Ki ne ismerné a szerzőt? "Woodward? Õ volt a Robert Redford, ugye", mondta a Narancs egyik sokat látott szerkesztője, aki Az elnök emberei című film kapcsán még arra is emlékezett, hogy Dustin Hoffman volt viszont a szemét, nyomuló Carl Berstein. Így volt ez; azt hiszem, amilyen barom vagyok, a Woodward-Berstein nekem is sokáig olyan volt mint a Havas-Forró kettős, csak ritkább.
Holott Woodward szorgalmasan dolgozott tovább a Washington Post nevű helyi lapnál (Berstein karrierjét az ABC News New York-i irodájáig követtem). Woodward amellett, hogy, gondolom, naponta elküldik piaci körképet írni, netán kisebb adag meleg ételt szállít az adminisztráció dolgozóinak, rendületlenül könyveket ír - mint azt egy fanatikus magyarországi rajongójával folytatott telefonbeszélgetés során megtudtam, már a Clinton-éráról is írt egyet, ami nagyon jó.
Mostan viszont A parancsnokok című könyvéről van szó. Nem nagyon szeretek olyat mondani, hogy lenyűgöző meg elképesztő; de ez olyan könyv, mint szódás a lovát. A téma a Pentagon és az, hogy Bush elnöki regnálása idejében az amerikai politikusok miként döntenek arról, háborúzzanak-e vagy ne. Aztán csak háborúznak, véget vetnek például Noriega panamai zsebdiktátor rezsimjének (ha az invázió balos ellenzői egy kicsit is utánanéznek, hogy mi folyt ottan az amerikai beavatkozás előtt, akkor - ha van bennük tisztesség - azt üvöltözik, hogy "napalmot a piszokra", de persze soha nem néznének utána); aztán pedig kezdetét veszi az Öbölválság-buli.
Arról mindenkinek van elképzelése, milyen is a politika, és ez legtöbbször nagyon messze van az igazságtól (a kivétel, ebben is, a Balkán, ahol a politikusok pontosan azt és azért teszik, ahogy mi azt elképzeljük - és ez így talán még szomorúbb). Woodwardban az a nagyszerű, hogy úgy szól a politikáról, hogy közben olyan izgalmas, mint a legkiválóbb politikai thriller. Sőt, jobb bármelyiknél, mert fiction-olvasás közben azért el lehet mélázni azon, vajon megtörténhetne-e, ez viszont történelem. És ez a kulcs: Woodward újságírás gyanánt történelmet ír - bár arról végtelen vitát lehetne nyitni, hogy mi a különbség. De nem ez számít, hanem, hogy amit Woodward leír, az úgy volt, mert ő nem engedheti meg magának, hogy hibázzon. Akit érdekel, mi és hogyan zajlott a Pentagonban a nevezett időpontban, az olvasson, na.
Woodwardról egyébként mindenkinek mindjárt eszébe jut, hogy elnököt buktatott - ennek kapcsán szoktak hőbörögni a sajtó hatalmáról, mintha elnököt minden szerda délután buktatni lehetne (holott se előtte, se utána nem volt rá példa). A sajtó hatalma nekem A parancsnokok kapcsán másban nyilvánult meg: abban, hogy a vezérkar kénytelen cselezni, Powell házában döntöttek a panamai beavatkozásról, mert attól tartottak, hogy ha a Pentagonban jönnek össze, akkor azt a sajtó kiszagolja. Vagy: az esti híradóban beszámoltak arról, hogy a deszantos bázisról sok repülő szállt fel, de a Pentagon nem nyilatkozik, Panamába mennek-e. Arról nem is beszélve, hogy a CNN két, azaz kettő perccel a bombázás után a helyszínről jelentkezett. Erről szól a szakma.
Evvel együtt azt gondolom, hogy Woodward jó helyre született. Képzeljük el a munkáját máshol. Egy távoli kis ország miniszterelnökéhez besurran egy költő, és rábeszéli, hogy holnap menjenek neki az olájnak. Aztán holnap lesz, de délig elfelejtik, mit is reggeliztek, nemhogy a hadjárat fedőnevére emlékeznének.
Már írtuk, hogy az Osiris jó kiadó - A parancsnokok fordítása, Bojtár Péter munkája, szintén -, a Modern Újságírás sorozat pedig kiváló (MaNcs, 1996. augusztus 29.). Hozzátenni nincs mit.
- jozef -
Osiris (Modern Újságírás sorozat), 1996, 395 oldal, 980 Ft
