Könyv - Maradnak a dalok - Victor Bockris: Lou Reed - Transformer

Talán felesleges gondolatkísérlet ötven év távlatából meghatározni azt a momentumot, amelynek egy zenész a későbbi művészi szabadságát és kaméleonszerű alakváltozásait köszönheti, Lou Reed különös életvonalából mégis muszáj kiemelni egy súlyosan meghatározó élményt. Az ötvenes évek végén szülei elektrosokk-terápiára küldték a tizenéves Lewis Alan Reedet, hogy azzal gyógyítsák ki homoszexuális hajlamából - a brutális kezelés súlyosan megváltoztatta Reed külvilághoz való viszonyát, gyakorlatilag minden együttérzési képesség megszűnt benne, világlátása töredezett lett, és rádöbbent arra is, hogy legalább nyolc személyisége van (a jegyzetfüzetében így írt erről: "Felébred az ember reggel, és azt gondolja: na vajon ma melyikük jön elő? Aztán kiderül, melyikük, és az ember elzavarja"). Mondhatni kézenfekvőnek tűnik, hogy a rock 'n' rollban talált menedéket: 12 évesen már saját dalokat ír, zenekart alapít, 15 évesen kiadja egy saját számát kislemezen, és mindezekkel kitartóan rémíti őseit. Lou bosszúja hosszú és botrányos: amikor egyetemistakorában megalapítja első zenekarát (LA and the Eldorados), folyamatosan provokálja az embereket öltözködésével, továbbá állatként viselkedik a koncerteken (annyira, hogy Pasha and the Prophets álnéven kell fellépniük) - pedig ő csak más akar lenni, mint a többiek.

Reed a Velvet Underground időszaka és szólókarrierje alatt is maga volt a két lábon járó függetlenség. Idővel (és nagy mennyiségű speed és más amfetamin elfogyasztása után) zsenialitása dalszövegeiben bontakozott ki, és teljes joggal került fel a legnagyobb amerikai dalszerzők élvonalába, Neil Young vagy Bob Dylan szintjére. A könyvben egy végtelenül tehetséges gennyláda és öntörvényű alkotó képe bontakozik ki, és az Andy Warhol, illetve Keith Richards életrajzi könyvek, valamint az Uptight: The Velvet Underground Story társszerzője, Victor Bockris mintha inkább az előbbire hegyezte volna ki ezt a biográfiát: a fő mondanivaló az, hogy Lou egy irtó nagy szemétláda, akit nem bírnak elviselni a barátnők, a feleségek, a zenésztársak, a producerek és a turnémenedzserek. Sok szó esik persze a kezdetekről, a Velvet Underground megalakításáról és meghatározó, factorys időszakáról, a John Cale-lel együtt töltött évekről, Andy Warholról (aki már az elején megmondta, hogy az lesz Lou a zenében, ami ő a vizuális művészetben), a teljes eladósodásról, a viszontagságos szólókarrierről, arról, hogy a Transformert mennyire rosszul fogadták (megjelenésének idején Lisa Robinson rockújságíró kiadta az ukázt a sajtónak, hogy mindenki írjon rossz kritikát a lemezről). A Berlinről is hosszasan olvashatunk, amelyről Reed egyszerűen csak így nyilatkozott: "Muszáj volt megcsinálnom a Berlint. Ha nem csinálom meg, beleőrülök."

A Nagy Gergely hiteles, stílushű fordításával megjelent Transformer részletes történet: megvan a szándék, hogy a lehető legteljesebb képet nyújtsa a dalszerző-gitárosról. Csak az a plusz, az a kötőanyag hiányzik, amely például a Johnny Rotten-könyvet az élettörténettől függetlenül is szórakoztató olvasmánnyá tette. Olyan érzésünk van, mintha sok újságcikk és egyéb Reed-kötet lett volna itt összeollózva, Bockris pedig nem nagyon keresett volna meg senkit személyesen (ami feltehetőleg nem igaz, bár a köszönetnyilvánítás is ezt sugallja).

A temérdek drogos sztori, koncertbotrány, válás és szakítás után csak azt nem tudjuk meg, hogy milyen az alkotó, a "jó" Lou Reed. Mert túl azon, hogy nettó szennyláda, azért van neki egy másik (magába forduló és úgy mesélő) oldala is. Maradnak a dalok, azokból minden kiderül.

Fordította: Nagy Gergely. Cartaphilus, 2009, 464 oldal, 4900 Ft