Márffy Ödön életműve első pillantásra az, aminek hirdetik: szín, fény, ragyogás. Más szóval par excellence festőiség, szakmai siker, polgári életöröm. A műkereskedelem és a szélesebb nagyközönség egyik kedvenc festője derűs és problémamentes művészként él a köztudatban, aki nem volt szélsőségesen modern, csak annyira, hogy a műkedvelő sznobizmusnak még éppen imponáljon.
Márffyt nem véletlenül vette elő a Kogart. Bízvást lehet alapozni az utolsó, 1958-as jóvátételi kiállítással bebetonozott népszerűségre, amit a Vaszary habkönnyű esztétikumának párhuzamaként leírható dekoratív polgári műfajokkal ért el. A közönség szereti az olvadó csendéleteket, a mások szép házaséletének példáját a festői kertben, a cirkuszt, mindezt szépen, elegánsan, vértelen távolságtartással és ízléssel előadva. Márffy elérhetetlen és makulátlan, majdhogynem absztrakt távolságban van a közönségétől, aki ebből semmit nem vesz észre, különben nem rajongana az ilyen hűvös, félénk, introvertált művészetért, hanem - olykor legalábbis - megborzongana tőle.
A kiállításnak ugyanakkor szerencsés arányai vannak, mert a népszerű harmincas éveket mégsem hangsúlyozzák túl. Majdnem unalmas, itt-ott megtörő kronologikus kiállítást rendeztek, amelyben keletkezésük óta nem látott korai művek mellett Márffy legradikálisabb korszakából való, a "magyar vadakhoz" köthető képek is kellő számban képviselve vannak. Rockenbauer Zoltán tízéves kutatómunkájának eredményeként az első, bemutatkozó magyarországi kiállítás óta nem látott, Párizsban készült korai festmények kerültek elő. Egyikük, az 1901-es olajvázlat a festő első ismert műve, amelynek eredetije nem maradt fönn, és a jelentősége inkább az életmű kronológiájának szempontjából mérhető, mégis leolvasható róla, hogy miért nem a barnás müncheni festészetet választotta Márffy Párizs helyett. Bárczy István főpolgármester négyéves ösztöndíja a szín, a fény és a polgári műfajok iránti vonzalmat (női portrék, posztimpresszionista kikötő) oltotta bele a fiatal fővárosi tisztviselőbe, ami egy rövid időszaktól eltekintve minden más életdinamikával összeférhetetlennek bizonyult.
Visszatérve Magyarországra párizsi képeiből Gulácsy Lajossal rendezett közös kiállítást 1907-ben, amely hatalmas anyagi és szakmai sikernek bizonyult. Ezt követően hívta meg Rippl-Rónai az első modern magyar művészcsoportba, a MIÉNK-be, amelyből kiválva Kernstokkal, Berénnyel együtt létrehozták az első avantgárd csoportot, a Nyolcakat. Ez Márffy legerőteljesebb, a kortárs európai művészettel egyidejű, bátor és intenzív korszaka, amelyet ha összehasonlítunk a csoport más művészeinek a munkáival, akkor kiderül, hogy a Matisse-hoz visszavezethető festői stílus nem Márffy, hanem a Nyolcak sajátja volt. Ennek ellenére a Nyergesújfaluban kidolgozott fény-árnyék és színkontrasztok, a ragyogóan megfestett, méregzöld, narancs- és citromsárga aktok, amelyeknek a csípőjéről az ember szemébe verődik vissza a fény, nagyon meggyőzőek a festő valódi korszakát illetően.
A Nyolcak avantgardizmusa nem folytatódott a nyugati mederben, és nem alakult át a cézanne-i látásmód konstruktív formanyelvéből az absztrakciót előkészítő, több nézőpontú kubista képfelfogássá, hanem elernyedt, és a párizsi iskola szenzuális látványfestészetéhez igazodott. Márffy e tekintetben sem kívánt újító lenni, hanem megelégedett azzal a sikerrel, amelyet festői képességei könnyedén biztosítottak a számára.
Az első világháborút Mednyánszkyhoz hasonlóan hadifestőként töltötte, de a hasonlóság itt véget is ér, mert Márffy itt sem látott mást, mint a látvány és a festői eszközök összekapcsolásának lehetőségét. Semlegessége odáig ment, hogy a tájban föltűnő katonák azonosítása sem mindig egyértelmű. Apolitikussága a későbbiekben megvédte a Tanácsköztársaság bukása utáni retorzióktól (szerepe annyi volt, hogy megbízták a balatonfüredi művésztelep vezetésével, amiből végül nem lett semmi), illetve az emigrációtól is. Márffy azonban rendes ember volt, és mozgósította fővárosi kapcsolatait barátai érdekében, kihozván Berényt és Kernstokot a börtönből.
A harmincas évek korszaka tulajdonképp a húszas években kezdődött, Rockenbauer szerint is azzal, hogy feleségül vette Ady Endre özvegyét. A festő elbeszélésének megfelelően (a Márffyval készített rádiós interjú meghallgatható a kiállításon) Bartók Béla mutatta be a számára teljesen ismeretlen Adynak Párizsban, így került ismeretségbe a legalábbis ellentmondásos megítélésű, de minimum csapongó és a mániás korszakait neurózissal váltogató Csinszkával. "Új gazdámmal nagyon meg vagyok elégedve" - írta Babitsnak Csinszkafiú, akiről a leggonoszabb mondatot mégis Léda mondta a huszadik század folyamán: "esernyőnyél elöl-hátul szexuális duzzanatokkal". Márffy portrék és aktok irdatlan mennyiségét festette feleségéről, akinek az életformája iránti elnézését és türelmét csak a valódi szeretete magyarázhatja meg. A Csinszka-képekből Debrecenben rendeztek a budapestivel párhuzamos kiállítást, de még a Kogartba is jutott belőlük. Márffy többnyire elérhetetlennek és távolinak festi migréntől is kikerekedett szemű feleségét, közösen épített házuk kertjében, ablakból kikönyökölve, teraszon, távol a mozgalmas társasági élettől.
Utolsó nagy gesztusa, amellyel a hovatartozását demonstrálta, a csatlakozás volt 1945-ben az Európai Iskolához, amely megint csak modernebb volt nála. Miután az Európai Iskolát betiltották, még megpróbált alkalmazkodni, festett néhány paraszti, mezőgazdasági témájú képet, de ahogy Rockenbauer fogalmaz, "fogalma sem volt, miért lett korábban félreállítva. Nem értette, hogy mi a baj vele, a baloldali érzelmű művésszel." Végül a Képcsarnoknak festegette azokat a csendéleteket és tájképeket, amelyekből olyan sok forog ma is a műkereskedelemben.
Kogart, megtekinthető augusztus 1-jéig
