Ez a kissé édeskés kép mászott elő emlékeim közül a kiállítás előcsarnokában. Pedig Dennis Hopper filmje brutális véget ér. Egy bunkó farmer, akár egy rossz helyre tévedt medvét, szétloccsantja a motorján lovagló Hopper fejét, majd a Fondáét is, aki hű társa után fordul. Az én Péterem sincs már, nosztalgiázni az Easy Rideren mi nem fogunk. Dennis Hopper, aki lökött flótásként makogta, vihogta végig szerepét, maga írta és rendezte a történetet, gründolta a produkciót. Tehát nem a saját fazonját hozó seggfejet tisztelhetjük benne, hanem a hiteles művészt, a filmbéli figura megteremtőjét, a független, szabad filmest. Marlon Brando bőrös, motoros lázadója után egy David Crosby-szerű kótyagos hippit, akinek a képe mindörökre ráolvadt a civil művészre is. Aki 65 évesen, rövid hajjal, filmszerepeiben öregesen hunyorogva is (mint egy oldalba rúgástól tartó kutya),
hiteles nem hollywoodi fickó
maradt. Folyamatosan forgat, intellektusa valószínűleg megóvja attól, hogy szeméthez adja nevét. Közben pedig fotózik, fest, művészetet termel.
A kiállítás Dennis Hoppert, a szorgos képzőművészt mutatja be. A filmrészletekkel villódzó képernyő-mátrix után az első termekben fekete-fehér fotóit láthatjuk az 1961-67 között New Yorkban dolgozó, nagy pop art-generáció tagjairól. Robert Rauschenberg és Jasper Johns kedvesen hűvös - érzik, nekik ketyeg a "taxióra". James Rosenquist erős, dolgos, Pollockra emlékeztető festő hím. Andy Warhol sötét napszemüvegben, grimaszolva várja, készüljön már el a sztárfotó, amin egy nárcisz szárának függőleges tengelye vágja félbe arcát. A gúnárnyakú Roy Liechtenstein szelíden néz a kamerába, mint a halála előtti utolsó képeken - neki ez az egy tekintete volt. És további portrék, számunkra ismeretlen nevek, szerencsés ábrázatú kiváltságosok.
Szépek a fotók,
és szépek Ezek a fiatalok, akikről készültek. Sokan elmentek már közülük, Hopper sorozata sistergő ifjú éveik megható dokumentuma. Velük indult ő is, a színész-képzőművész, de a többi fotós havert maga mögött hagyva, hamarosan filmesként lett a nagyok méltó társa.
A következő termekben festmények, fényképapplikációk, plasztikák fogadnak. A híres kortársak képzőművészeti vívmányainak újrafelhasználása jellemzi őket. Hopper sok graffitit lefotózott 1991-97 között, de nem a jelentésüket (szignók, üzenetek) dokumentálta, hanem látványuk artisztikumát. Szinte kész a kép a házfalon. A fotón rögzült kuszaságot aztán tépett, rongyolt felületként reprodukálja a műteremben, ráfújkál, mint a fekete csávók. Basquiatra, Kenny Scharfra gondol, de
önálló karaktere nincs
a munkáinak, akár filmdíszletek, hátterek is lehetnének. Leletmentő attitűd érződik belőlük, tisztelgés az utca ismeretlen alkotói előtt. A festmény-fotó applikációk témái Warhol katasztrófasorozatára emlékeztetnek. Oldenburg módjára felnagyított bombakioldó szerkezetet mintázó szobra "haszontalan" tárgyként hever a padlón. Lépten-nyomon érezhető a pop art-nagymesterek hatása: aki Warhol Factoryja és Leo Castelli galériája között korzózott, alighanem egy életre megtalálta helyét, eszményeit, gyökereit. A tárlatot hatalmasra felhúzott és többkilós keretbe helyezett, színes, urbán-faktúra fotók zárják a 90-es évekből, Walker Tomlint, az 50-es évek New York-i iskolájának kissé elfeledett művészét megidéző festmények kíséretében.
A kiállítás leglátványosabb darabjai az óriási, reklámrealista stílusban megfestett, fekete-fehér vásznak. Témájukat tekintve egyrészt a James Rosenquisttől ismert hirdetés-parafrázisok Hopper-féle változatai, másrészt városi tájképek, portrék Richard Eastes, Chuck Close modorában. Ismét találkozhatunk a már kis fotón is unottan cigiző csajjal és félmeztelen párjával, akin, mint egy motoros alakulat rangjelzése, virít a tetkó.
Vajon maga Hopper festette
e 2000-re datált monstrumokat? Hajlok rá, hogy a komoly rutint igénylő, hat-hét, egyenként kábé 12 x 8 méteres billboardon profi plakátfestők (is) dolgozhattak. Az ecsetkezelés gigantikus és takarékos mozdulatai, a bonyolult formák (poharat tartó női kéz) nagyméretű részletei gyakorlott mestert sejtetnek. De ez a legkevesebb - Jeff Koons, a 90-es évek pop art-sztárja is svájci templomi fafaragókkal készítteti szobrait, és Rubens sem bíbelődött az összes fegyver, vért és fűcsomó megfestésével. Akárhogy is, nem egy szimpla, műkedvelő filmcsillag munkái töltik meg a bécsi Iparművészeti Múzeumot, hanem egy érzékeny és tehetséges ember megnyilvánulásai, melyek médiuma, a kép: mozdulatlan. Talán itt a gond, hogy a festmény statikus - másfajta gondolkodás terméke, mint az időt (eme elhanyagolhatatlan tényezőt) is felhasználó filmes alkotás. Számos nem festőművész is fest vagy festett: Stallone, Tony Curtis, Peter Falk, Lennon és McCartney, Anthony Quinn, Agárdi Gábor (ő ikonokat), Fábri Zoltán, Gábor Miklós, Alföldi Róbert, Szulák Andrea stb. De amennyivel jobb film Dennis Hopper Easy Riderje Stallone Rambójánál, annyival jobbak a képei is.
Szőnyei György
Megtekinthető október 10-ig; MAK, Bécs, Stubenring 5.; naponta filmvetítések: Easy Rider (11), Last Movie (14), Out Of The Blue (16), keddenként meglepetésfilm (20)
