Magyar Narancs: Erdélyi költőként indult, sokan azt hiszik, tényleg erdélyi. De nem. Akkor miért erdélyi mégis?
Szálinger Balázs: A kilencvenes évek közepén-végén egy diáktáborban dolgoztam Tusnádon, ahol az Előretolt Helyőrségnek volt egy felolvasása. 'k voltak az első élő költők, akiket láttam: Orbán János Dénes, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, László Noémi. Összebarátkoztam velük, aztán sokszor mentem ki hozzájuk. És máig otthon vagyok ott - ha bármikor, szólás nélkül beállítok Kolozsváron a törzshelyünkre, lesz hol aludnom aznap este.
MN: Tíz évvel ezelőtt ott jelent meg az első verseskötete is. Már abban is feltűnő, milyen magabiztos a formai tudása. Honnan? Most például tudna hexameterben beszélni?
SZB: Most nem. Csak olyankor, amikor épp hexameterben írok valamit. És onnan van, hogy megtanították ott, Kolozsváron.
MN: Korábban szabad verseket írt?
SZB: Korábban Ady-verseket írtam.
MN: Most jelenik meg egy újabb verseskötete, a harmadik; M1/M7 a címe - gondolom, szimbolikus, két autópálya közös szakasza, tudunk mit gondolni erről. Vannak benne dátumozott versek. Miért fontos, hogy ilyen rövid időszakon belül mikor írta?
SZB: Van benne például egy 2007-es vers, ami a Centrálról szól, mert akkor még jártam oda, ma meg már nem járok. És van olyan, amit tényleg több évig írtam: egy Keszthelyről szóló versciklus.
MN: Muszáj volt Keszthelyről versciklust írni - bűntudatból, ha már eljött onnan?
SZB: Nem éppen; inkább bántottságból, sértettségből: ne higygyék, hogy nem létezem. Engem sokfelé és sokszor hívtak felolvasni, beszélgetni - Keszthelyre most tavasszal. Keszthely, leszámítva a gimnáziumomat, nem tud rólam.
MN: Magának nagyon fontos az erdélyi költőbarátság - a magyarországiak közül vajon kivel van jóban? Térey János? Varró Dániel?
SZB: Téreyvel igen, nagyon; neki sokat köszönhetek, tíz éve fontos szereplője az életemnek. Varróval meg egyszerre indultunk, persze hogy figyelek rá.
MN: Riválisként gondol rá? Számon tartja, hány könyve van?
SZB: Huszonegy-két évesen persze hogy annak tartottam, de már felnőttebb vagyok, meg az irányaink is teljesen mások. Ha utánaszámolnék, tudnám, hány könyve van. Tisztelem benne, hogy kevés.
MN: Epikus költészetet (is) művel; ezt valahogy olyan öregesnek gondolom. Hogy jutott ilyesmi eszébe? Eposzt írni - ma?
SZB: Kolozsváron nagy költők művein keresztül, átírásokon, stílusparódiákon, travesztiákon át folyt a tanítás. Egyszer csak ez a műfaj, az eposz jutott eszembe. Megpróbáltam. Ez pont tíz éve volt.
MN: Aztán írt később is: egy Újrákos nevű fiktív hely anomáliáiról verses kisregényt (A százegyedik év). Vagy nem is az?
SZB: De, valami ilyesmi - inkább újságírás, mint költészet.
MN: Ötödfeles jambusban újságot írni?
SZB: A tartalomra értem. Lírai pamflet - ez az alcíme. Nem cikkeket írok, hanem verseket - ezért én így írtam meg.
MN: Mit tekint sikernek egy ilyen mű esetében? Ha elolvassák, és gratulálnak? Ha beperelik, akik magukra ismernek?
SZB: Azt, hogy meg van írva. És hogy én írtam meg. Foglalkoztatott valami, hát megírtam.
MN: Van magának rendes foglalkozása vagy munkahelye is?
SZB: Van. Heti két napot dolgozom egy internetes portálnak, cikkeket szerkesztek és töltök fel az oldalra.
MN: Miből él?
SZB: Miből is? Az utóbbi időben szerencsém van a színházzal.
MN: Szerintem elég törvényszerű volt, hogy találkoznak.
SZB: Ehhez képest véletlenül történt: Horváth Csaba mást keresett meg, amikor a Kalevalából akart előadást csinálni; és ez a más ajánlott engem maga helyett. Vagyis: "lepattanó labdával" kezdtem a színházi viszonyt.
MN: És jól érezte magát a színpadi szerző szerepében?
SZB: Sokkal inkább a közös munkában éreztem jól magam. Horváth Csabával jó volt együtt dolgozni, és remek pedagógusnak bizonyult közben.
MN: Aztán fordítás jött: Racine Atáliáját fordította a Nemzetinek.
SZB: Nyersfordításból. Igen, lassan kezdtem elfelejteni, milyen az, elkapni egy szonettet.
MN: Nyilván arra gondol, hogy milyen hosszú ideig egy rövidebb versen dolgozni, nem?
SZB: Igen. Meg arra, hogy nekem nemigen volt közöm a színházhoz, nem jártam színházba, talán csak gyerekkoromban voltam előtte. Szóval féltem tőle, nagyon.
MN: És megszerette?
SZB: Igen. Igazi barátokat találtam, meg szeretem, hogy amit írok, az elhangzik. Talán hiúságból is, de azért is, mert a hangzásban lesz teste a szövegnek, és az nekem tetszik, és eddig ezt nem éltem át.
MN: Az Atáliát Valló Péter rendezte - nyilván olyan jól dolgoztak együtt, hogy ezért kérte föl: írjon drámát néhány antik opusból. Most van a bemutatója: Oidipusz gyermekei a címe. Nem kevés bátorság kell ehhez.
SZB: Nem az enyém volt a bátorság, hanem azoké, akik rám gondoltak. Kaptam egy pakkot Morcsányi Gézától, aki a darab dramaturgja, három műből állt - Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész egy-egy drámájából -, de már nagyjából össze volt rakva a három különböző időből származó és különböző színvonalú fordítás. Aztán kezdtem egyre lazábban venni és szabadabban írni a szöveget.
MN: A következő lépés, gondolom, egy teljesen saját darab lesz - kitalál egy történetet, és...
SZB: Igen, tudom, sajátnak kell jönnie. Sem a Kalevala, sem a thébai mondakör nem az én találmányom.
MN: A történetet tudja már?
SZB: Igen.
MN: Verses lesz?
SZB: Én nem tudok mást.
MN: Vicces helyzet: néhány magyar költő rászabadul a színpadra, és mindenki versben fog beszélni. Tudunk róla még valamit?
SZB: Lesz benne államelmélet.
MN: Hát, azt imádni fogja a közönség... Miért pont államelmélet?
SZB: Mert nem végeztem el a jogot, és valahogy ki kell élnem ezt a vonzalmamat.
MN: Miért nem végezte el?
SZB: 1999 nyarán szerkesztettük az első kötetemet Orbán János Dénessel, és azt mondta, döntsem el: ez a világ vagy az a világ. És akkor kénytelen voltam hazamenni, és odaállni apám elé, hogy hiába fejeztem be két évet a jogon, költő leszek.
MN: És nem adott az apukája két csárdás pofont?
SZB: Szívesen adott volna. Az első egyetemi diploma lett volna a családban.
MN: Érdekli a családját, hogy legalább költő lett magából?
SZB: Hát... büszkék rám, persze. Nem mondom, hogy olvassák, amit csinálok, a színpadi munkákból sem láttak semmit - az interjúkat szeretik, azt tudom. Falun nőttem fel, de nem olyan tradicionális falu az. A nyolcvanas években bekapta ezt a "zimmer frei" világot. A nagyszüleim őrségi falujában viszont inkább újságíró vagyok: azt, hogy költő valaki, nem nagyon lehet ott értelmezni. Hacsak nem Petőfi Sándornak hívják az embert.
MN: Harmincegy éves. Petőfi ennyi idősen már meghalt.
SZB: Tudom, a fejemben van. Most Dsida Jenőt kell túlélnem a nagyok közül. Aztán József Attilát. Aztán Sziveri Jánost. Aztán Janus Pannoniust.
MN: Akinek a lehetetlen, senki által nem használt sorfajtájában írta a saját verses regényét. Vajon miért?
SZB: Csak.
MN: Hány sort lehet abból megírni egy nap?
SZB: A verses epikát, a darabot lehet penzumként csinálni: mindennap húsz sor, harminc. Az Oidipusz is ilyen volt: egész nap a gépnél.
MN: A verseskötetét nem penzumként írta, igaz?
SZB: Nem. Hétévnyi versből válogattam. A vers vagy jön, vagy nem. Megy az ember az utcán, és vagy találkoznak, vagy nem.
MN: A laptop korában rögtön le is lehet írni.
SZB: Verset kézzel írok. Mindig.
MN: Furcsa kötet ez: olyan elszámolós. Vajon miért? Nem fiatal ehhez?
SZB: Nem. De tényleg elszámolós. Az utolsó lehetőségem volt számot adnom a tanulóévekről. Mostantól valami más jön. Sok vers egyébként azért esett ki a kötetből, mert mai versnek nem találtam elég jónak. Huszonhat évesen írott versnek jó volt - ma már inkább nem akartam.
MN: Érdeklik az olvasói?
SZB: Persze. Miközben tudom, hogy néhány száz ember mulatsága ez.
MN: Érdeklik a nézői?
SZB: Igen, de közben tudom, hogy nemcsak az én nézőim, én egyetlen kicsi szereplő vagyok a sok létrehozó közül.
MN: A Radnótiban játsszák az Oidipuszt, ahol Térey Asztalizenéjét is - nem hiszem, hogy lehet azt mondani, hogy ő egy kis szereplő a sok közül.
SZB: Nem gondolom, hogy én annyira megfestettem volna magammal az Oidipuszt, mint ő az Asztalizenét. Nekem még három antik szerzővel is osztoznom kellett.
MN: Érdekli-e a kritika? Hová árazza be magát?
SZB: Mit szokás erre mondani? Persze hogy érdekel a kritika. De erre csupa rossz válasz van: "túl sokat beszélnek rólam, túl keveset beszélnek rólam, pont a helyemen vagyok". Rosszindulatú kritikával - ami rólam szólt - szerencsére még nem találkoztam. Olyannal igen, ami szerintem tévedett, de abból is lehet tanulni. A semmitmondó kritikából is lehet tanulni, mert ott az a helyzet, hogy ha az Isteni színjátékról szólna, akkor nem lenne semmitmondó az a kritika sem...
MN: Mennyit ér egy vers?
SZB: Attól függ, hol. Mondjuk bruttó nyolcezer forint, és rengeteg papírozás. Ezt én annyira nem bírom, hogy néha azt mondom, inkább előfizető leszek. Van olyan folyóirat, amire már 2013-14-ig elő vagyok fizetve.
MN: Van-e rangsor a folyóiratok közt? Hol a legrangosabb megjelenni?
SZB: A pályakezdőknél van ilyen, igen. Nekem a 2000 volt az első ilyen élményem. Az ember az ilyet sose felejti el: ahol még ismeretlenül tudott megjelenni, oda küldi később a legfontosabb verseit.
MN: Dupla ünnep éri mostanában: egyszerre van a bemutató és a kötet megjelenése. Illetlen, de megkérdezem: melyik a nagyobb ünnep?
SZB: A színház új kapcsolat, fontos kapcsolat. De a formája: vers. Minden a versre mutat. Most pedig könyv lesz.
