"A szabad szólás bátorítása" (Monroe E. Price médiakutató)

  • Bugyinszki György
  • 2003. március 20.

Belpol

Magyar Narancs: Egy korábbi könyvében, a

Az amerikai Cardozo Law School médiajogász-professzorának fő kutatási területei az információs szabadságjogok, a médiaglobalizáció hatásai és a posztkommunista országok médiaszabályozása. A közelmúltban a Közép-európai Egyetem vendégeként tartott előadást Budapesten, amely után exkluzív interjút adott lapunknak.Demokrácia és szólásszabadságban felvetette, hogy a szólás szabadságának kérdéskörét ideje lenne újragondolni, egyfajta New Dealt sürgetett ezen a téren. Az ilyesfajta állítások hallatán mindenki rögtön a cenzúrára gondol.

Monroe Price: Pedig nem így értettem. Van egy közkeletű felfogás, amely szerint a véleménynyilvánítás szabadságának biztosítása egyet jelent az ilyen tárgyú törvényi szabályozás teljes leépítésével, következésképpen az erőteljesebb állami szerepvállalás sürgetése e téren a cenzúra erősítésének szándékával egyenlő. A valóságban azonban mindenfajta társadalmi berendezkedésben, így a demokráciában is a nyilvános beszédeseményekre számos norma és szabályozás vonatkozik. Az általam szorgalmazott újfajta szabályozásrendszer középpontjában nem a nemkívánatosnak ítélt megszólalások tiltása és szankcionálása áll, hanem a szabad szólás bátorítása és a minél sokszínűbb közviták biztosítása, vagyis hogy minden egyes állampolgár hallathassa a hangját a nyilvános szférában. Ez a pozitív hozzáállás a társadalmi beszéd természetének vizsgálatával próbálja megteremteni az alapját annak, hogy a szabad szólás beteljesítse a demokráciákban kívánatos funkcióját. Sok helyütt van szólásszabadság, mégsem válnak az emberek tájékozottabbá a döntéseik meghozatalához - ilyesmire gondolok, amikor azt mondom, a szabad szólás ma biztosított formái nem töltik be azt a feladatot, amire hivatottak lennének.

MN: Milyen feladata van az államnak ez ügyben?

MP: Mint már mondtam, semmiképpen nem a restriktív, tiltó intézkedéseket kell erőltetni, a cenzúrázási törekvéseket fel kell váltsa a promóció gyakorlata. Anyagilag kell támogatni a megszólalás lehetőségeinek létrejöttét, infrastruktúrájának megerősödését. Minél többet áldoz az állam a közoktatásra, egyetemi beruházásokra, annál több iskolázott hang hallatszik majd, de nem lehet csak úgy várni, hogy a semmiből egyszer csak kiemelkednek felkészült hivatalnokok vagy akár éleslátó közírók. Egy ország oktatásra fordított kiadásai közvetlen összefüggésben állnak az illető ország nyilvános vitáinak a színvonalával, ami pedig a demokratikus működés alappillére, de persze sok más kormányzati lépés is hatással van a szólásszabadságra. Ugyanakkor vannak vitás kérdések. Az Egyesült Államok alkotmányának mércéül tekintett első kiegészítése szavatolja ugyan az állampolgárok elfogulatlan tájékozódáshoz való jogát, de biztonsági megfontolásokból a Fehér Ház indokoltnak látta, hogy az ellenőrzési körébe vonja Uszáma bin Ládin videobeszédeinek a sugárzását, és erre meg is volt a törvényes lehetősége.

MN: A szabadságjogok megnyirbálása manapság leggyakrabban egyes destruktív - zömében politikai - csoportosulások kapcsán merül fel. Változott valamiben a véleménye ezekről szeptember 11-e után?

MP: Egy társadalom szabadságfoka sok tényező összhatásának az eredménye. Szeptember 11-e azt az erőteret változtatta meg, amelyben a szabad szólás kérdése felmerül, de az én álláspontom lényegileg változatlan maradt.

MN: Tudományos vizsgálódásainak másik fő területe a globalizálódott médiapiac kihívásaira adott nemzeti válaszok elemzése. A televízió, a nyilvános szféra és a nemzeti identitás című könyvében bevezeti a "posztnemzeti identitás" fogalmát. Mit takar ez pontosan?

MP: Ebben az újfajta médiaközegben az egyes országok kormányainak szembesülniük kellett azzal, hogy többé már nem rendelkeznek korlátlan szabályozási hatalommal a nemzetük területén áthömpölygő üzenetek és jelképek felett. A posztnemzeti identitás az eszmék olyan globális koktélja, amely a lakásokban fogható tévécsatornák garmadájának hatására alakul ki. A területi korlátokat nem ismerő szatellitek korában a nemzeti önazonosság megkonstruálásához már nem csak az állam által felkínált szimbólumokból válogathatunk, hanem más társadalmak, kultúrák jelképeit is beépíthetjük identitásunkba. Hogy könnyebben érthető legyek, hivatkozhatok akár Magyarország példájára is. Bár a gazdasági és médiaglobalizációs tendenciáktól függetlenül, de itt is kialakult egyfajta posztnemzeti identitás az államszocializmus idején. A nemzeti önképnek volt egy nemzet feletti aspektusa: a Szovjetunióhoz való tartozás tudata és az ebből eredő értékrend, norma és viselkedésmód. Ezt most felváltja egy más típusú posztnemzeti identitás: Magyarország a kozmopolita nyugati világ része, amelyben a nemzetfelettiség eszméje mind nagyobb befolyásra tesz szert.

MN: Gyakran használja az identitásbuborék kifejezést a nemzeti önkép esetlegesen összeeszkábált voltának és illuzórikus egységének érzékeltetésére. Új könyvében, a Média és szuverenitásban mégis azt írja, túlságosan sokat vesztenénk, ha a globális média kihívásaira adott nemzeti válaszok elemzésénél elbagatellizálnánk az állam beavatkozó szerepét. Nincs ebben ellentmondás?

MP: Divat lett a nemzeti szabályozások korának és magának az államnak is a végét hirdetni egy ország önképének a kialakítása terén. Függetlenül attól, hogy egyébként ez lenne-e a helyes út, jelenleg még túl korainak tartom az állami beavatkozás teljes tagadását. A kormányok kompetenciájának körébe tartozik az új kommunikációs technológiák bevezetése, elterjesztése és szabályozása, és ez a képesség jelentősen felértékelődik most, szeptember 11-e után. Ennek legnyilvánvalóbb példája az interneten hozzáférhető tartalmak megrendszabályozása. Sokáig úgy tűnt, hogy ez az új médium túlságosan is pluralisztikus és nyitott ahhoz, hogy egy állam hosszú távon érdemben beavatkozzon a működésébe. Most mégis azt tapasztaljuk, hogy kísérletek történnek az internet felépítésének a megváltoztatására, hogy az állami szabályozás lehetősége megmaradjon. Új technikákat fejlesztenek ki ennek érdekében, megint csak függetlenül attól, hogy ez-e a helyes út. Ezt úgy fogalmaztam meg az új könyvemben, hogy az interneten terjedő jelképeknek és eszméknek a jövőben személyi igazolványa vagy útlevele lesz, amely meghatározza, mely felhasználókhoz juthatnak el.

MN: A médiatartalmak mind kifinomultabb osztályozása és szűrése tehát a jövő útja?

MP: Az osztályozás és a szűrés mellett a médiafigyelés állami intézménye is hasznos lehet, hiszen így előzetes cenzúra nélkül van lehetősége egy országnak a beavatkozásra. Ha a piac szereplői tudatában vannak, hogy a működésüket, produktumaikat erre hivatott szervek figyelik és ellenőrzik, ez visszahat majd a magatartásukra.

MN: Egy helyütt azt vizionálta, hogy a tartalomszolgáltatók megrendszabályozásának kísérletétől fokozatosan eljutunk majd a fogyasztók, felhasználók szankcionálásának a gyakorlatáig. Ez nem azt jelezné, hogy a kormányok mégis- csak belátják, hogy a gyakorlatban tehetetlenek ezekkel a transznacionális médiaóriásokkal szemben?

MP: Ijesztő gondolat, nem igaz? A legnagyobb veszélyt az államra nézve nem ezek az óriások jelentik, hiszen ők a stabilitásban érdekeltek. Éppen ellenkezőleg, azok a rendkívül határozott véleményekkel rendelkező "médiatörpék", amelyek a meglévő keretek között lavírozva próbálják terjeszteni eszméiket. Az állam szempontjából természetes és érthető, hogy ha nem képes hatékonyan kontrollálni a szerkesztés folyamatát, akkor egy másik szinten próbálja meg érvényesíteni a szabályozási potenciálját. Az internetről letölthető szerzőijogdíj-köteles anyagok problémája jól mutatja ezt a tendenciát, ha nem tudják megfogni a terjesztőket, akkor a felhasználókat szankcionálják, hogy elrettentsék őket.

MN: Médiajogászként egyetért ezzel a gyakorlattal?

MP: Semmiképpen sem. Én csupán konstatálom, hogy az állami szabályozás milyen irányba halad, de egyáltalán nem gondolom, hogy ez lenne a kívánatos megoldás. A szólásszabadság kérdéséhez hasonlóan itt is azt gondolom, hogy a tiltás helyett az oktatás lehet az az eszköz, amellyel csökkenthetők a média társadalmilag káros hatásai. A fogyasztó, a befogadó felé kell fordulni, de oly módon, hogy megtanítsuk nekik, milyen alapon válogassanak és hozzanak döntéseket médiahasználati szokásaikkal kapcsolatban.

MN: A Média és szuverenitásban felteszi a kérdést: vajon beavatkozhat-e az állam a szabadpiaci mechanizmusokba, ha azok közvetlenül veszélyeztetik a nemzeti érdekeket és az önazonosságot. A válasszal azonban adós marad.

MP: Az államnak fűződhetnek méltányolható érdekei a nemzeti kultúra védelméhez, ezért kivételes esetekben lehet helye a szabadpiaci mozgás korlátozásának. A szabad- piac elve nem lehet a végső, mindent eldöntő, egyedüli érv, ha egy társadalom igényei és elvárásai ezzel ellentétesek. Az bizonyos, hogy egy állami intézkedésről pusztán azon az alapon, hogy megsérti a piac szabadságát, nem állíthatjuk, hogy rossz, elvetendő. Ebben a tekintetben nagyon hasonlít a helyzet a szólásszabadság kérdéséhez. Hiszen vannak magasabb szempontok, a kultúra és a nyelv védelme vagy éppen a társadalmi stabilitás.

MN: Többször hangsúlyozza, hogy egy ország közelmúltjának eseményei és politikai berendezkedése alapjaiban meghatározza, hogy miként válaszol a globális média korának új kihívásaira. A Magyarországhoz hasonló posztkommunista új demokráciákat mi jellemzi ebből a szempontból?

MP: Nagyon sajátos, hogy Magyarországon egyesek nehezen szoknak hozzá a kormánnyal szemben kritikus sajtóhoz. A közelmúltban demokratizálódott országokban továbbá nagyobb a szándék a médiumok feletti politikai és állami befolyásra, mint azt a médiaháborúk vagy az ORTT példája is mutatja. A magyar médiaszabályozás szólásszabadság-pártinak tűnik, noha valójában csak a társadalmi érdekcsoportok közti egyensúlyozás eszköze, vagyis a jelenlegi helyzet konzerválási kísérlete. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a monopóliumok mindent megtesznek pozíciójuk konzerválása érdekében, az eszmék piacán hasonlóan jár el a politikai elit is. A magyarországi privatizáció fájdalmas volta is sokban hozzájárult a magántulajdonú adókkal szembeni idegenkedéshez. Mind a korábbi rendszer természete, mind pedig a rendszerváltozás módja rányomta tehát a bélyegét a jelenlegi magyarországi médiahelyzetre.

Bugyinszki György

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

Szarvashiba

Négy fogorvosi rendelő kialakítására írt ki pályázatot Szarvas önkormányzata 300 millió forint értékben. Az öt jelentkezőből kettőnél meghökkentő azonosságokat észleltek a bírálók. És egyeztek a lakcímek is.