Az amerikai Cardozo Law School médiajogász-professzorának fő kutatási területei az információs szabadságjogok, a médiaglobalizáció hatásai és a posztkommunista országok médiaszabályozása. A közelmúltban a Közép-európai Egyetem vendégeként tartott előadást Budapesten, amely után exkluzív interjút adott lapunknak.Demokrácia és szólásszabadságban felvetette, hogy a szólás szabadságának kérdéskörét ideje lenne újragondolni, egyfajta New Dealt sürgetett ezen a téren. Az ilyesfajta állítások hallatán mindenki rögtön a cenzúrára gondol.
Monroe Price: Pedig nem így értettem. Van egy közkeletű felfogás, amely szerint a véleménynyilvánítás szabadságának biztosítása egyet jelent az ilyen tárgyú törvényi szabályozás teljes leépítésével, következésképpen az erőteljesebb állami szerepvállalás sürgetése e téren a cenzúra erősítésének szándékával egyenlő. A valóságban azonban mindenfajta társadalmi berendezkedésben, így a demokráciában is a nyilvános beszédeseményekre számos norma és szabályozás vonatkozik. Az általam szorgalmazott újfajta szabályozásrendszer középpontjában nem a nemkívánatosnak ítélt megszólalások tiltása és szankcionálása áll, hanem a szabad szólás bátorítása és a minél sokszínűbb közviták biztosítása, vagyis hogy minden egyes állampolgár hallathassa a hangját a nyilvános szférában. Ez a pozitív hozzáállás a társadalmi beszéd természetének vizsgálatával próbálja megteremteni az alapját annak, hogy a szabad szólás beteljesítse a demokráciákban kívánatos funkcióját. Sok helyütt van szólásszabadság, mégsem válnak az emberek tájékozottabbá a döntéseik meghozatalához - ilyesmire gondolok, amikor azt mondom, a szabad szólás ma biztosított formái nem töltik be azt a feladatot, amire hivatottak lennének.
MN: Milyen feladata van az államnak ez ügyben?
MP: Mint már mondtam, semmiképpen nem a restriktív, tiltó intézkedéseket kell erőltetni, a cenzúrázási törekvéseket fel kell váltsa a promóció gyakorlata. Anyagilag kell támogatni a megszólalás lehetőségeinek létrejöttét, infrastruktúrájának megerősödését. Minél többet áldoz az állam a közoktatásra, egyetemi beruházásokra, annál több iskolázott hang hallatszik majd, de nem lehet csak úgy várni, hogy a semmiből egyszer csak kiemelkednek felkészült hivatalnokok vagy akár éleslátó közírók. Egy ország oktatásra fordított kiadásai közvetlen összefüggésben állnak az illető ország nyilvános vitáinak a színvonalával, ami pedig a demokratikus működés alappillére, de persze sok más kormányzati lépés is hatással van a szólásszabadságra. Ugyanakkor vannak vitás kérdések. Az Egyesült Államok alkotmányának mércéül tekintett első kiegészítése szavatolja ugyan az állampolgárok elfogulatlan tájékozódáshoz való jogát, de biztonsági megfontolásokból a Fehér Ház indokoltnak látta, hogy az ellenőrzési körébe vonja Uszáma bin Ládin videobeszédeinek a sugárzását, és erre meg is volt a törvényes lehetősége.
MN: A szabadságjogok megnyirbálása manapság leggyakrabban egyes destruktív - zömében politikai - csoportosulások kapcsán merül fel. Változott valamiben a véleménye ezekről szeptember 11-e után?
MP: Egy társadalom szabadságfoka sok tényező összhatásának az eredménye. Szeptember 11-e azt az erőteret változtatta meg, amelyben a szabad szólás kérdése felmerül, de az én álláspontom lényegileg változatlan maradt.
MN: Tudományos vizsgálódásainak másik fő területe a globalizálódott médiapiac kihívásaira adott nemzeti válaszok elemzése. A televízió, a nyilvános szféra és a nemzeti identitás című könyvében bevezeti a "posztnemzeti identitás" fogalmát. Mit takar ez pontosan?
MP: Ebben az újfajta médiaközegben az egyes országok kormányainak szembesülniük kellett azzal, hogy többé már nem rendelkeznek korlátlan szabályozási hatalommal a nemzetük területén áthömpölygő üzenetek és jelképek felett. A posztnemzeti identitás az eszmék olyan globális koktélja, amely a lakásokban fogható tévécsatornák garmadájának hatására alakul ki. A területi korlátokat nem ismerő szatellitek korában a nemzeti önazonosság megkonstruálásához már nem csak az állam által felkínált szimbólumokból válogathatunk, hanem más társadalmak, kultúrák jelképeit is beépíthetjük identitásunkba. Hogy könnyebben érthető legyek, hivatkozhatok akár Magyarország példájára is. Bár a gazdasági és médiaglobalizációs tendenciáktól függetlenül, de itt is kialakult egyfajta posztnemzeti identitás az államszocializmus idején. A nemzeti önképnek volt egy nemzet feletti aspektusa: a Szovjetunióhoz való tartozás tudata és az ebből eredő értékrend, norma és viselkedésmód. Ezt most felváltja egy más típusú posztnemzeti identitás: Magyarország a kozmopolita nyugati világ része, amelyben a nemzetfelettiség eszméje mind nagyobb befolyásra tesz szert.
MN: Gyakran használja az identitásbuborék kifejezést a nemzeti önkép esetlegesen összeeszkábált voltának és illuzórikus egységének érzékeltetésére. Új könyvében, a Média és szuverenitásban mégis azt írja, túlságosan sokat vesztenénk, ha a globális média kihívásaira adott nemzeti válaszok elemzésénél elbagatellizálnánk az állam beavatkozó szerepét. Nincs ebben ellentmondás?
MP: Divat lett a nemzeti szabályozások korának és magának az államnak is a végét hirdetni egy ország önképének a kialakítása terén. Függetlenül attól, hogy egyébként ez lenne-e a helyes út, jelenleg még túl korainak tartom az állami beavatkozás teljes tagadását. A kormányok kompetenciájának körébe tartozik az új kommunikációs technológiák bevezetése, elterjesztése és szabályozása, és ez a képesség jelentősen felértékelődik most, szeptember 11-e után. Ennek legnyilvánvalóbb példája az interneten hozzáférhető tartalmak megrendszabályozása. Sokáig úgy tűnt, hogy ez az új médium túlságosan is pluralisztikus és nyitott ahhoz, hogy egy állam hosszú távon érdemben beavatkozzon a működésébe. Most mégis azt tapasztaljuk, hogy kísérletek történnek az internet felépítésének a megváltoztatására, hogy az állami szabályozás lehetősége megmaradjon. Új technikákat fejlesztenek ki ennek érdekében, megint csak függetlenül attól, hogy ez-e a helyes út. Ezt úgy fogalmaztam meg az új könyvemben, hogy az interneten terjedő jelképeknek és eszméknek a jövőben személyi igazolványa vagy útlevele lesz, amely meghatározza, mely felhasználókhoz juthatnak el.
MN: A médiatartalmak mind kifinomultabb osztályozása és szűrése tehát a jövő útja?
MP: Az osztályozás és a szűrés mellett a médiafigyelés állami intézménye is hasznos lehet, hiszen így előzetes cenzúra nélkül van lehetősége egy országnak a beavatkozásra. Ha a piac szereplői tudatában vannak, hogy a működésüket, produktumaikat erre hivatott szervek figyelik és ellenőrzik, ez visszahat majd a magatartásukra.
MN: Egy helyütt azt vizionálta, hogy a tartalomszolgáltatók megrendszabályozásának kísérletétől fokozatosan eljutunk majd a fogyasztók, felhasználók szankcionálásának a gyakorlatáig. Ez nem azt jelezné, hogy a kormányok mégis- csak belátják, hogy a gyakorlatban tehetetlenek ezekkel a transznacionális médiaóriásokkal szemben?
MP: Ijesztő gondolat, nem igaz? A legnagyobb veszélyt az államra nézve nem ezek az óriások jelentik, hiszen ők a stabilitásban érdekeltek. Éppen ellenkezőleg, azok a rendkívül határozott véleményekkel rendelkező "médiatörpék", amelyek a meglévő keretek között lavírozva próbálják terjeszteni eszméiket. Az állam szempontjából természetes és érthető, hogy ha nem képes hatékonyan kontrollálni a szerkesztés folyamatát, akkor egy másik szinten próbálja meg érvényesíteni a szabályozási potenciálját. Az internetről letölthető szerzőijogdíj-köteles anyagok problémája jól mutatja ezt a tendenciát, ha nem tudják megfogni a terjesztőket, akkor a felhasználókat szankcionálják, hogy elrettentsék őket.
MN: Médiajogászként egyetért ezzel a gyakorlattal?
MP: Semmiképpen sem. Én csupán konstatálom, hogy az állami szabályozás milyen irányba halad, de egyáltalán nem gondolom, hogy ez lenne a kívánatos megoldás. A szólásszabadság kérdéséhez hasonlóan itt is azt gondolom, hogy a tiltás helyett az oktatás lehet az az eszköz, amellyel csökkenthetők a média társadalmilag káros hatásai. A fogyasztó, a befogadó felé kell fordulni, de oly módon, hogy megtanítsuk nekik, milyen alapon válogassanak és hozzanak döntéseket médiahasználati szokásaikkal kapcsolatban.
MN: A Média és szuverenitásban felteszi a kérdést: vajon beavatkozhat-e az állam a szabadpiaci mechanizmusokba, ha azok közvetlenül veszélyeztetik a nemzeti érdekeket és az önazonosságot. A válasszal azonban adós marad.
MP: Az államnak fűződhetnek méltányolható érdekei a nemzeti kultúra védelméhez, ezért kivételes esetekben lehet helye a szabadpiaci mozgás korlátozásának. A szabad- piac elve nem lehet a végső, mindent eldöntő, egyedüli érv, ha egy társadalom igényei és elvárásai ezzel ellentétesek. Az bizonyos, hogy egy állami intézkedésről pusztán azon az alapon, hogy megsérti a piac szabadságát, nem állíthatjuk, hogy rossz, elvetendő. Ebben a tekintetben nagyon hasonlít a helyzet a szólásszabadság kérdéséhez. Hiszen vannak magasabb szempontok, a kultúra és a nyelv védelme vagy éppen a társadalmi stabilitás.
MN: Többször hangsúlyozza, hogy egy ország közelmúltjának eseményei és politikai berendezkedése alapjaiban meghatározza, hogy miként válaszol a globális média korának új kihívásaira. A Magyarországhoz hasonló posztkommunista új demokráciákat mi jellemzi ebből a szempontból?
MP: Nagyon sajátos, hogy Magyarországon egyesek nehezen szoknak hozzá a kormánnyal szemben kritikus sajtóhoz. A közelmúltban demokratizálódott országokban továbbá nagyobb a szándék a médiumok feletti politikai és állami befolyásra, mint azt a médiaháborúk vagy az ORTT példája is mutatja. A magyar médiaszabályozás szólásszabadság-pártinak tűnik, noha valójában csak a társadalmi érdekcsoportok közti egyensúlyozás eszköze, vagyis a jelenlegi helyzet konzerválási kísérlete. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a monopóliumok mindent megtesznek pozíciójuk konzerválása érdekében, az eszmék piacán hasonlóan jár el a politikai elit is. A magyarországi privatizáció fájdalmas volta is sokban hozzájárult a magántulajdonú adókkal szembeni idegenkedéshez. Mind a korábbi rendszer természete, mind pedig a rendszerváltozás módja rányomta tehát a bélyegét a jelenlegi magyarországi médiahelyzetre.
Bugyinszki György
