Zavaros és kétértelmű volt 2003 telének utolsó heteiben a szerb főváros hangulata. Az újságok a Zoran Djindjic´ kormányfő elleni merénylet esélyeit latolgatták. A kiskocsmákban hazafiak verték az asztalt, a szociális elégedetlenség érezhetően növekedett, a munkanélküliek száma megugrott, terjedt a közéleti depresszió. A polgárok rezignáltan vették tudomásul, hogy Szerbia végzetesen jobbra tolódott.Maga Djindjic is egyre kevesebbet beszélt a gazdasági reformról, annál többet a nemzeti érdekekről. Emiatt vitába keveredett a nyugati politikusokkal is, mert kijelentette, itt az ideje Kosovo státusának véglegesítését napirendre tűzni, hiszen amíg ez nincs megnyugtatóan rendezve, addig nem lehet Szerbia állami identitásáról beszélni. A kivárás az albánoknak kedvez, mert suba alatt kialakítják Kosovo állami intézményeit. Az amerikai politikusok, az EU-tisztviselők csillapították, és értésére adták: erről egyelőre szó sem lehet. Ezzel azonban Szerbia kormányfője megszerezte magának a radikális kosovói szerbek támogatását.
Djindjic talán úgy vélte, hogy beköszöntött a nagy tettek ideje. Mozgástere azonban, mint mindig, ezúttal is szűk volt, a nagy tettekből kis taktikai lépések lettek. Villámlátogatást tett a boszniai Szerb Köztársaságban, ahol egy szerbiai pénzen felépült gyógyszeripari létesítményt avatott fel. Szarajevó, azaz Bosznia-Hercegovina központi vezetése nem nézte jó szemmel ezt, de Djindjic ügyet sem vetett rá, begipszelt lábát egy székre helyezve, mosolyogva vázolta a boszniai Szerb Köztársaság fényes gazdasági távlatait. Mankóra azért volt szüksége, mert megsérült, mikor a különleges belügyi egységek társaságában focizott. Belgrádba visszatérve a tűzoltókhoz és a mentőkhöz látogatott el, akiknek újabb támogatást ígért. A sántikáló, hallatlan munkabírású Djindjicből sugárzott a fiatalos optimizmus.
A háttérben azonban csapkodtak a villámok. Az albánok lakta Dél-Szerbiában újabb zavargások törtek ki, Nebojsa Covic kormányfőhelyettes albán huligánok bandáiról beszélt. A nemzeti diskurzus egyre vadabbá vált, az államba beszivárgott maffia igazoltnak érezte nacionalizmusát - és két év után végre rendezte sorait. Az éppen Banja Luka felé tartó kormányfő ellen február 21-én merényletet kísérelt meg egy Dejan Milenkovic "Bagzi" nevű alvilági figura, ám - mivel a rendőrség nem a merényletkísérlet miatt indított ellene eljárást, hanem holmi szabálytalan papírok miatt - a bíróság óvadék ellenében szabadlábra helyezte. Bagzi órákon belül eltűnt, mire a rendőrség észbe kapott, és gyilkossági kísérlet miatt le akarta fogni, már bottal üthette a nyomát. A nyomozó szervek szinte kedélyesen kommentálták az eseményt.
Az alvilág azonban nem kedélyeskedett.
A sokk
Március 12-én a belgrádi B-92 tévéállomás éppen Milosevic peréről ad helyszíni közvetítést, amikor megjelenik a képernyőn a szalagcím: Merényletet követtek el Zoran Djindjic szerbiai kormányfő ellen. A tévén még Milosevic képe villog - a szalagcím és a kép jól értelmezik egymást, hiszen Djindjic szolgáltatta ki Milosevicet Hágának.
A kormányfőt 12.25-kor a szerbiai kormány udvarának bejárata előtt, a szemben levő épületből, nagy kaliberű távcsöves puskából lőtték le, amint épp autójából szállt ki. A BBC és a Sky News három óra körül jelenti, hogy Djindjic 13.30-kor belehalt a sérüléseibe. Mindkét golyó halálos volt.
A gyilkosság sokkolja az országot. A demokratikus átalakulás hívei a mindent elöntő újabb balkáni zűrzavartól tartanak. Délután négykor a szerbiai kormány közleményben tájékoztatja a polgárokat a kormányfő meggyilkolásáról, és a szerb parlament elnökének a rendkívüli állapot bevezetését javasolja. Belgrád szűkebb központját lezárják, elkeseredett hajtóvadászat indul a tettesek után, mindhiába. A forró nyomok eltűnnek. A politikai gyilkosságok az utóbbi időkben rendszeressé váltak Belgrádban. A polgárok már belenyugodtak abba, hogy a rendőrség soha nem találja meg a tetteseket.
Az egyik szakértő felteszi a kérdést: hogyan működött a biztonsági szolgálat, ha a kormányépület udvarának bejáratánál gyilkolták meg a kormányfőt? Ki a felelős? A politikusok elismerik, hogy az államhatalmi szervek cinkossága nélkül a merényletet nem lehetett volna végrehajtani. Az események felgyorsulnak. Natasa Micic, a parlament elnöke, sporttáskával a vállán, zokogó hangon kihirdeti a rendkívüli állapotot. Késő éjszaka letartóztatnak három személyt, a zimonyi klán tagjait. De a legfontosabb személyek, köztük volt titkosszolgálati vezetők is, szökésben vannak. A kormány éjszakai közleménye arról szól, hogy a gyilkosok nem véletlenül választották épp ezt a napot, hiszen szerdára a kormány nagy letartóztatásokat tervezett. A lefogottak között lett volna Milorad Lukovic "Legija", Dusan Spasojevic "Siptar", Mile Lukovic "Kum", Dejan Milenkovic "Bagzi" és még sokan mások. De az egyik nyugtalanító kérdést követi a másik. Hogyan történhetett meg, hogy előzőleg szabadon engedték Bagzit? Hogyan lehetséges, hogy pár héttel ezelőtt Dusan Mihajlovic, Szerbia belügyminisztere még úgy beszélt Milorad Lukovicról mint törvénytisztelő mintapolgárról? Egyébként is, Legija a vörössapkások, vagyis a különleges belügyi egységek parancsnoka, az október 5-i események csillaga és vasökle volt, akivel Djindjic személyes kapcsolatot tartott fenn.
Zoran Djindjic holtteste még ki sem hűlt, Szerbiának szembe kell néznie önmagával, saját közelmúltjával. A tragikus órában kiderül, hogy a kép drámai. Kudarcba fulladt a "vértelen októberi forradalom". Vojin Dimitrijevic, a nemzetközi jog elismert professzora, a milosevici rendszer szívós ellenfele, aki eddigi megnyilvánulásaiban rendszerint a legbölcsebb utakat javasolta, rezignáltan kijelentette, hogy először gondol az országból való végleges távozásra. Djindjic meggyilkolása után nyilvánvalóvá válik, hogy Szerbia vagy-vagy helyzetbe került. Vagy győz a jogot, az emberi méltóságot tisztelő állam, vagy a jogtipró, a politikai alvilági sovinizmusra támaszkodó maffiaállam kerekedik felül, amely Szerbiát hosszú időre Európa sebhelyévé teszi. Vagy az egyik Szerbia kerekedik felül, vagy a másik.
Középút nincs
De szétválasztani ezt a két Szerbiát rettenetesen nehéz, majdnem lehetetlen. A kérdésre, hogy miért van szükség rendkívüli állapotra a zimonyi klán leleplezése és felszámolása érdekében, Covic kormányfőhelyettes azt felelete, hogy ez lehetővé teszi a hadsereg bevetését az engedetlen rendőrségi osztagok ellen. Csak így lehet rendet teremteni a bíróság, a rendőrség, a nyomozó szervek munkájában is. A tragikus órákban a vezető politikusok elismerték, hogy az október 5-i fordulatnak nem volt folytatása - a szerbiai változások megfeneklettek. Elismerték azt, amit a független liberális értelmiség már jó ideje a fejükre olvas. Vesna Pesic, a Polgári Szövetség egykori elnöke, Djindjic egyik legkövetkezetesebb, legéleselméjűbb munkatársa szerint hiba csak a zimonyi klánról beszélni, mert mögöttük azok az erők húzódnak meg, amelyek a hadseregben, a rendőrség kötelékében, a titkosszolgálatokban továbbra is hatalommal bírnak. A rákos daganat megbénította az államot. Az állami terrorizmus az állam ellen fordult. Szerbiában tömeggyilkosok uralkodtak, és ők uralkodnak október 5-e után is, állapította meg keserűen. Vasseprűvel kell őket és cinkosaikat kiseperni. A rendkívüli állapotot addig kell fenntartani, amíg ez a radikális tisztogatás be nem fejeződik, írta Pesic. Natasa Micic bejelentette, hogy a rendkívüli állapot addig tart, amíg a tettesek kézre nem kerülnek - ez a legszerényebb becslések szerint is április vége lehet. Vagy ennél is később. A politikusok Djindjic temetésén megesküdtek: nem nyugszanak, amíg a tettesek szabadlábon vannak. Szerbia kafkai helyzetbe került: mivel elmosódott az államhatalom és a félkatonai magán-erőszakszervezetek közötti határvonal, az államnak meg kell küzdenie önmaga láthatatlan részeivel is.
Hága árnyékában
Ám ez a történet nem valami egyszerű maffiahistória. A politikai gyilkosság hátterében a szerbiai társadalom megosztottsága bontakozik ki. A merénylet a legválságosabb pillanatban történt. Nemrég bomlott fel végérvényesen Jugoszlávia; Szerbia és Montenegró új típusú államszövetségét a minap hozták tető alá, és Szerbia végre nekiláthatna új alkotmánya megírásának. De az új állam intézményei még nem működnek, és nem tudnak azonnal reagálni. A szerbiai parlament szétzilálódott. Milan Milutinovicnak, az előző köztársasági elnöknek a hágai bíróság előtt kell felelnie tetteiért. Az új köztársasági elnököt nem sikerült megválasztani, e posztot - átmenetileg - a parlament elnöke, Natasa Micic tölti be. A tavalyi szerbiai elnökválasztáson a reformerők képviseletében Miroljub Labus indult - de mivel Djindjic Demokrata Pártja (DS) felemás módon támogatta a technokrata közgazdászt, a választások az első alkalommal az alacsony részvétel miatt kudarcba fulladtak. Labus kiszállt, és új pártot alakított. A megismételt választásokon már csak két jobboldali jelölt versengett: a szélsőséges Vojislav Seselj és a "mérsékelt" Kostunica. Nagyobb esélye Kostunicának lett volna: Djindjic ezért, ha nyíltan nem is, de a sorok között bojkottra biztatott. A választás ismét kudarcba fulladt, s e kudarc igazi haszonélvezője Seselj csetnikvajda lett - egymillió szavazatot kapott, annyit, amennyit még soha. A nacionalista jobboldal tort ült. Ezek után Seselj diadalmasan indult Hágába, hogy elfoglalja helyét a vádlottak padján. Előző este tömeggyűlést tartott Belgrád főterén: "Éljen Nagy-Szerbia!", zárta a szónoklatát, és megjósolta: hamarosan véres leszámolások lesznek. Utolsó interjújában figyelmeztette a kormánypárti politikusokat: "Azt fogom először kérdezni, hogy miért engem és miért nem Djindjicet vádolják." Arra gondolt, hogy a háború kezdetén Djindjic és a Demokrata Párt azt hirdette: a boszniai és a horvátországi szerbeknek joguk van népszavazással dönteni, hogy a terület, ahol élnek, a kiváló köztársasághoz tartozzék-e, vagy Jugoszláviában, illetve Szerbiában maradjon. Seselj nem sokat törődött a finomságokkal, és nem tétovázott kimondani, hogy a cél Nagy-Szerbia. Márpedig a hágai vádirat egyik pontja Seseljt épp háborús uszítással vádolja. Az állami tévé közvetítette a reptéri búcsút. Seselj mosolygott, a kormánypárti politikusok szívéről pedig nagy kő esett le. Önként elment, legalább vele nem kell vesződni. Nem úgy, mint a többiekkel, Ratko Mladictyal, Radovan Karadzictyal vagy a hírhedt "vukovári trojka" két tagjával, Veselin Sljivancanin és Radic tábornokokkal, akik továbbra is Szerbiában bujkálnak. A közvélemény-kutatások adatai szerint az emberek Mladicot és Karadzicot nemzeti hősnek tartják, és ellenzik kiadatásukat. A belgrádi épületeket az ő képmásaik ékesítik, a fiatalok nemcsak Bosznia szerb részein, de a nagyobb szerbiai városokban is Karadzic- és Mladic-pólót hordanak, az egykori ellenzéki lapok egy része és az újpatrióta lapok a hágai bíróság ellen ágálnak.
Djindjic - mivel nem jutott dűlőre a szövetségi törvényhozással, amely elnapolta a kiadatásról szóló törvények meghozatalát - 2001 nyarán úgy döntött, hogy Milosevicet kicsempészi a börtönből (ahova telekspekuláció miatt csukták), és Hágába liferálja (lásd: Nincs visszaút, Magyar Narancs, 2001. július 5.). A kormányfő ekkor nagy államférfiúi erényekről és bátorságról tett tanúságot. Ezt megelőzően a belügyminisztérium alakulatai egyre-másra tárták fel azokat a tömegsírokat, amelyeket a belügyminisztérium alakulatai ástak, és amelybe a NATO-támadás idején lemészárolt albánokat vetették. A kormány evvel próbálta a közvélemény előtt is bizonyítani, hogy Milosevic valóban háborús bűnös.
Múlt és jelen
De a recept nem vált be. Djindjic népszerűsége csökkent, ő pedig megrettent. Magyarázkodni kezdett: valójában azért kellett Milosevicet kiadni, mert különben elapad az amerikai segély, és Szerbia gazdasági katasztrófába zuhan. Szerbia, illetve Jugoszlávia együttműködése a hágai bírósággal akadozni kezdett. A kormányzat leállította a tömegsírok feltárását, és a szőnyeg alá seperte a múlt kritikus értékelését. Az átvilágítási törvények meghozatalát elodázták, az összeférhetetlenségi törvényből nem lett semmi. A korrupcióellenes törvények felemásak lettek, és csődöt mondtak. A háborús nyerészkedők megadóztatása bohózattá fajult. Bukott politikusok vádolták Djindjicet, hogy dollárokért adja el a nemzeti büszkeséget és Milosevicet. De elégedetlenek voltak az új, modern Szerbiáért küzdő erők is: úgy vélték, Djindjic hátrálása gátolja a múlt bűneivel való szembenézést, a "szerb katarzist", és ez a soviniszták malmára hajtja a vizet. Szerintük Djindjicnek arra kellett volna törekednie, hogy Szerbia szembenézzen múltjával, és leszámoljon az egyre befolyásosabb háborús lobbival. A hazai bíróságoknak azonban eszük ágában sem volt nyomozást indítani a háborús bűnösök ügyében. A rendőrség, az ügyészség, a bíróságok munkája valahol mindig megfeneklett. A titkos dossziék nyilvánosságra hozatala meddő kísérlet maradt csupán. Senki semmiért nem felelt, sem a múltért, sem a jelenért. Egyetlen per sem indult a Milosevic-rezsim újgazdagjai ellen, akik hatalma a szerbiai vadkapitalizmus hajnalán csak növekedett. Szerbia nem tudott megszabadulni múltjától, és ezt a múltat egyedül a hágai törvényszék feszegette. Ezt azonban a lakosság többsége elutasította. Kostunica, a volt szövetségi államelnök kerek perec bejelentette, felfordul a gyomra, ha Hágáról hall, mert ott írják a szerb nemzetre oktrojált történelmet.
A hágai együttműködés kérdése Szerbia közéletének legneuralgikusabb pontja. Mladic tábornok kiadatása ügyében Djindjic bevallotta, hogy a boszniai háborúk tömeggyilkosát akkor sem lehetne letartóztatni, ha a rendőrség a nyomára bukkanna, mert polgárháború törne ki. Nemcsak azért, mert jól képzett testőrsége van, hanem azért is, mert a Szerbiában élő boszniai szerb menekültek képesek lennének fegyvert ragadni a védelmében. Djindjic valószínűleg nem a levegőbe beszélt. Tavaly a hírhedt, a boszniai meg horvátországi harctereket megjárt vörössapkások teljes fegyverzetben vonultak ki az utcára, hogy a kiadatások ellen tiltakozzanak. Nyílt lázadás volt ez a kormányzat ellen. Nem véletlenül: őket magukat is egyre többször emlegették a törvényszéken. Parancsnokuk ugyanaz a Legija volt, akit most a zimonyi klán főembereként emlegetnek. A kormány ekkor kénytelen-kelletlen belátta, hogy nincs hatalma az állami erőszakszervezetek felett. A vörössapkásokkal személyesen Djindjic egyezkedett kulai laktanyájukon. A belgrádi NIN című hetilap értesülései szerint Djindjic engedett a zsarolásnak, és beleegyezett abba, hogy Legija háborús bajtársa, Milorad Bracanovic a kormány a biztonsági hivatalának második embere legyen - ezzel a "maffia" első kézből tájékozódhatott a kormány titkos szándékairól. Az alku átmeneti békét hozott, ám ez év januárjában Bracanovicot leváltották, és Legija rádöbbent arra, hogy könnyen a hágai vádlottak padján találhatja magát. Djindjic is egyre többet beszélt a maffiaellenes kormányprogramról, amit nyomatékosított Szerbia és Montenegró államközösségének megalakulása is. A Hágához való viszonyban ez az esemény új fejezetet nyitott. Kostunica államelnök távozása után az új államszövetség elnöke a montenegrói Svetozar Marovic lett; az alkotmány szerint ő dönt a hadsereg legérzékenyebb kérdéseiben. Hivatali eskütétele után közölte, hogy együttműködik Hágával. A tábornokokat, akik megtagadják a parancsot, megfosztja rangjuktól. Megváltozott a hadsereg főparancsnoki testületének összetétele is, és a Marovic-Djukanovic-Micic triónak esze ágában sem lenne Kostunica politikáját folytatni. Ez nagy izgalmat okozott nemcsak a hadseregen, de a rendőrségen belül is.
Két tűz között
Ám a hágai törvényszék körüli összes ellentmondás is csak tünet, a jéghegy csúcsa. A vészjósló társadalmi feszültség gyökerei az október 5-i "vértelen forradalomig" nyúlnak vissza.
2000. október 5-e baljós éjszakája után a nemzetközi közvélemény azzal a reménnyel lélegzett fel, hogy Milosevicet megfosztották a hatalmától, s evvel lezárult a Balkán történetének véres szakasza. Ám az eufória korai volt. A Milosevic-ellenes tömörülésről már a győzelem napján kiderült, hogy erősen megosztott. Nemcsak a politikai vezetőkön múlott ez, hanem az október 5-i fordulat jellegén is. Akkor nem- csak a tényleges változásokban reménykedő liberális demokraták meneteltek a tömegben, hanem a nacionalisták is, akik azért ábrándultak ki Milosevicből, mert négy háborút veszített el, s végül elveszítette a nemzet bölcsőjét, Kosovót is. És velük masíroztak a félkatonai szervezetek, a különleges rendőri egységek elégedetlen tagjai is, akik úgy érezték, nem kapták meg megérdemelt jutalmukat. A háború befejeződött, az ország elszegényedett, nem volt többé mit rabolni, de nem volt mivel jutalmazni sem. Ám a legtöbbet mégis a szerbiai vadkapitalizmus újgazdagjai nyomtak a latban - a háborús nyerészkedők, akik immár nem tudtak mit kezdeni a nemzetközileg megbélyegzett Milosevictyel. Ennek az új, "kapitalista" rétegnek az európai kapukat megnyitó, a véres háborús tőkét jogilag legitimáló rendszer felelt volna meg; a "karizmatikus vezér" már csak teher volt a számukra. Akárcsak a nacionalistáknak - akik azért örültek, mert megszabadulhattak a régi vezér kommunista múltjától, autokratizmusától, szeszélyes populizmusától.
E heterogén csoportok október 5-e után a nacionalizmus révén jutottak közös nevezőre. A közös alapot a "mérsékelt nacionalizmus" jelszavával fellépő Szerbiai Demokratikus Párt és annak vezetője, Vojislav Kostunica fogalmazta meg. Ez a program avítt volt, de vonzó. Segítségével újra szót értettek egymással a különböző politikai áramlatok. A szocialisták és egykori ellenfeleik egy követ fújtak a Hága-ellenességben, a nemzeti érdekek hangoztatásában, mely ellehetetlenítette a múlttal való szembenézést. Elkezdődött a puha visszarendeződés. És a Milosevic-rendszer emberei nem azért tértek vissza a hatalomba, mert ügyesek voltak, hanem mert az új hatalom olyan politikai programot kínált fel, amelyben gyorsan megtalálták saját helyüket és szerepüket. Egyesek az újnacionalizmusnak, mások újpatriotizmusnak vagy demokratikus nacionalizmusnak nevezték ezt. Szerbiában mintha kiegyezett volna egymással a múlt és a jövő - de a tartós kiegyezés éppannyira lehetetlen volt, mint amilyen abszurd. Mindezzel ugyanis elindult a jobboldali nacionalizmus térhódítása - de immár megújult erkölcsi alibivel. Október 5-e után a nemzeti jobboldal rendezte sorait és két év alatt jelentős erőfölényre tett szert. A szabadság és demokrácia ügye ismét ellentmondásba került a nemzet ügyével.
Hiszen ahogy növekedett e jobboldal ereje, úgy billentek a mérsékelt nacionalisták a szélsőségesek felé. A fiatalok között mind nagyobb befolyásra tett szert az Obraz (Arculat) nevű szervezet, amely Szerbiát a pravoszláv hagyományok értékrendjébe terelné vissza. A Vajdaságban felvirágzott a Svetozar Miletic elnevezésű "népi mozgalom", amely a szerb nemzet "tragikus veszélyeztetettségét" kívánja megszüntetni. Az értelmiségiek között mind népszerűbbé váltak a szerb nemzeti messianizmust, a pravoszláv hittételek állami rangra emelését hirdető Nikolaj Velimirovic pravoszláv püspök eszméi. Miközben a politikai elit egy része a nemzeti kisebbségek jogait próbálta érvényesíteni, a mindennapokban terjedt a kisebbségellenes gyűlöletbeszéd, az antiszemitizmus, az eredendő szerb hagyományokhoz való visszatérés követelése. A rendőrség, az ügyészség tétlenül szemlélte a jobboldal törvénysértő akcióit. Egyre többen emlegették Szerbia weimarizálódását, amit az államhatalom tétlenül szemlélt.
A demokrácia páncélinge
Zoran Djindjic ebben a helyzetben két malomkő közt őrlődött. Immár semmiféle kompromisszum és alku nem tudta feloldani az ellentmondásokat. Kiderült, hogy modern jogállamot nem lehet modernizációellenes politikára építeni. Szertefoszlott Djindjic reménye, hogy a gazdasági modernizáció szelleme automatikusan a politikai megújhodáshoz vezet. A közpolitika hiszterizálódott, a válság állandósult. A külföldi tőke kerülte az országot, a gazdaság újabb katasztrófa előtt állt, mert a politika képtelen volt alapjaiban megváltozni. A parlament munkája megbénult, a lakosság elégedetlenkedett, a kiábrándulás járványszerűvé vált.
Az elmúlt hónapokban a két Szerbia farkasszemet nézett egymással. Djindjic többször is sejtetni engedte, hogy nem odázza tovább a konfliktust, és érvényt szerez a demokratikus állam akaratának. Az antidemokratikus erők pedig egyre nyíltabban hangoztatták, hogy felmondják az október 5-i alkut a kormányzattal - hiszen időközben megerősödtek, és feltétlen uralomra törtek. Djindjic brutális meggyilkolása ezt az üzenetet közvetítette.
A kormányzat a merényletre a rendkívüli állapot bevezetésével válaszolt. Djindjic híveinek be kellett látniuk: vállalni kell azt a kockázatot, amit Djindjic el akart kerülni, mert azt hitte, hogy ügyes taktikázással és ravasz alkukkal be lehet csempészni a társadalomba a rendszerváltást. Ezen elképzelés csődjét meggyilkolása bizonyítja. A kormányzó Demokrata Párt a rendkívüli állapottal most megüzente: kard által vész, aki kardot ránt. A születő legenda úgy tartja, a kormányfő nem vette komolyan a veszélyt, hiszen nem öltött magára páncélinget. Lehet, hogy az megmentette volna az életét, de a demokráciát nem. Másról van szó; arról, amit Thomas Mann fogalmazott meg a harmincas években. A demokráciának és a szabadságnak páncélinget kell öltenie, hogy képes legyen megvédeni magát. A kormány bejelentette, hogy nemcsak a zimonyi maffiával számolnak le, hanem azokkal is, akik finanszírozzák, akik szolgálataikat megrendelik, akik támogatják őket. Lapzártánkig több mint 300 embert tartóztattak le, nincs szabad hely a belgrádi központi börtönben. De a végkifejlet bizonytalan, hisz nem tudni, hol az a határvonal, ahol az állami erőszakszervezetek egy része már megtagadja az engedelmességet. A kockázat óriási. Vajon képes lesz-e a felfegyverzett állam megnyitni a demokrácia útjait? De a tétlenség még nagyobb kockázatot jelent - hiszen hosszú időre ellehetetlenítené a demokrácia kibontakozását az, ha a szélsőségesek és a gengszterek végképp lefegyverzik az államot.
Az Európai Unió, a Biztonsági Tanács bátorító üzenetet küldött a kormánynak. A Világbank 540 millió dollár hitelt hagyott jóvá, hogy átsegítse Szerbiát a válságos napokon. A demokratikus érzületű polgárok s főként a fiatalok két év után talán felébredtek a letargiából: Djindjic temetésén százezrek nyilvánították ki a demokrácia iránti elkötelezettségüket. De ami talán ennél is fontosabb: a tragédiában megszületik a legenda az optimista, energikus és dinamikus Sziszüphoszról, aki Szerbiát Európába vezette volna. A Németországban doktorált, a hippimozgalomban részt vevő, lófarkas-fülbevalós, rebellis fiatalemberből, a kiváló szervezőképességű, ravaszul, sőt néha bizánci gátlástalansággal ügyeskedő politikusból, Milosevic legveszélyesebb ellenfeléből pár óra leforgása alatt a reformutópiák megtestesítője lesz. A mindig kompromisszumkész, racionálisan gondolkodó kormányfőben - aki életében idegenül hatott a messianista színezetű balkáni politikai kultúrában - a nép immár a tragikus rendszerváltás paradigmáját látja. Brutális meggyilkolása után Djindjic legendája nagyobb erőt képvisel, mint amit életében a politikája jelentett. Talán az ő halála árán lehet majd felépíteni a szerbiai demokrácia Déva várát.
Végel László
