Már egy ideje szomorú tény, hogy Magyarországon a műemlékvédelem nem több pusztába kiáltott szónál, és kizárólag a beruházó jóindulatán múlik egy-egy épület sorsa. Logikusan az következne ebből, hogy a műemlékekkel való mostoha (cinikus, felelőtlen, korrupt stb.) bánásmód az érzéketlenség, netán az újdonságba vetett hit mindenhatóságát jelképezné, de a mai Magyarországon szó sincs erről, sőt épp az ellenkezője az igaz. De miközben az államvallássá tett provincializmus, a visszavágyódás a sosemvolt operett-Magyarországra a kulturális területeken mutatkozik meg leginkább – a színházakban, a filmgyártásban, a köztéri szobroknál stb. – az építészet szerepe nem egyértelmű. A mindent átható nosztalgiát e területen felülírja az a doktrina, mely szerint a gazdaság (és a meggazdagodás) szilárd oszlopának tekinthető építőipar útját nem keresztezheti semmi.
Ám vannak kivételek, főleg ha a fő beruhazó az állam. Már a Kossuth tér átalakításánál is a múltban való elsüllyedés volt a döntő, de hasonló célzatú munkálatokról a budai Várban az is elmondható, hogy megvalósítása során gyógyíthatatlan sebeket szerez a főváros. Az ún. Nemzeti Hauszmann Programnak sem a költségei, sem a határideje, de még a végső célja sem ismeretes. A hátborzongató látványtervekből az derül ki, hogy a program során az 1944 előtti állapotokat akarják visszaállítani, ami a háborúban elpusztult, vagy megsérült épületek újbóli felhúzását jelenti – beleértve a jelenlegi palota bontását és újraépítését Ennek jegyében immár évek óta tekinthető felvonulási területnek Budapest egyik leghíresebb látnivalója, a turisták mozgó daruk alatt, kordonok közt araszolhatnak, és bámulhatják a vasbeton monstrumokat, amelyek ékes bizonyítékai annak, hogy holmi Patyomkin-műemlékek születnek, egy Disneyland történelmi örökségnek hazudva.
De még csak nem is történelmi örökség! Az immár vasbetonból öntött József főhercegi palotáról már a 20. század elején megállapították, hogy arányaiban és stílusában is elhibázott, közönséges épület, ami teljesen rátelepszik a Vár alagút felőli oldalának látványára. Úgy tűnik, ez zavarja a legkevésbé az építtetőket, akik még csak nem is következetesek. A szintén újjáépülő Honvéd Főparancsnokság valaha egy tömböt alkotott a Honvédelmi Minisztérium épületével, ami elvileg szintén fel kellene építeni, ám mivel az eltakarná a Karmelita kolostor elől a kilátást, inkább eltekintenek ettől. Persze sorolhatnánk még az efféle abszurditásokat, de félő, hogy mire a végére érnénk, Szkopjéban érezhetnénk magunkat, ahol „ókori” szobrokkal dobták fel a paneles városképet.
Kétségtelen, hogy a háború végétől egészen a nyolcvanas évekig vitatható lépések sorozata történt a budai Vár felújítása címén, és ezek közt vannak megbocsáthatatlanok és megmagyarázhatatlanok is. Ha a Hauszmann helyett arról döntött volna a magyar kormány, hogy a Várnegyedet át kell alakítani, és ezzel kapcsolatban ír ki pályázatokat, amelyeket szakmai zsűri értékel, senkinek nem lehetett volna rossz szava. Csakhogy erről soha nem volt szó, egy pillanatra sem merült fel efféle korszerű megoldás, mint ahogy vita sem volt. A Nemzeti Hauszmann Program megvalósítását semmiféle egyeztetés nem előzte meg, sem a szakma, sem a főváros, és természetesen a lakosság véleményét sem kérték ki. Valamikor 2010-es években belevágtak, és azóta nincs megállás. Legutóbb az egykori Dísz téri Vöröskereszt-székház, a későbbi Külügyminisztérium másolata körül bontották el az állványzatot, bár a hivatalos átadás még hátra van. „Az új épület külső jegyeiben hűen követi a századfordulón itt álló ötszintes palotát” – ismerte el a kormánysajtó is, hogy az épület valójában hamisítvány. Ami ugyancsak alátámasztja, hogy arról egy sort sem olvashattunk, mire fogják használni az épületet, mint ahogy arról sem, hogy mennyibe kerül mindez magyar adófizetőknek.
