*
Magyar Narancs: Mennyire határozott koncepcióval indultatok forgatni?
Bálint Csaba: Forgatókönyvünk vagy szinopszisunk nem volt, mert nem tudtuk, hogy mi vár ott ránk, mire készüljünk. Abban megállapodtunk, hogy keresünk az alapítványnál egy gyereket, akinek a sorsa majd jól példázza a többiét, és beszéltetjük az atyát. Ennyi volt.
Imre Balázs: A koncepció elég szabad volt. Úgy döntöttünk, kimegyünk, bekapcsoljuk a kamerát, és amit rögzít, azt rögzíti, a többit meg majd meglátjuk.
Farkas Arnold: Sőt, úgy beszéltük meg, hogy az első két-három nap be sem kapcsoljuk. Aztán persze mégis, és végül a filmbe is került olyan jelenet, amit az első nap forgattunk, de azért akkor még jobbára csak nézelődtünk, beszélgettünk, este összeültünk, hogy megbeszéljük, ki mit látott, ki mit hallott, hogy folytassuk, mi legyen a következő napon, és megnéztük egymás anyagait.
Fekete Zsuzsa: Mert egy ilyen munka valójában úgy néz ki, legalábbis az egyetemen azt tanítják, hogy megírja az ember a szinopszisát, aztán kimegy terepre, meglátja, mi ott a helyzet, hazajön, beszerzi a szükséges eszközöket, és aztán megy ki forgatni. De mi ezt az egészet egy őszi szünet alatt, két szeminárium között oldottuk meg - sem pénzünk, sem időnk nem volt kétszer fordulni.
IB: Nagyon sok dokumentumfilmet készítettek már a témáról, nem tudom, hogy a többi forgatócsoport hogy dolgozott, de mi konkrétan beköltöztünk az alapítványhoz, ott éltünk a gyerekekkel, azt ettük, amit ők, játszottunk velük - így közvetlen kapcsolat alakult ki köztünk, nem idegenként kezeltek bennünket, ami aztán a beszélgetésekben nagyon jól kijött.
BCS: Ha a mi oldalunkról nézzük, akkor a film legnagyobb erénye, hogy merő lelkesedésből, pályázat és támogatók nélkül meg tudtuk csinálni.
FZS: Csórón, fanatikusan kimész, elkap a történet, és akkor nem számít az, hogy nincs elég pénzed. Ott egészen más a világ, mint Magyarországon - Böjte Csaba az az ember, aki azt a rengeteg szegény gyereket mind összeszedi az utcáról, és esélyt ad nekik arra, hogy tanulhassanak, fürödhessenek, egyenek. Így Déva tényleg egy olyan sziget, hogy aki oda bekerül, az megmenekül.
MN: Valóban képes az alapítvány más jövőt adni a gyerekeknek?
FZS: A filmben szerepel egy kislány, az ő sorsát követjük végig. Amikor Hunyadról bekerült az alapítványhoz, nem tudott mosolyogni, nem tudta kifejezni az érzelmeit, egyszerűen azért, mert nem tanulta meg. Aztán ahogy odakerült hozzájuk, napról napra változott, "kiszépült", ahogy az óvónője mondta.
BCS: Ezek a gyerekek nem jártak óvodába, iskolába, ha meg-tanulnak írni-olvasni, azt annak köszönhetik, hogy ott lehetnek az alapítványnál. De vannak, akik késsel-villával enni is ott tanulnak meg. És nemcsak olyan gyerekek kerülnek oda, akik a harmadik világból jönnek, hanem olyanok is, akiknek rendes családjuk van, de annyira szegények, hogy nem tudnak gondoskodni a gyerekről. Az alapítványnál viszont rendesen ellátják őket, sőt szakmát tanulhatnak, érettségizhetnek. Az itt nevelkedettek első generációjából már vannak, akik a kolozsvári egyetemen tanulnak, és olyanok is, akik visszamentek az alapítványhoz dolgozni, mint az egyik óvónő.
IB: Szászvároson például, ami nincs messze Dévától, egy olyan házaspár vezeti a házat, akik szintén Déván nevelkedtek, és ott ismerkedtek meg.
MN: Számítottatok arra, hogy megnyeritek a lakitelki fesztivált?
FZS: Nem; abban ugyan reménykedtünk, hogy egy különdíjra talán futja, de a fődíjra nem számítottunk. De nemcsak mi lepődtünk meg, hanem a zsűri is. A díjkiosztó előtti este volt egy beszélgetés, ahol mi is bemutatkoztunk, és csodálkoztak, hogy ilyen fiatalok vagyunk. Leginkább pont az bizonyította ennek a filmnek a létjogosultságát, hogy senki nem tudta, hogy mi honnan vagyunk. Fogalmuk nem volt. Mi azt láttuk, hogy csak tévések vannak, csak olyanok, akik filmmel foglalkoznak, és mi a partvonalról, a teljes ismeretlenségből, a film összes hibája ellenére el tudtuk hozni ezt a díjat.
MN: Próbálkoztok más fesztiválokkal vagy tévékkel is?
IB: Persze, lesz Miskolcon szeptemberben egy nemzetközi fesztivál, most készül az angol szövegkönyv, a kapott tanácsok alapján még vágunk is a filmen. Amióta megnyertük, nagyon sok helyre hívták a filmet, például Magyarkanizsára, Egerbe, illetve a fődíj azzal is járt, hogy másnap az Uránia moziban vetítették.
BCS: Amellett, hogy fesztiválokra hordozgatjuk a filmet, az lenne nagyon fontos, hogy minél több ember megnézze - egyrészt, hogy lássák, a magyar határtól százhatvan kilométerre hogyan élnek az emberek, másrészt hogy megértsék, ez a világ nemcsak arról szól, hogy mennyi pénzed van, hanem ha nincs semmid, akkor is lehet szeretetben és normálisan élni. A tévé lenne ehhez természetesen a leghatékonyabb út, de így is sokan látták már a filmet, és reméljük, hogy közvetve ezzel már hoztunk hasznot az alapítványnak. Mert nagyon jó az elismerés meg a fesztiválok, de a lényeg az lenne, hogy oda még több pénz folyjék, hogy még többen megtudják, hogy így is élnek emberek, mert így is lehet élni, és így is lehet segíteni.
