Andrassew Iván: Ne vígy minket a kísértésbe

A Nemzet oltárán

Könyv


A kötet különböző olyan szövegeket – magánleveleket, hivatalos iratokat, blogbejegyzéseket és újságcikkeket – közöl, amelyek kivétel nélkül ún. adalékok Tőkés László személyiségrajzához. (Vagyis ahhoz a munkához, amit a forrásgyűjtemény összeállítója már nem végzett el.) Az első kérdés, ami fölmerül: helyesen cselekedett-e Andrassew Iván, hogy közreadta ezeket az anyagokat? E fölvetés azért is indokolt, mert maga a szerző is küszködött vele. „Itt és most elnézést kérek mindenekelőtt Tőkés Lászlótól, a családjától (…). Küzdött bennem a jó ízlés és a kötelességtudat. Van-e jogom rettenetes dolgokat napvilágra segíteni (…)?” Ebből a meccsből a szerző jött ki rosszabbul: az átlátszó aggodalmaskodás és álnaivitás fölösleges tiszteletkör volt. A kötetmegjelenés tény, vagyis Andrassew határozottan döntött, hogy szerinte mi a helyes – ne picsogjon hát utólag. Ráadásul később is vannak nyomai ennek, amikor a „régi” Tőkés iránti csodálatáról biztosítja olvasóját, valamint szomorúságáról, hogy nyilvánosságra hozza az „új” Tőkést a maga valójában láttató iratokat. E képmutatás azért is fölösleges, mert e lírai kiszólásoktól eltekintve Andrassew jó munkát végzett szöveggyűjtemény-gondozóként: az egyes dokumentumokat bevezető, összekötő, magyarázó megjegyzései nem terjengősek, és azokban igyekszik távolságot tartani tárgyától.

De hogy a feltett kérdés ne maradjon költői: Andrassew Iván helyesen cselekedett, amikor a politikai karrierjét a köz- és magánéleti tisztesség, a családi és a tágabb közösségi élet nagyszerűségének, a nemzet önzetlen szolgálatának hirdetésére alapozó politikusról olyan iratokat terelt egybe, amelyek mindennek az ellenkezőjéről tanúskodnak. Az összeállításból a valóságtól teljességgel elrugaszkodott, a családját állandó stresszben tartó, a tágabb környezetében is hatalmaskodó és másokat alattvalónak tekintő személyiség kontúrjai rajzolódnak ki. (Nőügyei is inkább az utóbbival magyarázhatók.)

Mindez persze nem újdonság (ahogyan az interneten eddig is föllelhető jó néhány kötetbeli szöveg sem), hiszen Tőkés László politikusi pályafutása voltaképpen nem más, mint az 1989-es temesvári kiállásával szerzett morális tőkéjének permanens fölélése. Általános elfogadottsága mind Erdélyben, mind Magyarországon már jó ideje csekély – a hitelességét erodáló számos közismert esetből talán elegendő egyetlenre, a 2004-es állampolgársági népszavazást megelőző vitán nyújtott produkciójára utalni, amikor Gyurcsány Ferencet dalra fakadva próbálta jobb belátásra bírni. Az, hogy sokáig a Fidesz erdélyi favoritja volt, ugyanúgy nem meglepő, mint ahogyan a Tőkés érdekkörébe juttatott magyarországi költségvetési százmilliók, és azok ellenőrizhetetlen felhasználása sem – a (volt) püspök klientúraépítését támogató Orbán-kormány „nagyvonalúsága” régóta ismert. Az azonban csak sejthető volt – és ebben Andrassew Iván újat mond, még ha nem is százszázalékos bizonyossággal –, hogy a kötet gerincét képező válási papírok akár fideszes kontakton keresztül is kerülhettek a Fidesz egy másik erdélyi protezsáltjához, az azóta egyébként ejtett Szász Jenőhöz; igaz, e mozzanat (már ha igaz a sejtetés) nem Tőkésről, hanem Orbánék káderpolitikájáról árulkodik.

Ha a tudomány nyelvén értékelnénk, azt mondhatnánk, Andrassew elvégezte a szükséges alapkutatást – az összegző tanulmány megírása azonban egyelőre várat magára. A Tőkés házaspár válásának dokumentumai és magánfeljegyzései – amelyek egy klasszikusan durva válás lenyomatai –, a fia focicsapatát hátrányosan érintő bírói döntést utólag befolyásolni kívánó európai parlamenti politikus leirata, a politikai vetélytársával, Markó Bélával szembeni feneketlen gyűlölet megnyilvánulása megfelelő alapanyag ehhez.

Egy értelmezési kísérletet az adott keretek között én is megejtenék. Bármennyire bizarrnak tetszik is elsőre, párhuzamként a nemrégi magyarországi kulcsi tragédia ugrott be. A Hetek című lap riportjából kiderül, hogy a családját kiirtó fiatalember legalább annyira áldozat, mint megölt családtagjai. Ő, ahogyan rokonai is, apja terrorját volt kénytelen elviselni, aki nyilvánvalóan megháborodott, és őrületének tárgya a magyarság lett csakrákkal, energiamezőkkel, a nemzet elleni világ-összeesküvés rémképével meg a többi hasonlóval – családja izolálása a külvilágtól mindennek a folyománya volt. Tőkés 1989-ben megkapta a maga warholi idejét a történelem világszínpadán, aminek elmúltát aztán, úgy tűnik, képtelen volt feldolgozni. Saját történelmi jelentőségének a rögeszmés rabja lett, és a lelkész-püspök fejébe mintha a Nemzet költözött volna a Szentlélek helyébe. Családjának írt levelei, följegyzései alátámasztják azt, ami nyilvános megszólalásaiból is régóta érezhető: a nemzet orákulumának tekinti magát, megfellebbezhetetlenül. Csoda, hogy a maga alkotta univerzumban felesége képtelen fölérni hozzá? (Házastársa, Joó Edith azt érzékelteti, Tőkés talán azt nem tudja megbocsátani neki, hogy 1989 őszén-telén Temesváron ő legalább akkora, sőt esetenként nagyobb kockázatot vállalt, mint világhírűvé lett férje.) Abban, hogy egy válás során a házastársak mindennek lehordják egymást, semmi rendkívüli nincs. Az viszont, hogy a szidalom csimborasszója egy, hogy is mondjuk, nemzeti alapon eszközölt ócsárlás legyen, valami mást is mutat. („A magyarság szemete vagy”, mondta Tőkés a feleségének Joó Edith egyik feljegyzése szerint.) Miként az is, hogy Tőkés vádaskodásainak állandóan visszatérő eleme, hogy felesége sötét erőkkel (akár a Securitate maradékával is) szövetkezve gátolja hosszú évek óta az ő nemzetért végzett, felelősségteljes munkáját.

Egy pozícióban lévő politikus tettei, személyiségfejlődése semmiképpen nem magánügy – sem Tőkésnél, sem másnál. És bizonyosan nem tanulság nélkül való – ha netán volna alapja a fenti interpretációnak, úgy erősen javallott, hogy a hamarosan kötelező nemzeti érzésre nevelés során Tőkés László pályája tananyag legyen az iskolákban. Gyermekeim az Úrban, amiképpen a mértéktelen rejszolás, akképpen a mértéktelen magyarulás is súlyos bajokhoz vezethet. Legyetek büszkék arra, hogy magyarok vagytok, de csak a józan ész határain belül, különben nagy korotokra úgy jártok, mint szegény Tőkés püspök bácsi.

Noran Libro, 2012, 279 oldal, 2990 Ft


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.