Ha vasúton érkezünk Veszprémbe, nem egyhamar csap meg bennünket a fesztiválhangulat. Igazából semmiféle hangulatra ne számítsunk, hiszen az állomás, hűen eredeti nevéhez (Veszprém külső), a városközponttól jó pár buszmegállónyira áll, környéke maga a mozdíthatatlan kietlenség. De miután bebuszozunk az egykor alighanem nagyobb forgalomra tervezett, elhagyatott megállóból, minden megváltozik. Péntek kora délután van, a belváros még csak most tér magához a hőségben, habár a teraszokon jobbára telt ház van. Utcazenészeket egyelőre nemigen látni, egy külföldi csoport játszik mérsékelt, de lelkes érdeklődés mellett a várnegyed bejáratánál, lejjebb pedig, a hetvenes években átépített belváros passzázsaiban az árnyékos sarkokból hallatszik itt-ott némi meggyőződés nélküli pöntyögés.
A Veszprémi Utcazene Fesztiválnak az idei már a tizenkettedik kiadása, és a szervezők kapcsolatban állnak egy hasonló erdélyi (Sepsiszentgyörgy) és olasz (Ferrara) rendezvénynyel, amelyek - főnöki szinten - a szakmai zsűriben is képviseltetik magukat. A fesztivál ugyanis egyszersmind pénzdíjas verseny, a versenyzők mind a négy napon más-más időpontban és helyszínen lépnek fel - utcazenészekhez képest talán a kelleténél egy kicsit több hangosítással.
Maga az "utcazenész" megjelölés is mintha egy kicsit elmosódott volna, hiszen felbukkannak szabályos koncertzenekarok is az egy szál gitáros szólisták vagy két hangszeres duók mellett - igaz, nem tudhatjuk, hogy valamikor nem valóban az utcán kezdtek-e ők is. Nem bukkan fel viszont a Török indulót századszor is eljátszó fuvolás lány vagy a lakodalmas kultúrkörből válogató négyakkordos zenész, ami persze egyáltalán nem szegi kedvét az egyre duzzadó tömegnek, amely a kora esti órákra teljesen megtölti a belvárosi utcákat. Itt-ott még ekkor is áll az út mellett egy-egy gitáros, obligát társával, a csörgődobos lánnyal, de az ő hangjukat már elnyomja a színpadi erősítők mellett a tömeg zaja is. A meghívott együttesek pedig, amelyek aztán az esti órákban állnak színpadra, a kicsit világzenés, pörgős és pörgetős, egyszerű dallamú számok lelkesítő kivitelezése felé tolják el az "utcazene" kifejezés értelmét.
A "dalnok" típusú előadóknál kevesen ragadnak le, pedig például a pécsi Járai Márkot igazán kellemes hallgatni, jó hang, színes program, és még a kreatív Cseh Tamás-interpretációjában sincs semmi erőltetett egyénieskedés. Ugyanez mondható el a zenei viccelődést jó ízléssel, minimális kacsintgatással űző Tüke Zoo esetében. Egészen más stílust képvisel a nem is tudom, de mindegy is, honnan érkezett Fran Palermo: balkáni és mediterrán elemekre alapozott vidám, ugrálós-táncolós kocsmazenét játszanak hatalmas lendülettel. Az utcai színpadok - igen helyesen - nagyjából akkorák voltak, amekkora helyet egy átlagos utcazenekar a városi köztereken elfoglal, így a népes zenekar két tagja és az éppen nem használt hangszerek is a színpad mellé szorultak. Lehet, hogy magukkal hozták számos barátjukat, de az sem kizárt, hogy a fesztivál során csapódott melléjük az a többtucatnyi lelkes hallgatójuk, akik óriási odaadással ünnepelték a fellépésüket. Többen is játszanak bluesalapú, de egyéni hangzású zenét, sok a jó hangú versenyző.
A fesztivál harmadik és legfelső szintjén (a versenyzők és a meghívottak fölött) az esti fizetős koncertek fellépői állnak. Azért választottam a pénteki napot, mert ekkor szerepelt a programban a magyarországi fesztiválokon immár rendszeresen fellépő Los de Abajo mellett Tonino Carotone is, aki - úgy tudom - még nem járt nálunk. A megjelenésében, dalaiban és stílusában is a már nem igazán fiatal, de ezzel mit sem törődő, sőt az idő múlását hanyag derűvel szemlélő olasz külvárosi vagányt adó - valójában spanyol - énekest igazán nem nehéz utcazenésznek elképzelni. Sajnos maradt a fikció, mert az olasz slágerzenét a saját képére alakító Carotone (eredeti nevén Antonio de la Cuesta) valahogyan elvesztette kísérő zenekarát, úgyhogy másnap lépett fel, Roi Pacihoz és zenekarához, az Aretuskához csatlakozva - remélhetőleg és minden bizonnyal szerencsésnek érezték magukat, akik ezt a bónuszt kapták a belépőjegyük mellé. Már tényleg csak Manu Chao hiányzott a vidám társaságból - amiként ezt többen is megállapították. A Los de Abajo viszont rendben megjelent, és fergeteges koncertet zúzott le az érseki palota előtt. Végkimerülésig játszottak, de a dobos és az énekesnő egy rövid interjúra azért vállalkozott, miközben a többiek még egyszer kimentek a színpad elé, tovább lubickolni a népszerűségben.
*
Magyar Narancs: Egy ideje szinte folyamatosan turnéztok Európában, és mindig felléptek valamelyik magyarországi fesztiválon is.
Yocupitzio Arellano: Ez csak nyaranta van így. Azért az év nagyobb részét otthon, Mexikóban töltjük, ez egy tudatos döntés. Egyébként nemcsak fesztiválokon lépünk fel, hanem gyakran - például Hollandiában - kisebb klubokban is.
Odisea Valenzuela: Mindegyikünknek van más foglalkozása is, én például zenetanár vagyok Mexikóvárosban.
YA: Fárasztó is lenne egész évben ezt csinálni. Most is Franciaországból érkeztünk, holnap pedig már Münchenben lépünk fel.
MN: Tényleg, mivel tartjátok formában magatokat? Hihetetlen intenzitással mozogtok a színpadon.
YA: Nincs ebben semmi különös. Belülről jön.
OV: De én most már csak aludni szeretnék.
MN: Gondolom, a zenekar akkor is dolgozik, amikor ki-ki a saját dolga után jár, hiszen új szerzeményeitek vannak, lemezeitek jelennek meg - például tavaly az Actitud Calle.
OV: Amikor otthon vagyunk, szigorú napirend szerint dolgozunk, heti három próbát tartunk, egyenként háromórásakat.
MN: Koncerteztek Latin-Amerikában is?
YA: Nem. Valahogy így alakult, nem is tudnám megmondani, hogy miért. Talán túl sokba kerülne. Európában viszont van egy külön menedzserünk, egy másik pedig Mexikóban.
MN: Otthon az egész országban játszotok, Chiapastól föl, egészen...
YA: ...Tijuanáig. Így van.
MN: Mexikó különböző részeiből származtok?
YA: Igen, többfelől jövünk, és az egyetemen ismerkedtünk össze. Elég régóta, 1992 óta együtt vagyunk, aztán volt egy átalakulás 2007-ben, amikor vita támadt köztünk arról, hogy merre haladjunk tovább a zenénkkel, azóta változatlan a felállás - igaz, most éppen két vendégzenész is van velünk. De mindezt úgyis megtalálod az interneten.
OV: Mindnyájan Mexikóvárosban élünk, még ha különböző vidékekről is kerültünk oda. Nem is nagyon lehetne másként, Mexikó egy nagyon központosított ország, ami persze csak egy a rengeteg politikai probléma közül.
MN: Nekem így elsőre a "drogháború", a drogmaffiák jutnak az eszembe.
OV: Igen ez is egy nagyon súlyos probléma, a szegénység, a társadalmi különbségek következménye - mi is beszélünk róla a számainkban.
YA: Hát igen, és ezek a problémák állandóan jelen vannak, abban is, ahogy az ember átéli a hétköznapokat. Emlékszem, talán még az első európai turnénk során történt, hogy éppen Berlinben voltunk, egy parkban üldögéltünk egy nagyobb társasággal, aztán valahogy elkezdtünk zenélni, egyre hangosabban és hangosabban. Egyszer csak feltűnt két rendőr - na, gondoltam, ebből baj lesz. De nem csináltak semmit, egy kicsit nézelődtek, és továbbmentek. Ez akkor a mexikói viszonyokhoz képest nagyon furcsa volt nekem.
OV: Ezért szólnak a dalaink a harcról, az ellenállásról.
MN: Aki nem érti a szöveget, az a zene sodrását, erejét élvezi. A mostani koncerten is nagyon lendületbe jött a közönség. Ez már része a koncertprogramnak, hogy a végén lejöttök a színpadról, és a nézők között is játszotok?
YA: Nem, ez csak úgy adja magát, ha jó a hangulat, ahogy ma este is. Nagyon jó volt a közönség, mi is jól éreztük magunkat.
OV: Ez egy kicsit olyan, ahogy a mariachi zenészek vonulnak a tömegben, ami egy tipikus mexikói sajátosság.
MN: Azt azért nem lehet mondani, hogy túl sok köze van a zenéteknek a mariachi stílushoz.
OV: Mindenféle stílus megjelenik abban, amit játszunk, de nem tudatosan alakítjuk ezt, hogy egy-egy dal ilyen vagy olyan stílusban legyen. Népzenei alapokból indulunk ki, de hogy ezenkívül még mi minden keveredik a számokba, ez például attól is függ, hogy melyikünket éppen mi foglalkoztatja, ki mit, milyen zenét hallgat. Az új lemezünk egyik száma, a Nasdrovia például balkáni motívumokra épül. Spontán módon születnek a számaink, mondjuk a gitáros előáll egy akkordmenettel, vagy az ütős mutat valamit, erre eszembe jut egy szövegkezdemény, vagy másvalakinek van egy ötlete, aztán folyamatosan csiszolódik az egész. Vannak persze viták, de végül megoldódnak valahogy.
YA: A szövegeken is vitatkozunk, de azért megkönnyíti a dolgot, hogy mindnyájan baloldali gondolkodásúak vagyunk, szóval nem szoktunk összeveszni.
Veszprém, június 15.
