Magyar Narancs: Mostanában politikusok és szakmabeliek is megkérdőjelezik, hogy tényleg az árstabilitás elérése és fenntartása volna-e a Magyar Nemzeti Bank elsődleges feladata, holott a jegybanktörvény is ezt írja elő. Van értelme ilyen alapkérdésben vitázni, vagy ez ma már nem létező dilemma?
Simor András: A világ fejlettebb részén konszenzus van abban, hogy a jegybank legfontosabb feladata az árstabilitás. Az Egyesült Államokat szokták kivételként említeni, mert a FED-nek kettős célja van, az árstabilitás és a foglalkoztatásbővítés - de ott is egyre inkább az inflációs célkövetés felé haladnak. A konszenzusnak világos oka van. Mielőtt a jegybankoknak ez vált volna a legfontosabb feladatává, és megkapták az ehhez szükséges függetlenséget, a világ gyakorlatilag nem tudott az inflációval megbirkózni. Az időről időre létrejövő költségvetési hiányok ugyanis drasztikus kiigazításokat tesznek szükségessé, amelyek viszont mindig fájdalmasak, és politikailag nehezen eladhatók. Ezért a politikusok hajlamosak az "olcsóbb" utat választani, magyarul elinflálni a deficitet. Hiszen akkor senkitől nem kell nyíltan elvenni a pénzt, az infláció egyszerűen megeszi a nyugdíjak, a bérek, a szociális juttatások, a kulturális támogatások stb. egy részét, és így el lehet tüntetni a költségvetési hiányt. Ez a folyamat egyrészt azért veszélyes, mert az infláció egyes társadalmi csoportokat sokkal rosszabbul tud érinteni, mint másokat. Leginkább a gyengébb érdekérvényesítő képességűeket sújtja, akik nem tudnak olyan megtakarításokat találni, amelyek védenek az infláció ellen, vagy nincsenek olyan pozícióban, hogy az inflációra tekintettel béremelést érjenek el. Talán ennél is súlyosabb, hogy az infláció olyan bizonytalan gazdasági környezetet teremt, ami megemeli a kockázatokat: nem lehet kiszámítani sem a beruházások és a megtakarítások hozamát, sem a beruházások hitelköltségét. A pluszkockázatnak pedig költsége van, ezért ez jelentősen rontja a hosszú távú növekedést. A legutolsó nagy inflációs hullám a 70-es évek második, a 80-as évek első felében pusztított, ez szülte meg az említett megoldásokat. A kormányok a felvilágosodás jegyében azt mondták, hogy ezt ők nem tudják kezelni, ezért ezt a feladatot delegálni kell egy tőlük független intézménynek. A jegybankok meg is oldották a problémát, hiszen a 90-es évektől erős dezinflációs hullám bontakozott ki a világ fejlettebb részén. Holott a 80-as évek elején például az Egyesült Államok még olyan magas inflációval küszködött, hogy az amerikai kamatok 20 százalék fölötti szinten voltak. Mostanra viszont Magyarország a jelenlegi 4 százalék körüli inflációjával már inkább magas inflációjú országnak számít.
MN: Az inflációs célkövetést mint az árstabilitás elérésének eszközét is hasonló konszenzus övezi?
SA: Megint csak azt tudom mondani, hogy a fejlett világ túlnyomó részén az inflációs célkövető politikát alkalmazzák. A jegybankok a 90-es évek óta már rendelkeznek olyan technikákkal, amelyekkel képesek viszonylag megbízhatóan két évre előre jelezni az inflációt, és ehhez igazítani a monetáris politikájukat. Az inflációs célkövető politikát alkalmazza Lengyelország, Csehország, az euró bevezetése előtt Szlovákia, illetve Szerbia, Románia, Törökország, Svédország, Dánia, Izrael, Chile, Norvégia, Új-Zéland, Ausztrália, Kanada, tehát a kis, nyitott gazdaságok szinte kivétel nélkül. De például Nagy-Britanniában is ezt alkalmazzák, és a nagyobb országok is ebbe az irányba haladnak. Az Európai Központi Banknak is van deklarált célja, ha nem is konkrét szám, hanem a 2 százaléknál valamivel kisebb infláció. Belső elemzéseiben, a döntéshozók megnyilatkozásaiban a FED is egyre inkább azt hangoztatja, hogy a 2 százalékos inflációs cél felé próbálnak haladni. A másik megoldás, a fix árfolyamrendszer a balti országokra jellemző, és Európában még Bulgáriára. A fix árfolyam nem képes kevesebb problémával biztosítani a gazdaság stabilitását, mint amikor az inflációt próbáljuk stabilan alacsony szintre beállítani, sőt valójában a költségvetésre vonatkozó kritériumok szigorúbbak, mint az inflációs célkövetés rendszerében. Nemzetközi tapasztalatok alapján bátran kijelenthető, hogy egy rögzített rendszerben a 2001 után kezdődött költségvetési politika nagyobb válságba sodorhatta volna Magyarországot. A mostani válság is megmutatta, hogy azon országokban, ahol az árfolyam fixálásával próbálkoznak, a fiskális politikának kell sokkal nagyobb szerepet vállalnia a gazdaság stabilizálásában, és folyamatosan masszív költségvetési többleteket kell felhalmozni. Tehát ha Magyarország az inflációs célkövetés helyett az árfolyamrögzítés útját választaná a jövőben - bár ilyen áttérés az euróbevezetést leszámítva nem nagyon fordult elő a világban -, akkor a költségvetésben a jelenlegi 3-4 százalékos hiány helyett 2-3 százalékos többletet kellene felépíteni.
MN: A kormányoknak politikai szempontjaik is vannak, ezért rövidebb távban gondolkodnak, míg a jegybankok a hosszú távú gazdasági növekedésért felelősek. Csakhogy a mai magyar kormány és a jegybank viszonya messze túlmutat e fundamentális szembenálláson.
SA: Amikor Surányi Györgyöt támadta az akkori Fidesz-kormány, vagy Járai Zsigmondot az akkori MSZP-SZDSZ-kormány, akkor én a versenyszférában dolgoztam, tehát nehezen tudom megítélni, hogy mennyiben más a mostani helyzet. Szubjektíven nyilván úgy érzem, hogy ez most jelentősebb, de azt is gondolom, hogy alapvetően csak stílusban és hatalomtechnikai módszerekben van különbség. Magyarország ugyan elfogadta, hogy a jegybank alapvető feladata az árstabilitás, de ezt csak kvázi importálta az uniós csatlakozással együtt. Úgy tűnik nekem, hogy a társadalom és a politikusok jelentős része nem interiorizálta ezt a célt és ezt az eszközrendszert, és inkább kívülről ránk erőltetettnek éli meg. Csináljuk, mert ezt mondják az európai szabályok, de nem igazán szeretjük, és ha lehetne kibúvót találni alóla, azt szívesen megkeresnénk. Ezért talán Magyarországon élesebbek a konfliktusok a mindenkori kormány és a jegybank között, mint Európa legnagyobb részében.
MN: A kritikákon és a támadásokon túl nagyon is gyakorlati jelentősége van annak, hogy hiába jelölte ki az MNB a 3 százalékos inflációs célt, ha a költségvetési kitekintésben a kormány mégis 3,5 százalékkal számol. Tragédia ez a fél százalék?
SA: Én nyilván nem tudom, hogy a kormánynak milyen szándékai vannak, de azt látom, hogy a hosszú távú terveikben magasabb inflációt várnak. Sajnálom, ha nem hiszik el, hogy a Nemzeti Bank el tudja érni a célt.
MN: A sajnálat érthető, de ha a kormány nem hiszi el, akkor mások sem hiszik el, azaz beépül a várakozásokba, és akkor tényleg nem lesz annyi.
SA: Igen, és ez nagy károkat tud okozni az árstabilitás ügyének. Az elmúlt egy-két évben az inflációs várakozások végre csökkentek. Sajnálatos lenne, ha ez most megfordulna, és hátráltatná a cél elérését. Ha pedig az inflációs célt felemelnénk, azzal semmit nem érnénk el, hiszen a költségvetési hiányt csak meglepetésinflációval lehetne csökkenteni. De ha a célt megemeljük, akkor mindenki annyira is számít. Az MNB persze meglepetésinflációval sem szeretné csökkenteni a költségvetés hiányát, ez ugyanis a meglepetés után tovább emelné a várakozásokat, ami megint nem segítené az árstabilitást.
MN: Ráadásul manapság már a meglepetésinfláció hatásai is nagyon mérsékeltek, hiszen a költségvetésben sok az automatizmus, például a nyugdíjak is követik az inflációt.
SA: Így van, miközben fokozná a bizonytalanságot. A befektetők számára érthetetlen volna, hogy amikor a világban mindenki csökkenti az inflációs célt, mi fordítva cselekszünk. A 3 százalékos magyar inflációs cél már most is a legmagasabb a visegrádi országok között. Egy további emelés pedig nyilván rárakódna a kamatokra, függetlenül attól, hogy a Nemzeti Bank mit tenne. A kamatok egy jelentős része ugyanis, különösen a hosszú távú kamatok, nincsenek közvetlenül összekötve a jegybanki alapkamattal. Például 2010 áprilisától novemberig 5,25 százalék volt a jegybanki alapkamat, mindeközben a hosszú távú állampapírok kamata durván 2 százalékot ment fölfelé. Igaz, senki nem állította azt, hogy az inflációs célt meg kellene emelni, és én közgazdászként nem is találok olyan okot, amivel ennek racionális magyarázatát tudnám adni. De azt is tudom, hogy a politikusoknál a gazdaságilag racionális magyarázat nem szükségszerű velejárója a döntéseknek.
MN: A kormány szerint most válság van, és mindent a gazdaságélénkítésre tesz. Ha az esetleg nem jön be, akkor tényleg válság lesz. Nem megfontolandó ilyen helyzetben inkább támogatni a kormány gazdaságpolitikáját, azaz kiszolgálni a monetáris lazításra vonatkozó igényét? Mi lenne ennek a veszélye?
SA: Az MNB jelenlegi előrejelzése szerint jövőre 3,1 százalékos, 2012-re 4 százalékos gazdasági növekedés várható. Miközben a potenciális gazdasági növekedési ütem - tehát amire a magyar gazdaság tartósan, a túlhevülés, az infláció elszaladása és a kapacitások lerablása nélkül képes - szerintünk évi 2,5 százalék. Amikor a gazdaság gyorsabban növekszik, mint amire tartósan képes, akkor csak abban az esetben lehet monetáris politikával keresletet élénkíteni, ha meg vagyunk győződve arról, hogy az árstabilitás nincs veszélyben. Azzal persze egyetértek, hogy a magyar gazdaság előtt álló egyik legnagyobb kihívás, hogy a növekedési képességünkön javítsunk. Fontos azonban, hogy a gazdasági növekedés tartósan és ne csak átmenetileg emelkedjen. A potenciális növekedés gyorsításának eszközei viszont alapvetően a kormányok kezében vannak. Ehhez a monetáris politika leginkább az árstabilitás elérésével és fenntartásával tud hozzájárulni. Összességében tehát semmilyen indokkal nem tudnám igazolni, hogy miért kell lazítani, amikor az infláció a teljes előrejelzési horizontunkon a cél fölött van. A monetáris lazítás ebben a helyzetben nemcsak gazdaságilag lenne káros, de azt is jelentené, hogy a Nemzeti Bank föladja azt a célt, amit számára a törvény előír. A törvényt persze meg lehet változtatni, de szerintem ahhoz ki kellene lépni az Európai Unióból.
MN: Ön szerint kellene kilépni, vagy ki kellene lépni?
SA: Az unió alapszerződésében szerepel a jegybanki függetlenség és az árstabilitás, mint a jegybank elsődleges feladata. Ha a jegybanktörvényt ennek ellenében változtatnánk meg, akkor az én értelmezésemben nem maradhatnánk az Európai Unió tagjai. De egyébként közgazdaságilag is nézhetjük, hogy milyen következménye lenne a monetáris lazításnak. A hazai és a külföldi befektetők azt látnák, hogy nincsen horgony a gazdaságban, gyengülne az árfolyam, és emelkednének a kockázati felárak és így a hosszú távú kamatok. Ennek a gazdaságra gyakorolt szétziláló hatása sokkal nagyobb lenne, mint az az esetleges kamatelőny, amit meg lehetne nyerni. Komoly bizonytalanságot teremtene a piacon az a konfúz helyzet, hogy most vajon mit is csinál a jegybank. A monetáris politika horgonyszerepe különösen fontos egy ilyen bizonytalan gazdasági környezetben. Valakinek le kell horgonyoznia az inflációs várakozásokat, márpedig az MNB-n kívül erre nincs más szereplő.
MN: Ezért nem tart különösebben attól, hogy márciusban esetleg olyan emberekkel bővítik a Monetáris Tanácsot, akik, hogy úgy mondjuk, rendkívüli megértést tanúsítanak a kormánypolitika iránt? Az előbb elmondott összefüggéseket az új tagoknak is be kell látniuk?
SA: Azt gondolom, hogy természetesen lehet majd köztünk sok mindenben vita, de a lényeget illetően nem. A Monetáris Tanács tagjai a kinevezésük után esküt tesznek az Alkotmányra és a Magyar Köztársaság törvényeire. A jegybanktörvény pedig explicit módon kimondja, hogy mi a Monetáris Tanács dolga. Én nem feltételezhetem azt, hogy az új tanácstagok az eskütétel után kimennek a Parlament ajtaján, és homlokegyenest az esküjük ellenkezőjét fogják tenni.
MN: Ehhez képest a kormány igen sok energiát feccöl abba, hogy befolyásolja a monetáris politikát. Valamiért nem tartják a dolgot reménytelennek.
SA: Én azt feltételezem, hogy olyan embereket szeretnének a tanácsban látni, akiket ők neveznek ki, és ezért megbíznak bennük. Amikor a jegybankba kerültem 1976-ban, az egyik első bölcsesség, amit hallottam a főnökömtől, hogy az ember álláspontját az üléspontja határozza meg. Lefordítva erre a helyzetre: aki beül a testületbe, annak a törvény szerint kell cselekednie, függetlenül attól, hogy ki lesz az.
MN: Ezzel a logikával a jegybank elnökének a személye is irreleváns.
SA: Olyan szempontból az, hogy milyen célt követ a jegybank. Tulajdonképpen mindenkinek ugyanezt kellene csinálnia.
MN: Ehhez képest a személyét ért egyértelmű támadások ellenére sem merült fel, hogy lemondjon.
SA: Van egy feladat, amit elvállaltam, és azt hat évre vállaltam el. Szeretnék tenni azért, hogy ez az ország fejlődjön, sikeres legyen, az árstabilitás megvalósuljon. Ne úgy menjenek be az emberek az üzletekbe, hogy nem tudják, mennyit fognak fizetni az árukért, ne az legyen, hogy nem mernek hosszú távra gondolkodni, beruházni. Ezért csinálom. És nem véletlenül került a törvénybe az, hogy a jegybankelnök mandátuma kormányzati ciklusokon átívelő, és így nincs a kormányok mandátumához kötve - függetlenül attól, hogy a kormánypártok hány százalékos többséggel rendelkeznek a parlamentben. Nyilván ez is demonstrálja, hogy a jegybank a mindenkori kormánytól független. Tehát a jegybankelnök kötelességei közé tartozik, hogy a mandátumát kitöltse. Magyarországon többször is volt arra példa, hogy a jegybankelnököt megpróbálták távozásra bírni, mégis kitöltötte a mandátumát, pedig nyilván jobb dolga is lett volna, mint politikai támadásokat elviselni.
MN: Felmerült, hogy az MNB bővíti a stábját a Költségvetési Tanács szakértőivel. Ezzel mi a cél?
SA: A törvényhozás kihívások elé állít minket, amelyeknek meg akarunk felelni. A törvénymódosítási javaslat szerint a háromtagú Költségvetési Tanács egyik tagja az MNB elnöke lenne, és a tanács a jogköre szerint véleményezi a költségvetési törvényt. De az új törvény nem határozza meg, hogy milyen szempontok szerint kellene ezt a jogkört gyakorolni. Ezért mint az egyik érintett, házon belül elkezdtük kidolgozni saját javaslatunkat a törvény gyakorlati alkalmazására. Arra a kérdésre keressük a választ, milyen módon tudná segíteni a Költségvetési Tanács a parlament munkáját abban, hogy megalapozott, az ország stabilitását szolgáló költségvetési törvény szülessen. Büszkén mondhatom, hogy a Magyar Nemzeti Bank szakértőinek munkáját itthon is és a világban is igen magas szakmai színvonalúnak tartják. Most sem akarunk a megszokott szakmai minőségből engedni. Jelenleg vizsgáljuk, hogy a törvénymódosító javaslatban meghatározott pluszfeladatok ellátásához milyen erőforrások szükségesek.
MN: Mi van akkor, ha a kormány az esetleges létszámbővítésre nem akar költségvetési pénzt adni?
SA: A jegybanki függetlenség része a pénzügyi függetlenség is, az, hogy önállóan gazdálkodunk. A költséghatékony gazdálkodás pedig a mi felelősségünk. A jegybank az elmúlt években és a jövőben is mindent elkövet annak érdekében, hogy működése takarékos legyen. Az idei évben is várhatóan több mint 800 millió forinttal, azaz reálértékben mintegy 10 százalékkal csökkennek a költségeink a 2009. évhez képest.
MN: Tavaly 6-7 százalékos volt a GDP visszaesése, és a negatív kibocsátási rés mértéke miatt a külföldi elemzők a deflációt sem tartották elképzelhetetlennek - ehhez képest az inflációs célt sem sikerült elérni. Ennek mi az oka?
SA: Alapvetően a fiskális politika által okozott kínálati sokkok és bizonytalanság térítette el az inflációt a céltól, és nemcsak ekkor, hanem a korábbi időszakokban is. Konkrétan a 2009-es áfaemelés és a jövedékiadó-emelés. Az áfaszűrt infláció 2009-ben 3 százalék körül volt, tehát fiskális sokkok nélkül elértük volna a célt. Az is az okok közé tartozik, hogy 2008 előtt a jegybank erősen korlátozott volt az eszközeiben, hiszen az árfolyamsáv miatt nem tudtunk olyan politikát érvényre juttatni, amellyel már korábban elértük volna a célt.
MN: Árfolyamsáv már nincs, de hasonló korlátot jelent, hogy jórészt devizában van eladósodva az összes jövedelemtulajdonos.
SA: Ez történetesen nem az infláció csökkentésében gátolja a jegybankot, de a devizaadósság megléte valóban jelentősen korlátozza a monetáris politikát. Például idén csak lassan tudtuk csökkenteni a kamatot, mert bizony aggódtunk, nehogy az árfolyam olyan gondot okozzon a lakosságnak és a bankrendszernek, ami már stabilitási kockázatokat vet föl.
MN: A mostani tudásával hogyan értékeli, a devizában történő eladósodás fékezésében nem tehetett volna a jegybank sokkal többet?
SA: De. Hangosabban hívhatta volna föl a lakosság és a döntéshozók figyelmét az ebben rejlő kockázatokra. Hangsúlyozom, felhívtuk a figyelmet, csak senki nem figyelt oda rá, tehát erőszakosabban kellett volna tenni. Ugyanakkor a jegybankon kívül még senkitől nem hallottam, hogy bármiféle felelősséget elismert volna a devizahitelezés emelkedésében. Se az akkori kormánypártiak, se az akkori ellenzékiek nem emelték fel abban az időben a szavukat a devizahitelezés ellen, ráadásul a kormánynak - a jegybankkal ellentétben - szabályozó eszközök is voltak a kezében.
MN: A korábbi évekhez képest most elérhetőbbnek tűnik az inflációs cél?
SA: A válság miatti visszafogott kereslet nyilvánvalóan segített abban, hogy az infláció erre a 4 százalék körüli szintre mérséklődjön. Most az a feladatunk, hogy a gazdaság ezt ne felejtse el a növekedés éveiben sem. Minden erőnkkel azon leszünk, hogy a mostani infláció és a 3 százalékos cél közötti maradék inflációs többletet fokozatosan kipréseljük a gazdaságból. Mi nem rövid távon, hanem egy-két évre előre próbáljuk az inflációt befolyásolni, és a stábunk által készített előrejelzésünk azt mutatta, hogy változatlan monetáris politika mellett 2012-ben a teljes évben a cél fölött lenne az infláció. Azért emeltünk kamatot, hogy ne ott legyen. Az a célunk, hogy a különbözet 2012 során eltűnjön, és ha ennek érdekében lépéseket kell tennünk, akkor megtesszük.
MN: Mi lesz azután, hiszen addigra elég sok bespájzolt pénz elfogy a költségvetésből?
SA: A mai tudásunk szerint a költségvetési hiány változatlan kormányzati politika mellett már 2012-ben is rosszabb lenne, mint 2011-ben, és 2013-ban még rosszabb. Ez természetesen nem olyan adottság, amin ne lehetne változtatni, a kormánynak a következő években olyan döntéseket kell hoznia, amelyek ezt a folyamatot ellensúlyozzák. Matolcsy miniszter úr be is jelentette, hogy februárban komoly strukturális reformok kezdődnek, az állami kiadásokat 600-800 milliárd forinttal csökkentik. Nagyon bízom abban, hogy a kormány az ígéreteinek eleget fog tenni.
MN: Egyelőre úgy tűnik, a piac egyre kevésbé osztja ezt a reményt.
SA: Az utóbbi időkben a leminősítés kapcsán sokak véleményéből azt hallom ki, hogy ez a magyar emberek életét alapvetően nem kell, hogy befolyásolja. Az a probléma, hogy a befektetők értékítélete forintban mérhető, és közvetlen kihatása van minden magyar állampolgár életére. Ha az államadósság jelenleg átlagosan 5 százalékos kamata kettő százalékkal fölmegy, az hosszabb távon évente 400 milliárd forinttal növeli a kamatkiadásokat. Márpedig az elmúlt fél évben durván két százalékkal ment fel mind a hosszú távú állampapírok, mind a devizaadósságunk kamata. Ha ez tartósan így maradna, amíg a kötvények fokozatosan átárazódnak, akkor ennek ellensúlyozása a költségvetésben olyan nagyságú lenne, mint ha minden magyar családtól évente 130 ezer forintot elvennénk, vagy több mint 15 százalékkal csökkentenénk az öregségi nyugdíjakat. Drámaian fontos tehát az, hogy a belföldi és a külföldi befektetők mit gondolnak a magyar gazdaságpolitikáról, amit pedig nagymértékben befolyásol a hitelminősítők véleménye. Magyarország leginkább a magas adóssága miatt sebezhető. A nyugdíjpénztárak megszüntetésével is az a legnagyobb baj, hogy a megtakarításokat folyó kiadásokra használja föl, ami így bizony növeli az adósságot. A nyugdíjak miatti implicit államadósság ugyan jelenleg még nincs benne a nemzetközi statisztikákban, de 2014-től az uniós szabályok szerint már a kimutatott adósságba is bele kell számítani a nyugdíjadósságot. Akkortól ezzel még kevésbé lehet játszani.
