Felcsuti Péter

A hitelezési kézikönyvek egyik legelső fejezete foglalkozik azzal, hogy mi a teendő a bajbajutott adóssal, akinek nincs elégséges készpénze, hogy eleget tegyen esedékessé váló tőke- vagy kamatfizetési kötelezettségeinek. A válasz roppant egyszerű, legalábbis első hallásra: ha az elégséges készpénzzel nem rendelkező ügyfél követeléseinek (vagyontárgyainak) értéke meghaladja tartozásainak (forrásainak) értékét, akkor az ügyfél illikvid (azaz átmeneti fizetési nehézségei vannak), de nem inszolvens (fizetésképtelen).

Ismerjük el: ha igen, akkor sem mi vagyunk az egyetlenek. Németország például 1922-23 folyamán a történelem addig ismert legnagyobb inflációját és államcsődjét élte át a politikai elit és – fogódzkodjunk meg – a német jegybank aktív közreműködése mellett. Az infláció nem csupán a gazdaságot tette tönkre, de szétzilálta a német társadalom minden rétegét, elsősorban a középosztályt. A történészek egyetértenek abban, hogy ez fontos szerepet játszott a fasizmus hatalomra jutásában annak minden szörnyű következményével együtt.

Úgy alakult, hogy néhány héttel ezelőtt végigültem egy panelbeszélgetést, amelyen három harvardi egyetemi professzor és az Egyesült Államokban vendégoktató Bajnai Gordon vitatkozott (az ex-miniszterelnök nagyon jól szerepelt mind a mondandó, mind az előadás tekintetében, de ez a téma szempontjából most mellékes). A megvitatott kérdés az eurózóna válsága volt, ezen belül természetesen a görög adósságprobléma kezelése.