Felcsuti Péter

A fizetésképtelenségről

Felcsuti Péter

A hitelezési kézikönyvek egyik legelső fejezete foglalkozik azzal, hogy mi a teendő a bajbajutott adóssal, akinek nincs elégséges készpénze, hogy eleget tegyen esedékessé váló tőke- vagy kamatfizetési kötelezettségeinek. A válasz roppant egyszerű, legalábbis első hallásra: ha az elégséges készpénzzel nem rendelkező ügyfél követeléseinek (vagyontárgyainak) értéke meghaladja tartozásainak (forrásainak) értékét, akkor az ügyfél illikvid (azaz átmeneti fizetési nehézségei vannak), de nem inszolvens (fizetésképtelen).

A bank jól teszi, ha az ilyen ügyfél számára újabb hiteleket (vagy időt) biztosít, feltéve, hogy belátható számára, hogy az ügyfél készpénzgondjai valamennyi idő elteltével enyhülnek, például mert várható, hogy követelései befolynak, vagy mert ígéretet tesz arra, hogy vagyontárgyai némelyikét értékesítve előteremti  a kötelezettségei teljesítéséhez szükséges készpénzt. Ám, ha a helyzet fordított, azaz az ügyfél tartozásai meghaladják a követeléseit, tehát az ügyfél nem illikvid, hanem inszolvens, a banknak nem sok választása marad; „nem dobhatja jó pénzét a rossz után”, meg kell próbálnia biztosítékait igénybe véve elérni, hogy hitelét mielőbb visszakapja.

 

Ez a mechanizmus tulajdonképpen jól működik a gazdasági ciklusnak abban a szakaszában – jellemzően a fellendülés idején – amikor a vagyontárgyak (követelések, értékpapírok, ingatlanok) értéke viszonylag stabil, sőt emelkedő. Más a helyzet a ciklus leszálló ágában; recesszió illetve válság idején. A vagyontárgyak ilyenkor ma szinte bizonyosan többet érnek, mint  holnap, pláne  holnapután. Hogy mennyivel többet és a romlás üteme milyen gyors, nehéz megmondani, hiszen nem látunk a jövőbe.

 

Az idő múlása tehát lényeges elem a bank mérlegelésében, hiszen nem csak arról van szó, hogy az ügyfél birtokában lévő vagyontárgyak értéke csökken, de megnövekszik az értékesítéshez szükséges idő is, ami növeli az áresés valószínűségét és mértékét.

Így aztán könnyen előfordul, hogy az illikvid és az inszolvens közötti határvonal elmosódik, a tegnap (jó időben) még illikvid ügyfelet ma, pláne holnap (rossz, sőt egyre romló időben) a bank inszolvensként kezeli. Ha aztán a bank – a megnövekedett kockázatot érzékelve és azt kompenzálandó – megemeli az általa nyújtott hitel árát, akkor valójában sietteti az általa feltételezett kedvezőtlen forgatókönyv bekövetkeztét, hiszen az ügyfél pénzügyi helyzete a magasabb kamatfizetési kötelezettség következtében gyorsabban romlik.

 

Közbevetőleg vegyük még észre, hogy ez a paradox jelenség nagy erővel van jelen a mostani euróválság elmélyülésében is; a befektetők és a minősítő intézetek aggódnak egyik vagy másik ország jövőbeni adósságszolgálati képessége miatt, ez megemeli az illető ország államkötvényeinek másodlagos hozamát. Az ország így csak drágábban képes új kötvények kibocsátására, ami a magasabb kamatkiadásokon keresztül - mintegy önbeteljesítő jóslat – az ország helyzetének romlásához vezet.

 

Visszatérve az eredeti kérdéshez, a bankok kockázatkezelését szabályozó, a 2000-es évtized közepén megújított nemzetközi normatíva (Bázel II) felerősítette ezt a jelenséget azzal, hogy a bankokat a korábbinál sűrűbben kötelezi az ügyfelek és az általuk nyújott biztosítékok újraértékelésére és a meggyengültként értékelt ügyfelek magasabb kockázati kategóriába történő átsorolására. Ez a bankot szinte automatikusan arra készteti, hogy csökkentse az ilyen ügyfeleknek nyújtott hiteleit és/vagy magasabb kockázati felárat érvényesítsen. Ez pedíg erősíti a bankok tevékenységében amúgy is meglévő prociklikus elemet (magyarán, ahelyett, hogy enyhítené, a bankok tevékenysége akaratlanul hozzájárul a válság elmélyüléséhez).

Ez bizony piaci kudarc a javából, ami alatt azt jelenséget szokás érteni, amikor a piaci szereplők egyenként racionális magatartása összességében irracionális eredményre vezet. Nem az első, nem az egyetlen, és biztosan nem is az utolsó a kapitalista piacgazdaságban.

Neked ajánljuk