"Ma már ők is dogmatikusok"

Bence György filozófus a mai és a régi Fideszről
szerző
Bundula István, Gavra Gábor
publikálva
2003/11. (03. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A magyar belpolitikáról, mindenekelőtt a Fideszről beszél az alábbiakban Bence György, Lukács György és Márkus György egykori tanítványa - aki egy Márkussal és Kis Jánossal írt könyv után, 1973-ban "foglalkozási tilalom alá" került -, a Párizsi Magyar Füzetek volt főmunkatársa, nyugati és hazai egytemek (vendég)professzora, aki az 1994-es választások előtt a Fidesz politikai tanácsadójaként is dolgozott.

Magyar Narancs: Ön a tavalyi országgyűlési választás után a Népszabadságban az akkor induló polgári körös mozgalmat olyan eszköznek nevezte, melyen keresztül Orbán Viktor kiépítheti a hazai jobboldal civil hátországát. A Fidesz közelgő kongresszusa után a körök nagy része valószínűleg integrálódik a pártba. A civil hátország kiépítése szempontjából sikerként könyvelheti el a jobboldal a polgári körök megszervezését?

Bence György: Elöljáróban hadd szögezzek le valamit. Nem vagyok politológus, hanem filozófus, még ha épp a politikai filozófiát és a politikai eszmék történetét tanítom és művelem is. Ezért bármit mondanék a polgári körök sikeréről vagy sikertelenségéről - ami ugyebár ténykérdés, nem fogalmi kérdés -, annak épp annyi súlya volna, mint bármely aránylag jól informált, a politika iránt szenvedélyesen érdeklődő polgár véleményének.

Annak idején, ha jól emlékszem, inkább fogalmi kérdésről volt szó. A választási kampány hevében mindenki buzgón kommunistázott. Mind a két fél, a szocialisták is. A kibontakozó polgári körökkel kapcsolatban például arra célozgattak, hogy olyanok, mint a pártsejtek, az illegális kommunista sejtek. Mire én azt mondtam, hogy nem kell mindjárt rosszra gondolni. Miért ne vehetnénk olybá, hogy a civil társadalom körébe tartozó szerveződésekről van szó. Elvégre attól, hogy valami ide tartozik, nem kell okvetlenül szeretni, és fordítva, ha nem szeretünk valamit, nem kell megtagadni, hogy a civil társadalom körébe tartozna.

MN: Egyetért-e Orbán Viktornak a polgári körök megszervezését indokoló állításával, mely szerint a 2002-es országgyűlési választást részben a két nagy párt szervezettségének különbsége döntötte el?

BGY: Tényleg ezt mondta volna? De mindegy is. Ha a szervezettségen azt értjük, hogy hány nyilvántartott tagja van egy pártnak, akkor egyik párt sem büszkélkedhet valami nagy szervezettséggel. Még az MSZP-nek sincs valami sok tagja. A rezsimváltás után a pártok, bármilyen szervezeti előzményekre nyúltak is vissza, választási pártként kezdtek működni. De volt egy másik, kevésbé nyilvánvaló oka, hogy alacsony szinten állapodott meg a taglétszám. Az új helyi szervezetek idejekorán belépett tagjai hamar rájöttek, hogy a tagság értékes hatalmi pozíciót jelent. Ha kevesen vannak, jól megkérhetik az árát, hogy kit jelölnek, támogatnak a párton belüli választási procedúrák során. Fontos dolgokról van szó. Hogy kik legyenek a párt vezetői, kik legyenek országgyűlési és önkormányzati képviselőjelöltek. Itt mindegyik pártban bajok vannak. Rémtörténetek keringenek arról, hogy mennyire elzárkóznak a régiek az új tagok felvételétől.

MN: A Fidesznél ennek feloldását jelentené a polgári körök integrálása?

BGY: Inkább úgy fogalmaznék, hogy ennyiben nem különlegesek a Fideszben lejátszódó folyamatok. Az már inkább sajátos, hogy a választás két fordulója között kiderült: Orbán Viktor képes valamire, amire a hazai politikai élet szereplői közül senki más. Arra, hogy szónoki eszközökkel tömegeket mozgasson meg. Érthető, hogy ezt a lehetőséget a választás után sem akarta kiengedni a kezéből. Ha riválisai képesek lettek volna ilyesmire, alighanem ugyanezt tették volna a helyében.

Ami igazán különleges, csak ezután kezdődött. Ebben aligha szeretnék követni ellenfelei. Orbán Viktor ugyanis egy olyan pártmodellt akar elfogadtatni a Fidesszel - s a jelek szerint sikerül is neki -, amely az általános vélekedés szerint már a múlté. Ennek felismerését nehezíti a fideszes körökben sokat emlegetett "néppárt" kifejezés. Ezt manapság egészen más értelemben szokták használni. Egy politikai vezetőt persze nem kötnek a tudományos nyelv konvenciói. Nem ezért teszem szóvá, hanem a tisztánlátás kedvéért.

A néppárt mai fogalmát Otto Kirchheimer, egy német szociáldemokrata teoretikus vezette be. Egy modern néppárt nem valamely szociológiailag jól meghatározható csoport, egy osztály vagy réteg mozgósítására törekszik, mint például a klasszikus szocdem pártok. Nem törekszik arra, hogy sajátos világnézetet, kultúrát, netán életformát kínáljon híveinek, ahogy a régi szocdemek tették. A modern tömegdemokrácia viszonyai között egyre csökken a biztos, szociológiailag pontosan körülírható választói bázis szerepe, s ez nem csak a szocdemekre érvényes. A pártok egyre kevésbé várják el, hogy tagjaik, még kevésbé választóik valamilyen ideológiát tegyenek magukévá, valamilyen kulturális mintát kövessenek. Inkább csak a szavazatukra tartanak igényt. Ehhez képest a Fidesz mintha az ellenkező irányba, a világnézeti párt irányába fordulna. Sőt, mintha még a bázisát is szociológiai kategóriákban határozná meg. Ezt a célt szolgálja a középosztály, a polgárság emlegetése. Hogy ez nem csak frázis, azt jól mutatja, hogy olykor, bár inkább csak félhivatalos kifakadásokban, attól sem riadnak vissza, hogy ellenfeleiket leprolizzák.

MN: Az antikommunizmus tavaly, bizonyos lélektani helyzetben elégséges homogenizáló és mozgósító erőt jelentett. Az önkormányzati választás előtt azonban Orbán ugyanezzel a mondanivalóval legalább annyi helyen megfordult, legalább annyit dolgozott, mint áprilisban, ám a várakozásokhoz képest igen szerény eredménnyel. Nem lehetséges, hogy a komcsizás békeidőben improduktív?

BGY: Hogy ez a mondanivaló mire lesz elég, és mire nem, az nemcsak a Fideszen, hanem az ellenfélen is múlik. A Fidesz vezetői nyilván arra számítanak, hogy az antikommunizmus révén meg tudják tartani jelenlegi támogatóikat, ami pedig ezen felül szükséges a győzelemhez, azt majd az ellenfél szállítja nekik. Csak résen kell lenni, könyörtelenül ki kell használni minden alkalmat a jelenlegi kormánykoalíció népszerűségének aláásására. Alkalom pedig van bőven. Hogy a számítás beválik-e, azt még a politológusok sem tudják megjósolni. A világnézeti pártok mindenesetre azért mentek ki a divatból, mert a modern társadalmakban általában nem elég átfogóak a világnézeti ellentétek ahhoz, hogy ezen az alapon többséget lehessen szerezni. Amiből persze nem következik, hogy alkalmilag nem vezethet sikerre egy ilyen kísérlet, de nagyon kockázatos vállalkozásról van szó. Érdekes, hogy Orbán Viktor, akit ellenfelei szeretnek elvtelen, hatalommániás politikusnak beállítani, most túlságosan is elvhűnek tűnik.

MN: Ezt hogy érti?

BGY: Szó szerint. Hát nem azt szokták mondani, hogy úgy váltogatja az elveit, ahogy a pillanatnyi helyzet diktálja? Most meg azt látjuk, hogy jottányit sem enged a vad antikommunizmusból. Pedig ha a választási vereség nem lett volna elég, az ügynökbotrány lefolyásából gyakorlatias módon aligha lehet más következtetést levonni, mint azt, hogy a spiclizés, gyilkosozás, hazaárulózás nem célravezető. Nem akarok közhelyeket ismételgetni. Aki józanul gondolkodik, annak nincs rá szüksége, aki meg acsarkodni szeret, annak úgysem használ. Elég annyi, hogy az érett Kádár-korra nem úgy emlékszik vissza, aki még emlékszik, mint a terror tombolásának korára. Ám bármennyire értelmetlen is ez az acsarkodás, ha a jelenlegi kormánykoalíciónak sikerül megutáltatnia magát, akkor legközelebb az fog nyerni, aki kígyót-békát kiabál a szocialistákra és a szabaddemokratákra, még akkor is, ha a választók nem hisznek el ebből mindent.

MN: A Terror Háza előtt összegyűlt tízezrek sem hiszik el?

BGY: Azok biztosan elhiszik. De azok - hogy én is a szállóigévé vált fordulattal éljek - nincsenek elegen. Sőt még annyian sem lennének, mint most, ha az MSZP bizonyos körei és az SZDSZ-nek nem is annyira a mai vezetői, mint inkább értelmiségi exponensei nem lennének annyira érzéketlenek a régi, hagyományosan jobboldali középosztálynak a kommunizmus valóban terrorisztikus korszaka alatt elszenvedett meghurcoltatása, sérelmei iránt. Igaz, ez az érzéketlenség kölcsönös, de most nem erről van szó. Képzeljük csak el, mit érezhet az, akinek az apját megkínozták az Andrássy út 60-ban, amikor azt kell hallania, hogy a Megbékélés Házává kellene átkeresztelni az épületet. A szocialista vezetők egy csoportja az elmúlt hónapokban megpróbált változtatni ezen az érzéketlen magatartáson, de egyáltalán nem biztos, hogy sikerül-e visszaszorítaniuk párton belüli riválisaikat, akik csak a jobboldalnak tett elvtelen és indokolatlan engedményt látnak ebben.

MN: Az imént az MSZP bizonyos körein kívül az SZDSZ-t is a régi középosztály sérelmei iránti érzéketlenséggel vádolta. Miből gondolja, hogy a szabaddemokrata vezetők, akik közül sokan maguk is szenvedő alanyai voltak a pártállami rendszernek, érzéketlenek lennének ezek iránt a problémák iránt?

BGY: A saját sebeit mindenki szívesen nyalogatja. Ha egyedül vagy barátaim körében borongok a múlton, tőlem sem áll távol az ilyesmi. De amikor mások előtt nyilvánítok véleményt, igyekszem beleképzelni magamat azoknak a helyzetébe is, akiknek egészen más volt a múltja, története. A rezsimváltás idején nemcsak az ellenzékiek vagy az elszántabb reformkommunisták érezhették némi joggal, hogy nekik lett igazuk, hanem azok is, akik a lelkük mélyén, családi hagyományaiknál fogva vagy egyéni választásból mindvégig antikommunisták voltak, s titokban azt remélték, hogy egyszer vége lesz az egésznek. A titkos reménnyel együtt rengeteg szakállas, elavult vagy veszedelmesen antidemokratikus eszmét dédelgettek magukban, ami a hirtelen jött szabadság körülményei között felszínre került. Ezeket az eszméket természetesen nem kell mindenkinek magáévá tennie. Én nem tettem, és nem is teszem magamévá. De attól még meg lehet érteni, hogy mitől konzerválódtak ezek az eszmék. Attól még nem kell mindjárt fasisztának tekinteni mindenkit, aki egy rosszemlékű kifejezést használ. S a szabaddemokrata értelmiségből - erre céloztam az előbb, talán kissé elnagyolt általánosítással - hiányzott a megértésnek ez a minimuma.

A mai politikai és szellemi élet ellentéteinek indulati-érzelmi gyökerét szerintem a rezsimváltás első éveiben kell keresni. Maga a folyamat békésen ment végbe. Tulajdonképpen a színre lépő politikai erők közti ellentétek is igen keskeny sávban mozogtak. Nem volt és ma sincs számottevő szélsőjobboldali erő, amely komoly fenyegetést jelentene a demokráciára nézve. Nem volt és ma sincs számottevő kommunista erő, amely a régi rezsim restaurálásának veszélyét idézné föl. Ennek ellenére, a rezsimváltás éveiben kialakult politikai csoportosulások gyógyíthatatlan lelki sebeket ejtettek egymáson. Aminek érzésem szerint az volt a legfőbb oka, hogy az érett kádárizmus megrekedt állóvizében mindenki, kommunisták és antikommunisták, reformisták és ellenzékiek egyaránt elszoktak attól, hogy néha vihar támad, s a felkorbácsolt víz mindenféle szemetet vet a felszínre.

A volt kommunisták létükben érezték magukat fenyegetve az Antall-kormány ma már igen mérsékeltnek tűnő antikommunizmusa által. A régi antikommunisták számára elviselhetetlen volt, hogy mindenféle volt kommunisták vagy marxisták lépnek föl a polgári demokrácia híveként. A volt ellenzékiek pedig képtelenek voltak földolgozni, hogy velük együtt olyanoknak is eljött az idejük, akik iránt csak megvetést éreztek. Egyszeriben mindenki gyanakvóvá és sértődötté vált, pedig bőven lett volna okuk örülni. Még a volt kommunisták nagy részének is, elvégre demokratikusan legitimált politikai pártot sikerült teremteniük, és a gazdasági átalakulás terén sem bizonyultak éppen sikertelennek. Örülni azonban nem, vagy ha igen, csak suttyomban mertek. A megsértett erény pózába vágta magát szinte mindenki.

MN: Az ön által vázolt sérelmi körből kimaradt a Fidesz, amely ma már viszont teljes erőbedobással vesz részt az ilyesfajta politizálásban.

BGY: Igen, és nem véletlenül. A rezsimváltás első éveiben a fideszeseknek még nem voltak sérelmeik. Azt hitték, hogy az övék a világ. Ám csakhamar mindenfelől ellenszenvbe, ellenállásba ütköztek. Az MDF által képviselt hagyományos jobboldal túl modernnek, illetlenül fiatalnak és egy kicsit szegényszagúnak tartotta őket. Az SZDSZ régi harcosait is ingerelte a fiatalos optimizmus; tőlük sem állt távol egy kis osztályalapú lenézés. Ez azonban még nem vezetett volna oda, hogy őket is elérje a sértődöttség egyre szélesebb körre kiterjedő hulláma. Ez csak a székházüggyel következett be. Akkor alakult ki az a klisé, először az SZDSZ környékén, hogy a Fidesz az SZDSZ-hez hasonló alapon álló párt volt, de vezetői anyagi előnyök fejében elárulták eredeti meggyőződésüket. Hogy az egész Fidesz gátlástalan politikai szerencselovagok gyülekezete. Ezt máig sem heverték ki. A fordulatot az ő oldalukon éltem át. Engem nem ért teljesen váratlanul, hogy milyen magasra csapott a Fidesz elleni gyűlölet, mert jobban ismertem a forrásait, de egy kicsit magam is meglepődtem.

MN: A Fidesz a hazai pártok közül elsőként lett a Liberális Internacionálé (LI) tagja, 1993 elején éppen Orbán Viktor sürgette, hogy az SZDSZ válasszon az LI és a Szocialista Internacionálé között, majd megkezdődtek a két párt formális együttműködéséről szóló tárgyalások. Miért tartja mégis klisének az SZDSZ-szel egy platformon álló liberális pártról rögzült képet?

BGY: Azért, mert a Fidesz alapítói kezdetben egészen más magatartást, más gondolkodásmódot képviseltek, mint az SZDSZ akkori vezetőinek többsége. Az utóbbiak ellenzékisége abból az élményből táplálkozott, hogy elég volt, akkor sem működünk együtt a rezsimmel, ha esetleg megütjük a bokánkat. Bevallva-bevallatlanul valamiféle heroikus pesszimizmus élt bennük. A fideszesek ellenben a siker bűvöletében éltek. A szabaddemokrata kultúrhéroszok a határhelyzeteket szerették. Amikor elválik, hogy ki a liberális, és ki nem az. A fideszesek viszont ekkor még eklektikusak voltak világnézeti ügyekben.

Hadd idézzek föl egy feledésbe merült esetet. Amikor a kilencvenes évek elején napirendre került az abortusz újraszabályozása, mind az MDF, mind az SZDSZ nagy ideológiai leszámolásra készült. Az MDF táján feltűntek az amerikai stílusú életvédők, akik legszívesebben felrobbantanák a nőgyógyászati rendelőket, lelőnék az abortuszt végző orvosokat. De még a régimódi konzervatívok is gyilkosságot emlegettek, a pokol tüzével fenyegetőztek. Az SZDSZ meg hadrendbe állította a filozófiai embriológia nagyágyúit. Kérlelhetetlen logikával kimutatták, hogy a magzati fejlődés nem is tudom hányadik hetéig nem merül föl semmiféle erkölcsi probléma. A Fidesz ellenben arra az álláspontra helyezkedett, hogy mind a magzatvédők, mind a liberálisok szempontjait tiszteletben kell tartani. A kultúrharc kitörése el is maradt, jelentős részben a Fidesznek köszönhetően.

MN: A szemléletbeli különbségek ellenére 1993-ig mégis úgy tűnt, hogy a két párt ellenzéki helyzetéből és közös ideológiájából adódóan alapvetően egymással összhangban, ´93 elejétől pedig a formális együttműködésre törekedve politizál.

BGY: Talán lett volna lehetőség egy - ahogy akkor neveztük - háromosztatú pártrendszer kialakulására. Egy erős, kormányképes középső blokkal. De a már említett székházügy, s különösen Fodor Gáborék átállása után az esélyek minimálisra csökkentek. A fideszesek a székházügy kihasználását az SZDSZ számlájára írták, alighanem jó okkal. Ami pedig a Fodor-ügyet illeti, biztosan igazuk volt, hogy az SZDSZ-t hibáztatták. Ha komolyan gondolták a középső blokk létrehozását, nem lett volna szabad átcsábítaniuk és befogadniuk Fodor Gábort és híveit. A ´94-es választások, a szocialista-szabaddemokrata koalíció megalakulása, majd a Fidesz jobbra fordulása után pedig végleg szertefoszlottak a háromosztatú remények. A koalíció mind a két félben a korábban is felmerült, akkor még alaptalan gyanúkat igazolta. Elterjedtek a nagy összeesküvés-elméletek. Az egyik fél szerint a szabaddemokraták és a szocialisták küzdelme zseniális csel volt csupán, igazából azért nyomultak külön-külön, hogy a döntő pillanatban minél nagyobb erőket sikerüljön egyesíteniük. A másik fél meg elhitte, hogy Orbán Viktor kezdettől fogva a legsötétebb konzervatívok és nacionalisták titkos ügynöke volt.

MN: A Fidesz jobboldali fordulatát tehát az 1994-es választás utánra teszi?

BGY: Megvannak az előzményei, de visszavonhatatlanná akkor vált.

MN: Csak azért, mert a politikai folklór ezt egyértelműen az 1994-es választások ellőttre datálja, és az ön, valamint Kovács András személyéhez, mint akkori tanácsadókéhoz köti a jobboldali fordulat stratégiájának a megfogalmazását.

BGY: Csak magamra vethetek, ha az összeesküvés-elméletek emlegetésével én is a politikai folklórkutatás területére tévedtem. De kérdésük szerencsére nem néprajzi kérdés. Legalább nekem szegezik, hogy valóban úgy történt-e, ahogy a szájhagyományban él. Azok a magukat újságírónak nevező egyének, akik a vonatkozó mendemondákat terjesztik, soha nem vették a fáradságot, hogy megkérdezzenek. Nos, a válasz egyszerű: nem, nem úgy történt. Amit persze nem kötelesek elhinni.

MN: De mi fideszes képviselőktől is hallottuk a dolgot, és nem csak egykori, Fodor Gáborral együtt távozó fideszes képviselőktől. Eszerint önök azt - az egyébként nagyon is racionális stratégiát - vázolták, hogy mivel a magyar választók nemhogy kettő, de egy liberális pártot is alig tudnak életben tartani, a Fidesz számára, ha meghatározó erő akar lenni, nincs más út, mint az 1990-es "nagy" MDF helyére bemenni.

BGY: Akkor is csak mendemonda. Kovács András barátommal együtt valóban tanácsadók voltunk. Adtunk is tanácsokat. Hol megfogadták, hol nem. Inkább nem. Ami rendben is volt, mert a tanácsadó egyben edzőpartner. A politikai vezető tanácsadóival asszózva próbálja ki a különböző vágásokat. De ha tényleg mi vetettük volna föl, akár csak kísérletképpen a jobboldali nyitás ötletét, akkor miért nem kaptuk meg az 1998-as jobboldali győzelem után a Gömbös Gyula Rend Polgári Tagozatának Tölgyfalombokkal Ékesített Nagykeresztjét, amit a Fidesz-kormány szintén elfelejtett megalapítani.

MN: Pedig ez jószerivel evidencia a politikai közgondolkodásban.

BGY: Hát azért nem mindenki számára evidencia. Én olyan cikkekre is emlékszem a jobboldali sajtóból, hogy a másik kriptokommunistával, Kovács Andrással együtt baloldali eszmékkel próbáltuk megrontani az ártatlan fiatalokat. De hagyjuk ezt, előre megmondtam, hogy nem szoktam önéletrajzi jellegű interjút adni. Legyen elég az, amit mindig el szoktam mondani, ha ilyen helyzetbe kerülök. Az 1994-es kudarc, a szocialista-szabaddemokrata koalíció megalakítása után magam is beláttam, hogy a Fidesznek nincs más választása, jobbra kell nyitnia, ha nem akar marginalizálódni. Ebben azonban én nem kívántam részt venni. Nem is látták volna hasznomat. Nagy vonzerő lett volna a potenciális jobboldali szövetségesek számára egy volt marxista tanácsadó, aki ráadásul zsidó. Mindezt úriember módjára megbeszéltük Orbán Viktorral. Tanácsadói működésemre büszkén, lezárására szomorúan, de jó szívvel gondolok vissza.

MN: A Fidesz és az SZDSZ hajdani mentalitásbeli különbsége kapcsán ön az utóbbi merevségéről beszélt. Ennek tükrében mi a véleménye a mai Fideszről? Például arról, hogy aki nem osztja az ő igazságukat, az szerintük hazaáruló, és jobb, ha keres magának egy gerendát.

BGY: Ezt úgy értik, hogy ők is dogmatikussá váltak?

MN: Igen.

BGY: Rezignáltan meg kell állapítanom, hogy valóban, ma már ők is dogmatikusok. Erre céloztam beszélgetésünk elején, a néppárt és a világnézeti párt szembeállítása kapcsán. A dogmák persze mások. Részben homlokegyenest ellenkezők. De náluk is megjelent az a típus, bár intellektuálisan gyengébb kiadásban, amelyik a határhelyzetekben érzi jól magát, ahol világosan el lehet dönteni, hogy ki a tiszta, ki az igazi ilyen vagy olyan oldali. Sőt úgy látszik, hogy a Fideszben egyre nagyobb befolyásra tesznek szert az ilyen emberek, miközben az SZDSZ-ből kiszorulni látszanak.

MN: Ön szerint ez törvényszerű volt?

BGY: Politikáról beszélgetünk. A politika időperspektívájában semmi sem szükségszerű. Csak kisebb vagy nagyobb esélyek vannak. Elismerem, nem volt valami nagy esélye annak, hogy egészen másképp alakuljanak a dolgok. Véleményem szerint a fordulat akkor következett be, amikor a Fidesz kormányra került, és kézbe kellett vennie az adminisztrációt. Egy kormányra kerülő pártnak, ha érvényesíteni akarja politikai akaratát, megbízható emberekre van szüksége az adminisztráció kulcspozícióiban. A kérdés az, hogy kikben mer megbízni. Csak olyanokban, akik száz százalékig az ő hívei, s ennek félreérthetetlenül, a meghátrálás, az átállás lehetőségét maguk előtt elvágva, állandóan tanúbizonyságát adják. Vagy pedig hajlandó olyanokkal is együttműködni, akik nem százszázalékosak.

A Fidesz ebből a szempontból igen nehéz helyzetben volt. Egy alapjában gyanakvó, jórészt ellenséges adminisztrációval találta magát szembe. A tisztviselők között a régi rezsim emberei voltak többségben. Vagy folyamatosan a helyükön maradtak, vagy 1994-1998 között kerültek vissza. Ami nem zárta volna ki, hogy megpróbáljanak együttműködni az olyan régi emberekkel is, akik nem voltak hajlandók harcos antikommunistává átprofilírozni magukat. Ehhez azonban nagyobb magabiztosságra, rugalmasságra, több egyéni mérlegelésre lett volna szükség. Erre nem voltak hajlandók, talán nem is voltak képesek a kormányra került fideszes politikusok. Csak az egészen új emberekben mertek megbízni. Megjelentek az igazolt ministránsfiúk. A régiek közül pedig csak azokat fogadták el, akik letették és folyamatosan megújították az antikommunista nagyesküt.

MN: Ön évekkel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy amennyiben az MSZP nem marad ellenzékben legalább két cikluson keresztül, a késő Kádár-kor viszonyrendszerben nem történik jelentős változás. Most hogyan látja? Hozott-e változást e téren az elmúlt kormányzati ciklus?

BGY: A tisztogatásnak, egész kategóriák politikai diszkvalifikálásának soha nem voltam híve. Ezt legutóbb az ügynöktörvények ügyében, a Sólyom-bizottság tagjaként volt alkalmam kifejezésre juttatni. De való igaz, hogy a rezsimváltás után nagyobb arányú személycseréket tartottam volna szükségesnek, mint amire sor került. Még 1998-ban is, akkor már kívülálló szimpatizánsként, azért örültem a Fidesz győzelmének, mert nem néztem jó szemmel a régi funkcionáriusok grasszálását, akik sok mindent elfelejtettek ugyan, de nem sokat tanultak. Aztán hamarosan megkeseredett a szám íze. A személycserék mértéke nem sok kívánnivalót hagyott, de jöttek a százszázalékosak és a száztíz százalékosak. Most megint fordult a kocka. Amit az adminisztráció kézbevételének követelményéről mondtam, az új kormányra is érvényes. Elkerülhetetlenül ismét pozícióba kerülnek olyanok is, akiket talán jobb lett volna nem viszontlátni. De most már rezignáltabb vagyok, s az idő múlásával az egész probléma úgyis magától megoldódik.

MN: Mit ért ezen?

BGY: Hát nem érthető? A régi funkcionáriusok - a régi antikommunistákkal együtt - lassanként kiöregszenek. De szívesen részletezem egy kicsit. A régi emberek közül egyre inkább csak azok maradnak a színen, akik hatalmi pozíciójukat vagy a privatizáció során szerzett tőkéjüket a demokratikus politikai küzdelemben, illetve a piaci versenyben is képesek voltak megőrizni, gyarapítani. S lassanként átveszik a helyüket az új emberek. Akik már az új viszonyok között nőttek föl. Ugyanazokba az iskolákba jártak, ugyanazok voltak a meghatározó élményeik, ugyanolyan öltönyt hordanak, ugyanúgy vágják a hajukat, pártállástól függetlenül. Szabad szemmel, kokárda nélkül, alig lehet megkülönböztetni a tavalyelőtti és az idei miniszteriális ifjakat.

MN: Ez megint csak fölveti, hogy az antikommunista retorika tartalmilag egyre inkább kiüresedik. Vagyis ezen a szinten már nem egy rendszerváltó csapat, illetve egy, a nyolcvanas évekből itt maradt társaság áll szemben egymással.

BGY: Szerintem ezt már megbeszéltük. A százszázalékos antikommunista retorika igényes ember számára intellektuálisan nem vállalható. Ám ettől még sikeres lehet. Csak elég sok hibát kell elkövetnie a jelenlegi kormánynak. S messze van még a választás. A Fideszt csak most szervezik újjá. Igaz, a százszázalékos antikommunizmus alapján. De nem lehet tudni, hogy végig kitartanak-e a világnézeti koncepció mellett. A nagyon okos, szerintem túl okos elemzők már most is rebesgetik, hogy az egész csak a régi vezetők trükkje; így akarják megúszni, hogy számon kérjék rajtuk a vereséget. Ez egy újabb összeesküvés-elmélet. Amíg nincs bizonyíték az ellenkezőjére, addig nyugodtan elhihetjük, hogy Orbán Viktorék komolyan gondolják, amit mondanak. Ami nem zárja ki, hogy holnap megint pragmatikusabb irányt vegyenek.

MN: Ön szerint merre tart strukturálisan a jobboldal?

BGY: Semmi olyat nem mondhatok, amit ne látna mindenki, akinek az ítéletét nem homályosítja el a félelem. A két nagy tábor kialakult. A széleken nem várható komoly mozgás. Sem a balszélen, sem a jobbszélen. A kommunista restauráció fenyegetése mindig is csak a százszázalékosok rémképe volt. Egy kormányképes szélsőjobboldali párt létrejöttének a fenyegetése pedig minimálisra csökkent a MIÉP kiszorulásával a parlamentből. Érdekes fejlemények csak középen várhatók. De a háromosztatú pártrendszer elképzelése belátható időre lekerült a napirendről. A kérdés csak az, hogy a két nagy blokk közül melyiknek sikerül elfoglalnia az üresen hagyott közepet. Sikerül-e az MSZP-nek közép felé nyitnia? Valóban kitart-e a Fidesz amellett, hogy hátat fordít a világnézetileg nem százszázalékos elemeknek? S végül, ami ezzel szorosan összefügg, mi lesz az MDF-fel? Folytatódik-e az a gyakorlat, hogy a Fidesz nem hajlandó elismerni az MDF szerepének felértékelődését, az MSZP meg szükség esetén az MDF-fel szavaztatja meg, amire a hivatalos koalíciós partner nem hajlandó.

MN: A MIÉP valóban eltűnőfélben van, de a Fideszbe integrálni kívánt polgári körök tájékáról olyan hangok is hallatszanak, amiket ha összevetnénk MIÉP-es megnyilvánulásokkal, akkor azokból jó néhányszor nem Csurkáék jönnének ki rosszabbul.

BGY: Ez nem valami épületes látvány, de nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget. Amikor igazán nagy, elsősorban nemzetközi politikai kérdésekről van szó, mint például az EU-csatlakozás, Taszár vagy az amerikai haderő átvonulása, a Fidesz húzódozva ugyan, mindenféle kétértelmű hangokat hallatva, de végül beáll a sorba. Ezt a legostobább szélsőjobboldaliak is észreveszik, és visszasírják a régi szép időket, amikor még volt egy igazi neonyilas párt a parlamentben, amelyik nem félt szembeszállni az amerikai zsidókkal.

MN: Orbán vigadóbeli beszédét, amiben a volt kormányfő azt mondta, hogy az uniós csatlakozás mellett több érv szól, mint ellene, a következő héten sikerült úgy megmagyaráznia a Demokrata főszerkesztőjének, hogy az orbáni igen voltaképpen nem. A lapnak százezres olvasó- és rajongótábora van, amely a Fideszt már bőven a sajátjának érzi.

BGY: És? Ha ennél kevesebben volnának, már aggódnunk kellene, hogy hová tűntek a hülyék.

MN: Ez nem a mindenkori vezető jobboldali erő visszatérő tévhite, hogy a szélsőségeket úgymond integrálni kell, mert nélkülük nincs komoly eredmény? Ennek érdekében aztán olyan retorikai és egyéb engedményeket tesznek, amik a középen lévő választókat elriaszthatják.

BGY: Nem hinném, bár nem tudhatom, hogy "a vezető jobboldali erő"-nek most is ez jár-e a kollektív fejében. Én inkább arra hajlok, hogy ez csak mellékkövetkezmény, bár tudatosan vállalt mellékkövetkezmény. Ha százszázalékos ideológiai alapon akarják újjászervezni a pártot, akkor nem lehet kihagyni épp a százhúsz százalékosakat.

Bundula István

Gavra Gábor

szerző
Bundula István, Gavra Gábor
publikálva
2003/11. (03. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra