Magyar Narancs: A gazdasági válság és annak következményei világossá tették, hogy a monetáris unió nem lesz életképes az egyes tagállamok költségvetésének komolyabb összehangolása nélkül. A gazdasági kormányzásnak nevezett egységesítés legutóbbi fejleménye, az Euró Plusz paktum mennyire tekinthető előrelépésnek?
Oblath Gábor: Az unió próbálja leszűrni a közelmúltbeli válságok tanulságait, és igyekszik új szabályokat kialakítani. Ez az igyekezet többféle elképzelésben és javaslatban is testet ölt, amelyeket nem könnyű áttekinteni. Az Euró Plusz megállapodás a korábban a németek és a franciák által javasolt versenyképességi egyezmény folytatása, de emellett folyik a munka az eurózónára vonatkozó Stabilitási és Növekedési Paktum kiegészítésén is. A problémaelegyet részproblémákra bontják: szó van benne a versenyképesség és a költségvetési fegyelem erősítéséről, a foglalkoztatottság növeléséről, a pénzügyi stabilitás megerősítéséről. Illetve mindennek a kiegészítéseként az adóalap-harmonizációról, amire hivatkozva mi kimaradtunk belőle...
MN: Mekkora baj, hogy Magyarország nem írta alá?
OG: Nem jó üzenet.
MN: De csak üzenet?
OG: Szerintem egyelőre főleg az, mert a konkrétumok még nem világosak. Viszont azzal, hogy kimaradunk, a konkrétumok formálásában sem lehet szavunk.
MN: Ha végül betartatható jogszabályok lesznek a megállapodásból, az hogyan tudja stabilizálni az eurót?
OG: Jogszabályok a Stabilitási és Növekedési Egyezmény (SNE) átalakítása nyomán várhatók, az Euró Plusz (EP) inkább ajánlásokat adhat, amelyek megpróbálják erősíteni a tagállami gazdaságpolitikák általános koordinációját. Az SNE csak a költségvetési politikára összpontosított: az előírás szerint a ciklus átlagában nulla, egyébként maximum háromszázalékos lehet a deficit - de kiderült, hogy nem volt hatékony ennek az érvényesítése. A megreformált SNE továbbra is ezt a múltbeli problémát igyekszik kezelni. Az EP pedig azt a felismerést tükrözi, hogy az eurózónán belüli kríziseket nem pusztán fiskális problémák okozták, ahhoz a magánszektor is hozzájárult. Egyértelművé vált, hogy a versenyképességi problémákat is kezelni kell, mert emiatt alakulnak ki a fizetési mérleg nagyon jelentős egyensúlyhiányai az euróövezeten belül. Nagy többletek például Németországban, és nagy deficitek Írországban, Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban. Korábban azt gondolták, hogy ez nem számít, mert a valutaövezeten belül megszűnik a fizetésimérleg-korlát, és azáltal, hogy közös a pénz, a régió egészének van fizetési mérlege kifelé, a világ többi része felé. De az derült ki, hogy az egyes országokban a fenntarthatatlan belföldi makrogazdasági folyamatok miatt kialakult óriási fizetésimérleg-hiányokat nem lehet a végtelenségig finanszírozni. Ráadásul ezek a feszültségek egy valutaövezetben túl későn válnak közvetlenül láthatóvá. Ha egy országnak saját valutája van, akkor annak leértékelődése jó időben figyelmeztet a bajokra. A valutaövezetben ez a figyelmeztetés egyáltalán nem jön, ezért tudnak az egyensúlyhiányok sokkal nagyobbra nőni. Amikor pedig a probléma világossá válik, akkor nagyon hirtelen változik meg az országok megítélése. Görögországban is hosszú ideig alacsonyak voltak az állampapírhozamok és a kockázatosságot jelző CDS-felárak, majd egy pillanat alatt a piaci szereplők felismerték, hogy a görögországi euróban kifejezett ígérvények értéke jelentősen különbözik például a németországi euróban kifejezettektől. Ebből az unió döntéshozói azt a tanulságot szűrték le, hogy az egyensúlyhiányoknak a költségvetésen kívüli kiváltó okaira is figyelni kell.
MN: Hogyan?
OG: Például a nemzetközi versenyképesség romlását igyekeznek megelőzni. Azon természetesen lehet gondolkodni, hogy valóban a legjobb indikátorokat választják-e ki. Nem biztos, hogy a versenyképességet elég jól megragadja a termékegységre jutó bérköltség, és ennek változásán kívül ezeknek a mutatóknak a szintjét is nézni kellene. Ezzel még lehetnek gondok, de a szélesebb értelmű gazdaságpolitikai koordináció mindenképpen ésszerű törekvés.
MN: Arról is szó van, hogy a klasszikus maastrichti mutatókon kívül a költségvetési hiányok olyan tipikus okozóit is vizsgálnák, mint a nyugdíjrendszer vagy az egészségügyi kiadások.
OG: A hosszú távú költségvetési fenntarthatóság szempontjából logikus, hogy ne csak azt az adósságot vegyék figyelembe, ami közvetlenül állampapírokban testesül meg, hanem az olyan implicit kötelezettségeket is, amelyek a nyugdíjrendszerekből és a demográfiai folyamatokból következnek. De egyelőre nem lehet megmondani, hogy mi jön ki a paktumból, és hogyan fogják a mutatókat beállítani.
MN: Az mindenesetre biztos, hogy komoly szankciók nélkül nem lesz érdemi hatása.
OG: Elvben eddig is lehettek volna szankciók, az SNE tartalmaz olyan kitételt, hogy ha egy ország nem hajlandó megfelelni a túlzott deficit csökkentésére vonatkozó ajánlásoknak, akkor korlátozható az alapokhoz való hozzáférése, és akár büntetőadó is kivethető, de ez eddig nem volt effektív. Most nagy az ijedtség, és ezért a fogadkozás is, hogy szigorúbban fogják csinálni. Hiszen az a válság, ami Görögországban elkezdődött, Írországban folytatódott, és úgy néz ki, hogy Portugáliára is átterjedt, a közös valuta stabilitását is veszélyezteti.
MN: Konkrétan hogyan veszélyezteti?
OG: A hitelezők azt gondolják, hogy nem egyszerűen az egyes országok, hanem a régió egésze kockázatos. A bajba jutott országok megítélése a többi országra is átterjedhet, és a közös valuta iránti bizalom csökkenése nagy leértékelődést okozhat.
MN: Görögországot és Írországot már euró-tízmilliárdokkal kellett megsegíteni, és valószínűleg ez vár Portugáliára is. Elképzelhető, hogy a sokkal nagyobb Spanyolország is európai segítséget kapjon?
OG: Mindenki nagyon bízik abban, hogy Spanyolország nem fog rászorulni. Ott főleg a magánszektor van bajban, és remélhető, hogy az nem rántja magával az államot is, ahogyan Írországban történt. De Spanyolország esete mindenképpen más, mint Görögországé, ahol akkora az állam eladósodása és olyan drága az állam finanszírozása, hogy a várható gazdasági növekedést figyelembe véve, a költségvetés fenntarthatatlan pályán van. A fenntarthatóság eléréséhez óriási elsődleges - tehát kamatfizetés nélkül számított - költségvetési többletre volna szükség, ami egyrészt politikailag aligha megvalósítható megszorításokat jelentene, másrészt önmagában is visszafogná a növekedést, azaz negatív spirálhoz vezetne. Szinte biztos, hogy még külső támogatással sem tudja teljes egészében teljesíteni a kötelezettségeit. Ezt lehet az adósság átstrukturálásának is nevezni, de lényegében csődöt jelent.
MN: Ilyenkor mi van? Vagy akkor, ha Spanyolország netán mégis csatlakozna a klubhoz? A hitelezőknek le kell mondaniuk a követeléseik egy részéről?
OG: Így van.
MN: Volt már ilyenre példa?
OG: Hogyne, Dél-Amerikában gyakran előfordult. Argentínában 2001-ben, Uruguayban 2003-ban, de 1998-ban Oroszország, 2008-ban Izland is ilyen helyzetbe került. De amíg egy ország nem kerül olyan helyzetbe, hogy már egyáltalán nem kap hiteleket, addig jobban jár azzal, ha húzza az időt. Rövid távon érdekében áll teljesíteni az adósságszolgálatot, mert ha csődbe megy, egy darabig nem kap új hitelt. Vagyis azonnali radikális kiigazításra kényszerül: nullára kell levinnie az elsődleges költségvetési deficitet. Ha azonban a költségvetési folyamatok egyértelműen fenntarthatatlanok, sokkal kívánatosabb előremenekülni. Ezt jelentené az adósság átstrukturálása, a rendezett csődeljárás. Ekkor az adósnak és a hitelezőknek nyilván valahogy osztozniuk kell a terheken. A konkrét esetben még az is bonyolítja ezt az összefüggést, hogy a centrumországok sokat hiteleztek Görögországnak. Például német és francia bankok a görög bankoknak és a görög államnak.
MN: Egy ilyen csőd mit jelentene az eurózóna szempontjából?
OG: Ha ez rendezetlenül, krízis közepette következne be, az nagyon rosszat tenne az egész régiónak. Olyan országok kockázati megítélése is jelentősen romlana, amelyek fiskális folyamatai fegyelmezett költségvetési politikával kezelhetők. Az eurózóna összeomlására vagy szétesésére azonban nem számítok. Már olyan szoros a gazdasági és pénzügyi integráció, hogy egy ország kiválása a bankrendszerének összeomlását is jelentené. Ha visszaállítanák a nemzeti valutát, borzasztóan magas kamatokat kellene fizetni, és még úgy is mindenki kivenné a pénzét a belföldi bankrendszerből. Ezért valószínűbbnek tartom, hogy Görögország esetében is valamilyen rendezett adósságcsökkentés vagy részleges leírás tervén dolgoznak. Ez viszont csak akkor működik, ha nem szivárognak ki a részletek, mert az még feljebb verné a hozamokat. Ezért nem is lehetnek érdemi információk a tervekről.
MN: Nem valószínűbb, hogy inkább a stabil tagállamok közül lépne ki valaki, mert elege van a cirkuszból?
OG: Az a konstrukció csődjének a beismerését jelentené. A legstabilabb tagállam, Németország, nagyon jelentős tényleges és politikai tőkét fektetett be az európrojekt megvalósításába és működtetésébe, legutóbb pedig zavarainak kezelésébe. A német kormányok sok olyan lépést tettek, amelyek belföldön nem voltak népszerűek, de az eurózóna kohézióját támogatták. Mindezt azért is tették, mert Németország exportszektora és - egyelőre - bankszektora is igen sokat profitált az euróövezetbe irányuló kiviteli és hitelexpanzióból. Ezért mindenképpen érdekében áll, hogy tevőleges részt vállaljon az övezeten belüli gondok kezelésében, és egyáltalán nem érdeke a kilépés.
MN: Ha kivételesen a más kárából tanulnánk, akkor milyen tanulság adódik az eurózóna válságából a magyar eurócsatlakozásra vonatkozóan?
OG: Vannak triviális tanulságok, például az, hogy a költségvetési felelőtlenség megbosszulja magát. Ezért a tanulságért azonban nem feltétlenül kell Görögországba elutazni, ezt saját tapasztalatainkból is jól tudhatjuk. Ellenben nagyon oda kellene figyelni egy fontos közgazdasági összefüggésre. A reálgazdasági felzárkózás, az, hogy fejlettségi szintben és jólétben közeledünk a gazdagabb országokhoz, természetes módon együtt jár az árszínvonal emelkedésével is. Ma Magyarország az EU 15-ökhöz képest 58-60 százalékon áll az egy főre jutó GDP-ben, és nagyjából ennek felel meg a relatív árszintje is. Ha a belépés után is folytatódik a reálgazdaság felzárkózása, akkor az árszintbeli felzárkózás is tovább tart, ez azonban a saját valuta elvesztése folytán felértékelődéssel már nem, csak gyorsabb infláción keresztül valósulhat meg. Ha magas az infláció, akkor az a jegybanki kamat, ami jó mondjuk Németországnak, nekünk túl alacsony lesz, és a reálkamat akár negatív is lehet. Azt lehet mondani, hogy Spanyolország problémáit alapvetően ez okozta. Ott nem volt fiskális felelőtlenség, egyszerűen a gyors felzárkózáshoz magas infláció tartozott, a reálkamatok lementek, egyes években negatívvá váltak, és ez hatalmas ingatlanpiaci boomot okozott. A már a csatlakozáskor is fejlett Írországban nem ez történt: ott tényleg belülről generálódott a túlfűtöttség, ami óriási hitelkínálathoz, ez az ingatlanárak emelkedéséhez, az pedig újabb hitelbővüléshez vezetett, amíg az egész ki nem pukkadt. A spanyol példából azonban nem az következik, hogy ez elkerülhetetlen, vagy majd csak 70-80 százalékos fejlettségnél szabad csatlakoznunk. Hanem az, hogy sokkal jobban oda kell figyelnünk a makropénzügyi stabilitásra és az úgynevezett makroprudenciális mutatókra. A pénzügyi felügyelet ennek alapján előírhatná, hogy milyen feltételekkel, mekkora fedezet mellett és kiknek nyújtanak hitelt a bankok. Ha pedig a gazdaságpolitika azt látja, hogy a gazdaság túlfűtött, akkor nem elég költségvetési egyensúlyt elérni, hanem többletre kell törekednie.
MN: Megpróbálom elképzelni az erre alkalmas magyar politikai vezetést.
OG: Azért ilyenkor hatalmas pluszbevételek is vannak, az ingatlanárak növekedésével emelkedik az adóból befolyó bevétel is. Csak arra kell vigyázni, hogy ezeket félretegyük. De más szempontból tanulságos a portugál eset is. Utólag elég valószínű, hogy túl erős valutával csatlakoztak az euróövezethez. Azt is gondolhatták, hogy ez majd segít alacsonyan tartani az inflációt, de végül komoly versenyképességi problémáik keletkeztek. A termelékenységnél gyorsabban emelkedett a bérszint, az árfolyammal - nem lévén - már nem tudták kezelni a helyzetet. Azt pedig borzasztóan nehéz megoldani, hogy a bérek utólag nominálisan csökkenjenek - nem is sikerült. Egyébként is megfigyelhető, hogy a belépés után az országokban eufória alakul ki, holott pontosan ezután jönnek a problémák, mert már nincs ott végső lehetőségként a valuta leértékelése. Tulajdonképpen csak azoknak az országoknak volna szabad belépniük az euróövezetbe, amelyeknek már garantáltan nincs szükségük az árfolyam változására. Ezt persze nehéz előre megmondani. Egy kis ország számára az önálló monetáris politika egy csomó problémát is okozhat, ezért is igyekszik tőle megszabadulni.
MN: Egyelőre úgy tűnik, hogy például Szlovákia észnél volt.
OG: Szlovákia - Magyarországgal szöges ellentétben - nem politikai lózungként kezelte az euró-csatlakozást, hanem nagyon komolyan vette, és a tervét meg is valósította. De ne felejtsük el, hogy ők a recesszió kellős közepén léptek be, ezért az infláció nem gyorsulhatott fel, hiszen a visszaesés lefelé nyomta az árakat. Majd most derül ki, hogy nem nőnek-e gyorsabban a bérek a termelékenységnél, illetve a gazdasági növekedéssel gyorsuló infláció nem vezet-e makrostabilitási problémákhoz. Szlovákia és valószínűleg hamarosan Észtország példáján most megfigyelhetünk olyan helyzeteket, amelyekkel később mi is szembesülni fogunk. Más országok példájából tanulva pedig egyfajta belföldi stabilitási paktumot is létre lehetne hozni, amelynek része lehetne egy középtávú kollektív bérmegállapodás, amely elősegíthetné, hogy a bérek emelkedése ne szakadjon el a termelékenység változásától. Igaz, Magyarországon most nem zajlik társadalmi párbeszéd, és előbb a közelmúlt és a közeljövő külföldi tapasztalatait is célszerű feldolgozni, de az eurócsatlakozás 2020-ra halasztását még így is erős túlzásnak tartom.
A magyar költségvetésről
Magyar Narancs: A magyar kormány az adócsökkentésből származó költségvetési kiesést először egyszeri vagy rövid távon lecsengő bevételekkel pótolta ki, majd megjelentek a Széll Kálmán- és konvergenciaprogramok, amelyek a lyukakat kiadáscsökkentéssel próbálják betömni. Pusztán makrogazdasági megközelítéssel ez így már rendben van?
Oblath Gábor: A programok tartalmaznak egyfajta ütemezést arról, hogy mikor milyen intézkedéseket kívánnak bejelenteni, majd jogszabályokba foglalni. Amíg ezek nincsenek meg, elég nehéz megmondani, hogy mi fog teljesülni. Az sem világos, hogy amikor kiadáscsökkentésekről van szó, akkor az bruttó vagy nettó módon értendő, hiszen a kifizetésekből valamennyi visszajön a költségvetésbe adóként. De ha ettől eltekintünk, akkor egészében az a véleményem, hogy mindenképpen előrelépés történt. Legalábbis remélem, nemcsak retorikai, hanem szemléleti változást is jelent, hogy a költségvetési egyenlegre vonatkozó célok nem egy optimista, hanem reális középtávú makrogazdasági pályára támaszkodnak. Az eddig hangoztatott "új közgazdaságtan" szerint az adócsökkentés miatt olyan hatalmas ösztönzöttség keletkezett volna, hogy a növekedésből és a foglalkoztatás bővüléséből automatikusan megtérült volna az adócsökkentés. Máig nem tudom eldönteni, hogy ez porhintés volt-e, vagy valaki komolyan gondolta az 5-6 százalékos növekedést és a 300-400 ezres munkahelyteremtést. Komolyan aggódtam: ha a gazdaságpolitikusok erre bazírozzák a középtávú költségvetési előrejelzésüket, akkor az ország nyílegyenesen rohan a krízis felé. A most közzétett konvergenciaprogram már inkább olyan közgazdasági megfontolásokon alapul, amelyek alapján rendes országokban a szakemberek tervezni szoktak. Persze betettek egy dinamikus, optimista szcenáriót is, de a tényleges tervek nem azon alapulnak.
MN: Az azért nem mindegy, hogy milyen szakpolitikai döntésekből jönnek össze ezek a számok, hiszen hamar visszaüt, ha mondjuk romlik az oktatás színvonala, vagy a munkából eddig fél évre kiesők az új szabályok miatt örökre segélyen fognak élni.
OG: Két gond is lehet, amikor a részletekbe kezdünk belemenni. Az egyik, hogy a tervek egyáltalán megvalósíthatók-e, például tényleg van-e annyi rokkantnyugdíjas, akit vissza lehet küldeni a munkaerőpiacra, vagy tényleg lehet-e ekkora megtakarítást elérni a gyógyszerkaszszában. Másrészt valóban előállhatnak mindenféle nem kívánt mellékhatások is, ha az egyik fronton megtakarítanak valamennyit, de emiatt más csatornán növekednek a költségek. Ezeket most még nem igazán lehet áttekinteni.
MN: Ön Neményi Judittal közösen írt cikkében felhívta a figyelmet arra, hogy az Alkotmányba illesztett államadósság-szabállyal komoly gondok vannak. Ugyanakkor 2008 óta hatályos a költségvetési felelősségi törvény, ami bevált, tehát valóban nem volna indokolatlan alkotmányi szintre emelni. Mi mondható el a végleges alkotmányszövegről?
OG: Az Alkotmány államadóssággal foglalkozó részét az utolsó másodpercben átírták, Lázár János koherenciazavarra hivatkozva olyan módosítást nyújtott be, amely azt jelzi: lényegében megfogadták a tanácsainkat. Ettől persze az új Alkotmány egésze nem lett jó, de szerintem örvendetes, hogy egy fontos része nem vált közgazdaságilag értelmetlenné. Habár a bruttó hazai terméket, a GDP-t átkeresztelték teljes hazai összterméknek, amiről én még soha nem hallottam. De a lényeg, hogy megszüntették a fogalmi zűrzavart, és amíg eredetileg nem volt utalás a hatályos költségvetési szabályrendszerre, a végleges alaptörvényben már nyitva hagyták a kérdést, így akár a mostani szabályrendszert is megtarthatják. Ez azért volna jó, mert az új Alkotmány adósságszabályaiból jelenleg egyik paragrafus sem időszerű, hiszen végig 50 százalékos adósságrátáról beszél, amitől nagyon messze vagyunk. A hatályos költségvetési szabályrendszer lényege, hogy hosszú távon az államadósság legfeljebb annyival nőhet, mint az infláció. Ha van gazdasági növekedés, akkor a GDP-arányos államadósság ezzel arányosan tud csökkenni. Ez a szabályrendszer jelenleg is érvényben van, majd most fog kiderülni, hogy mennyire tartják be.
