Halála azért keltett feltűnést, mert régóta nem adott hírt magáról: 2000-ben diagnosztizálták nála a Parkinson-kórt, s az utóbbi években már teljes visszavonultságban élt, s jellemző módon még halála pontos okát sem közölte a család. Ő volt az, aki négy évtizedes munkával a világ vezető csipgyártó cégévé tette az Intelt, eközben forradalmasította mindazt, amire a számítógépek képesek lehetnek.
Budapest, New York
Gróf András Istvánként született Budapesten, kereskedő-vállalkozó családban: gyerekként tanúja és szenvedő alanya lehetett a faji törvényekkel megágyazott üldöztetéseknek. Édesanyja hamis papírokkal rejtőzött el 1944–45 rettenetes telén, míg őt magát Bácsalmáson, ahol a család egyik tejüzeme működött, ismerősök bújtatták, miután sikerült kiszöktetni a pesti gettóból. Édesapját deportálták, a háború végén szerencsésen hazatért, édesanyját viszont állítólag a bevonuló szovjet katonák megerőszakolták. Mindezt onnan tudjuk, hogy Gróf megírta élete első két évtizedéről szóló memoárjait: a 2001-ben megjelent könyv Átúsztam (Swimming Across) címen magyarul is olvasható. Madách-gimnáziumi fizikatanára mondta állítólag egy szülői értekezleten: „Az élet egy nagy tó. Minden fiú bemerül a vízbe az egyik parton, és úszni kezd. Nem mindegyik fogja elérni a túlsó partot. De biztos vagyok benne, hogy egyikük át fog úszni: Gróf Andris.” Az unokáinak ajánlott kötet a szerző keserű vallomásával kezdődik: mire húszéves lett, átélte a magyar fasiszta diktatúrát, a német katonai megszállást, a nácik végső megoldását, Budapest ostromát, egy kaotikus demokráciát a háború után, elnyomó kommunista rezsimek váltakozását és egy népfelkelést, amit fegyverrel vertek le.
Gróf megannyi sorstársához hasonlóan ilyen körülmények között is megpróbált túlélni és érvényesülni. A gimnázium elvégzése után, természettudományi érdeklődésének megfelelően az ELTE vegyészkarára iratkozott be – erről az időszakról néhai laborvezetője, Hartmann Hildegard közölt rövid visszaemlékezést 2002-ben, a Fizikai Szemlében. A fiatalembert ekkor még az irodalom is érdekelte, egy ifjúsági lapban jelentek meg az írásai, ám saját bevallása szerint hamar rá kellett jönnie, hogy e műfajban, osztályidegenként, nem lehet sikeres. Ráadásul akadt az életrajzában egyéb „folt” is: gyógyszerész végzettségű nagynénjének, Gróf Irénnek a férje a Nagy Imre köréhez tartozó Haraszti Sándor (az 1958-ban kivégzett Losonczy Géza apósa) volt, akit nemcsak 1956 után, de már 1950-ben is börtönbe zártak koholt vádak alapján.
Gróf nagy izgalommal fogadta az 1956-os év eseményeit, eljárt a Petőfi Kör rendezvényeire, de a forradalom leverését követően, húszévesen eldöntötte: ennyi kaland elég volt, és inkább Nyugaton próbál szerencsét. 1957-ben érkezett Amerikába, mindössze 20 dollárral a zsebében, csekélyke angoltudással, ám élete ott egy csapásra tündérmesévé változott. A New York-i City College-ban folytathatta tanulmányait, és itt szerezte meg mérnöki diplomáját. (Visszavonulása után 26 millió dollárt adományozott az iskolának.) Közben kényszerből nevet is váltott: mivel a Gróf az ottaniak által kiejtve inkább „Graff”-nak hangzik, így a valódi hangképhez közelebb álló Grove mellett döntött. 1958-ban ismerkedett meg pincérnőként dolgozó emigráns sorstársával, a szintén hazánkból menekült Eva Kastannal, aki haláláig társa maradt.
Szilícium-völgy
A New Yorkból a barátságosabb klímájú Kaliforniába költöző, már a Berkeley-n doktoráló Gróf/Grove első munkahelye a Fairchild Semiconductor lett, amely félvezetők fejlesztésével és gyártásával foglalkozott. A később legendássá váló céget a Nobel-díjas fizikus, William Shockley műhelyének (Shockley Semiconductor Laboratory) „kiugrott” fiatal kutatói – az ún. „áruló nyolcak” – alapították, miután elegük lett mesterükből. Mindezt azért is kell hangsúlyozni, mert a nyolcak között ott találjuk Robert Noyce-t és George Moore-t, akik 1968-ban, sikeres vállalati karrierüket félredobva, a semmibe ugorva megalapították az Intelt, amely névtelen kis cégből vált az Észak-Kaliforniában kiépült Szilícium-völgy és a világ első számú félvezetőgyártójává és mikroprocesszor-fejlesztőjévé. Noyce és Moore elsőként éppen Grove-ot, a Fairchild néhai kutatási igazgatóhelyettesét hívták át az Intelhez, de jellemző, hogy a cég negyedik munkatársát, Leslie L. Vadaszt, azaz Vadász Lászlót már ő maga hozta – szintén a Fairchildtól. Grove inteles főnökei, majd egy idő után üzlettársai szintén legendás alakok:
Noyce az integrált áramkör egyik feltalálója, míg Moore-ra még sokáig fog emlékeztetni a róla elnevezett törvény, amely szerint az integrált áramkörök összetettsége – a legolcsóbb komponenst is figyelembe véve – másfél évente megduplázódik. (Noyce-t 1990-ben vitte el egy szívroham, Moore ma is él, ő a cég tiszteletbeli elnöke.) Az ambiciózus vállalkozók néhány év alatt sikeres pályára állították az Intelt: Andy Grove a kutatási részlegért volt felelős, az ő irányításával zajló fejlesztések révén sikerült szinte határtalanul megnövelni az integrált áramkörök és az ezekből felépülő komputercsipek kapacitását, tudását, képességeit.
| ||
Az Intel mindenekelőtt dinamikus memóriacsipeket (DRAM – Dynamic Random-Access Memory) gyártott, ám a fokozódó piaci verseny, a japán versenytársak árakat lenyomó fejlesztései és üzletpolitikája miatt váltottak. DRAM helyett a 80-as évek közepétől már csak mikroprocesszorokat fejlesztettek – ezek egyetlen (vagy legfeljebb néhány) integrált áramkörbe egyesítik a számítógépek korábban igencsak terjedelmes központi feldolgozóegységének (CPU) valamennyi funkcióját – s ebben a műfajban verhetetlennek bizonyultak. (Már 1974-ben megalkották a legendás Intel 8080-as, 8 bites mikroprocesszort.) Későbbi, szintén Grove nevéhez köthető fejlesztéseikkel, a Pentium (a kilencvenes évek csúcsterméke) vagy az ezt váltó Intel Core és Xeon processzorokkal szinte megkerülhetetlen tényezőkké tették magukat a számítógépek piacán. Ráadásul épp az ilyen innovációk nyomán jelenhettek meg a háztartásokban is az addig monstrumként ismert komputerek asztali verziói, korabeli kifejezéssel: a mikroszámítógépek.
Emelt hangon
Grove-ot egy idő után jobban érdekelte az irányítás, a menedzsment, mint a kutatómunka, ám a vezetés tudományával épp oly szenvedélyesen foglalkozott, mint korábban a félvezetőkével. A 60-as években született szakkönyveiből még generációk tanultak. Szemléletéről sokat elmond 1998-as, saját tapasztalatain alapuló könyvének címe: Csak a paranoiások élnek túl (Only the Paranoid Survive).
| ||
Szigorú, szinte katonás fegyelmet tartott, az elkésőkről listát vezetett, drasztikus kommunikációja pedig már-már futballtréneri magasságokba emelte. Kedvelt szokása volt, hogy a többiek füle hallatára üvöltözzön beosztottjaival, e módszert konstruktív konfrontációnak nevezte el. Munkatársai ugyanezt más, erősebb kifejezésekkel illethették, viszont számukra is nyitva állt a lehetőség, hogy felemeljék a hangjukat Grove jelenlétében. Állítólag az emelt hangon folytatott kommunikáció módszere egy banális szervi problémából is fakadt: Grove kisgyermekkorában, alig négyévesen skarlát miatt kis híján teljesen megsüketült, és hallását csak a hetvenes-nyolcvanas években végrehajtott dobhártyaműtéteknek köszönhetően nyerte vissza többé-kevésbé.
Azonban igazságtalanok lennénk, ha csupán egzotikus vezetési módszereinek árnyoldalát emlegetnénk – hisz éppen ezek segítségével teremtett újításokra, friss ötletekre kihegyezett alkotói légkört az Intelnél. Szorgalmazta, hogy a cég munkatársai folyamatosan bombázzák friss ötletekkel feletteseiket, az eleven kommunikáció és az egalitárius atmoszféra fenntartása jegyében pedig cégvezetőként is ott ült beosztottjai között – hozzájuk hasonlóan egy kis dobozban.
Grove 1979-ben lett a cég elnöke, 1987-ben a vezérigazgatói posztot is átvette, amit 1998-ig tartott meg. Az Intel igazgatótanácsának elnöki posztjáról 2004 végén, Parkinson-betegsége miatt mondott le. Munkájáról sokat elmond, hogy az alapítás évében az Intelnek 2672 dollár bevétele volt, a 90-es évek végén mintegy 21 milliárd, tavaly pedig már meghaladta az 55,4 milliárdot. 1997-ben a Time magazin Andy Grove-ot választotta az év emberének.
Soha nem hagyták hidegen a társadalmi problémák, élete utolsó éveiben pedig az Egyesült Államok foglalkoztatási problémáin töprengett. A Bloombergben 2010-ben megjelent cikkét annak a sajnálatos paradoxonnak szentelte, hogy bár a technológiai szektoron belül egyre szaporodnak az innovatív vállalkozások, ez nem bővíti a munkaerő-keresletet. Negatív víziójában a technikai csodák szélsőségesen megosztott társadalmat hoznak létre magasan képzett, magas hozzáadott értéket termelő munkát végző szakemberekkel és munkanélküliek tömegével. Minden bizonnyal ezért is ragaszkodott ahhoz, hogy az Intel Amerikán belül kínáljon munkát: cikkének megjelenése idején, 2010-ben ez 90 ezer munkahelyet jelentett.
