapaszkodni, bár Csehország, Bulgária és Lengyelország továbbra is messze megelőz minket.

Pedig a mi kormányaink is tisztában vannak azzal, hogy a versenyképesség növelésének egyik kulcsa az állam jobb működése. A korábbi államreformokat levezénylő Lázár János már 2014-ben kimondta, hogy „azok az országok, amelyek Magyarországnál sikeresebbek, részben annak köszönhetik ezt, hogy az állam hatékonyabb, szolgáltató típusú, sokkal modernebb, gyorsabb, és felesleges dolgokra nem költi az adófizetők pénzét”.

Igazán sajnálhatjuk az eddigi reformok csekély eredményességét, hiszen „a kormányzat irányítása az egyik legfontosabb közjószág”. „Valamennyiünk számára hasznos, ha a kormányzat jobban, hatékonyabban és érzékenyebben tevékenykedik” – írja J. E. Stiglitz A kormányzati szektor gazdaságtana c. könyvében. Annak okát, hogy egy kormány nem képes megvalósítani a célkitűzéseit, a tudós szerző a rendelkezésére álló információk szűkössége és a magánszektor befolyásolásának nehézsége mellett a politika korlátozott hatókörében látja. Szerinte az utóbbiban a tisztségviselők azon késztetése is szerepet játszhat, hogy speciális érdekcsoportok javára cselekedjenek. A McKinsey Global Institute egykori igazgatója, William Lewis 2004-ben megjelent, A termelékenység ereje c. könyvében viszont arra a megállapításra jut, hogy – különösen a szegény országokban – a politikai elit felelős a kiterjedt kormányzati szektorért. Egyebek között azért, mert engedélyhez köti a gazdasági tevékenységet, előnyben részesíti az állami tulajdonban lévő vállalatokat, ráadásul gyakran bőkezűen jutalmazza meg saját magát. Nálunk is hasonló lehet a helyzet: a politikán belül kerülnek konfliktusba az egyes csoportokat preferáló érdekek a kormányzati hatékonysággal. A részrehajlás és a korrupció magas foka mellett pedig hiába csökkentik az államigazgatás létszámát, a hatékonyságot az sem javíthatja érdemben.

Neked ajánljuk

A világképlet nyomában

  • Kovács Róbert

Az Ásatás legújabb részében megnézzük, hogy vélekedtünk 2000-ben A tér és az idő természetéről