Itthon mostanában sokat beszélnek a fizikai színházról. Nem firtatom, miért és miért most - a fővárosi egyetemen mindenesetre lett egy olyan szak, amit így hívnak. Leginkább valami olyasmiről lehet szó, hogy néhányan nekiálltak lebontani a hagyományos tánc- avagy mozgásszínházat és az ugyancsak hagyományos színházat elválasztó falat, bár ennek létében sem vagyok nagyon biztos, így most a nemlétében sem. Azt viszont eszembe sem jutna tagadni, hogy léteznek olyan produkciók, amelyekben a fizikum, a test nyelve nagyobb szerepet visz, mint a beszéd - akár azért, mert az előtérbe nyomul, akár azért, mert a háttérbe húzódik.
Horváth Csaba, a Forte Társulat vezetője két Beckett-művet vitt színre a fizikai színház nyelvén: az ", azok a szép napok!-at, valamint a szerző kanonizált-ikonikus abszurd alapdrámáját, a Godot-ra várva címűt. Utóbbihoz volt szerencsénk a Trafóban - és hát nemigen hittem, hogy szerencsének fogom nevezni a találkozást - puszta előítéletből. Beckett egykor igencsak forradalmi, de azóta agyonjátszott művéből ugyanis már csak a megkövesedett színpadi és ontológiai tanulságok jutnak eszünkbe, és hozzá az a néhány szép emlékű előadás, amelyet ki-ki az emlékezetében dédelget.
Két fickó a világból kivetve - Horváth Csaba rendezésében nincsen kivetve a világból. Például azért, mert nagyjában-egészében konkrét helyen várakoznak: egy országúton, enyhe kanyarban. Van dupla záróvonal, olykor a nem nagyon távoli távolból autók zaja hallatszik - és ők várják a Godot nevű harmadikat, nem az Istent, nem a generális megváltást, hanem egy pasast, aki a következő éjszakára - nyilván valaminek az ellentételezéseként - fedett szálláshoz, száraz szalmához, valamelyes biztonsághoz juttatja őket. Estragon és Vladimir két országúti hajléktalan, akik a hajlék reményében nem mozdulnak.
Azt persze tudhatni, hogy ez a várakozás otthonos, de legalábbis megszokott állapotuk nekik: a társadalom peremén élő figurák nem reflektálnak önnön helyzetükre, természetesnek tartják a kiszolgáltatottságukat. Ahogy az összetartozásukat is, amelynek szükségességét egyfolytában megkérdőjelezik ugyan, kivált Estragon próbálgatja Vladimir idegeit e tárgyban, de valójában nem akarnak elszakadni egymástól.
Nem, mert szinte minden mozdulatuk és minden megszólalásuk föltételezi a másikat; ha rúgják-dobják-gurítják a labdát - és ez Horváth Csaba rendezésének harmadik főszereplője -, magától értetődő, hogy a dobás másik végén egy másik ember áll.
És mozog. A test, a testi való ennek az előadásnak erősebb és tudatosabb eleme, mint Beckett nagyjából hiánytalan és változatlan szövege. Horváth Csaba színészei képek is, mozdulatsorok is; Krisztik Csaba Estragonja nyüzsgönc bohóc, Kádas József Vladimirja rezignált, Andrássy Máté Pozzója narcisztikus piperkőc, Horváth Virgil Luckyja rejtély. Blaskó Bori a Fiú szerepében festett jelmezében - ötlet. Mert amúgy mind ismerős, a nagyvárosból és a pereméről. És nem megváltásra, csak egy nyugodt éjszakára várnak.
*
Megváltás a londoni peremkerület lakóinak sem jut, de legalább fedél a fejük fölé igen. John Arden, az egykori dühös fiatal Élnek, mint a disznók című dühös darabjából eléggé kiment a gőz, amióta itt, az utca végén is találkozhatni a szereplőkkel. Na jó, nem Sawneyéknek hívják őket, és a nyomoronc "családfő" sem a tengerről álmodozik, de a kurva kurva, a cigány cigány, és álszent szomszédaik is álszentek.
Jól tette nagyon Göttinger Pál, hogy összerántotta Arden darabját - Nádasdy Ádám fordítása sűrű szöveg, kevés is elég belőle. És ebben is játszik a test: a szereplők velünk szemben ülnek, nem sokat mozognak, de az a kevés egyrészt nagy súlyt kap, másrészt a látszólagos mozdulatlanság valójában kiemeli az egyéb "mozgásokat", a tekintetet, a mimikát, a testtartást, az intonációt, a hallgatást.
Két össze nem illő család; mindkettő másként kinövés a társadalom testén - az egyik idomulna, a másik nem. A társadalomnak viszont egyik sem kell, és másként bünteti őket; például azzal, hogy egymás mellett kell élniük, a külvárosi telepen, a "ház, ház, kert" kietlenségében, ahol minden konfliktus átlép a nem létező kerítésen.
A Szputnyik színészei színesen adják az ülést: Terhes Sándor Sawneyja nagy lomhaság és időzített bomba egyszerre, Téby Zita Rachelje csuda intenzív, Koblicska Lőte a "berakott" frizurával egy egész sorsot mutat meg, Molnár Gusztáv rábukna Rachel bájaira, de hát lúzernek született. Hay Anna Sawney fölcsinált lánya, a nagy has köré szervezi minden gesztusát, Tóth Simon Ferenc Kormos, a cigány szerepében akár egy rugós bicska, szúrásra készen ül. Székely Rozi két szerepet váltogat flottul: Jacksonék tinédzser lánya és Sawneyék hívatlan vendége, intrikus ágyrajáró; Rachel fiát, Colt Jankovics Péter játssza, jobb sorsra érdemes, de azt soha el nem érő fiatalembernek.
A színház perdef fizikai színház. Jó vagy rossz.
Trafó, április 14.; MU Színház, április 16.
