A magyar nem azért henyélő, mert tunya, hanem mivel fáradozásra, férfias öntudatja után, nincs elég ok. Széchenyi Istvántól, Akadémiánk névadójától idézem ezt a mondatot, Stádium című munkájából, mely 1833-ban jelent meg. Hogy miért idézem? Talán szentségtörésnek vagy bálványrombolásnak vélheti valaki, de ezúttal a cáfolat célzatával idézem „a legnagyobb magyart”, mert – lehet, kivételesen – olyan magyarokról szólok itt most, akik sohasem henyéltek, akik – éppen ellenkezőleg – lankadatlanul fáradoztak, ügyködtek, dolgoztak és alkottak – még akkor is, ha „férfias öntudatjuk után”, azaz eszük és érzésük szerint erre sohasem volt elég ok.
A Széchenyi Akadémia szenior tagjai ők, azok a tiszteleti és rendes tagok, akiknek ebben az évben van a hetvenedik, hetvenötödik, nyolcvanadik, nyolcvanötödik, kilencvenedik születésnapjuk. Őket köszöntjük ma, ezen a közös, csoportos vagy halmazati születésnapon – elhunyt elnökünk, Dobszay László ötlete volt, amelyet akadémiánk azután felkarolt és intézményesített, hogy egyetlen virtuális születésnapon ünnepeljük a hetven évben megállapított szenior kort megért tagok születésének kerek számú évfordulóját. Szabadjon felsorolni a nevüket: a tiszteleti tagok közül életkoruk emelkedő sorrendjében Eötvös Péter 70, Szathmáry Zsigmond 75, Gilevszki Paszkal 75, Bányai János 75, Jože Hradil 80 és Molnár Vera 90, a rendes tagok közül pedig művészeti ágazatok szerint csoportosítva a zeneszerző Vidovszky László 70, a képzőművész Bak Imre 75, Harasztÿ István 80, Gáyor Tibor 85, Gross Arnold 85 és Balogh István 90, a színház művészetét képviselő és művelő Huszti Péter 70 és Székely Gábor 70, valamint két szépíró, Görgey Gábor 85 és Kertész Imre 85 esnek idén bele az ünnepeltek eme aritmetikailag meghatározott kategóriájába.
Talán érdemes itt megállni, és egy percre elmerengeni a születésnapoknak ezen a rituális számtanán, a kerek évfordulók megülésének misztikus aritmetikáján. Hogy ki hány éves, ez születésének számszaki véletlene, mint ahogy az is jórészt a véletlenen, azaz a szerencsén múlik, hogy eljutott a Széchenyi Akadémia statútumaiban rögzített szenioritás idejébe és állapotába. Másként fogalmazva: nem tehetünk róla, hogy hány évesek, mennyire… hm… szeniorok vagyunk, az idő múlása, éveink számának gyarapodása olyasvalami, ami megesik velünk, akár akarjuk, akár nem, akár tetszik, akár nem. Ünnepelni viszont erényeket és teljesítményeket ünneplünk, olyan dolgokat, amelyekről az ünnepelt nagyon is tehet, hiszen erényei az ő kiküzdött és megőrzött erényei, teljesítménye pedig – mondani sem kell, annyira magától értetődő – az ő teljesítménye. Ezeknek viszont vajmi kevés közük van kerek vagy nem kerek számokhoz, évfordulókhoz és születésnapokhoz. Éppen ezért kelti az évfordulók és születésnapok megünneplése azt a – ha jól meggondoljuk, bizarr, sőt abszurd – látszatot, hogy maga az életkor a teljesítmény, hogy dicséret illeti meg, s ajándékban részesítendő az illető, mihelyst imponálóan nagyszámú évet tudhat maga mögött. Amiből persze logikusan következik, hogy aki például nyolcvanéves, azt több dicséret és szebb ajándék illeti meg, mint azt, aki csupán hetvenedik születésnapját ünnepli, hiszen ha az életkor teljesítmény, akkor ő jobban teljesít, mint a tíz évvel fiatalabb ünnepelt.
Ha nyugtalanítónak és egyben nevetségesnek találjuk, mint ahogy, gondolom, mindannyian annak találjuk ezt a különös konklúziót, legjobb lesz átlátni a szitán: a kerek szám, az évforduló és a születésnap nem több gyarló ürügynél és önkényesen megválasztott alkalomnál arra, hogy erényeket és teljesítményeket ünnepeljünk. Olyan erényeket és teljesítményeket, amelyeknek a forrása az a fáradozás, amelyre – Széchenyi Istvántól vett textusunk szavaival – „nincs elég ok”, s amelyre – Széchenyi István szavaival szembehelyezkedve – mégiscsak kellett, s kell lenni elég oknak, ha tizenhat idei ünnepeltünk működésére és e működés eredményére, életművükre gondolunk.
Széchenyi egyébként úgy gondolta, hogy meg kell szüntetni az okhiányt, azaz létre kell hozni az okot, amely elég lesz ahhoz, hogy a magyar ne legyen henyélő, feladja tunyaságát és nekidurálja magát a fáradozásnak. Ő ezt az okot „tulajdoni juss”-nak nevezte, azaz tulajdonjognak, és a tulajdonjog gyakorlásából származó haszonban jelölte meg. Úgy gondolta, hogy ez már „elég ok”, a haszonért és a meggazdagodásért már érdemes lesz mindenkinek fáradoznia.
Nem hiszem, hogy a mi ünnepeltjeink közül bárki is a meggazdagodásban és kísérőjében, a híressé válásban találta volna meg az „elég okot”, a késztetést arra a kitartó fáradozásra, amely életművében kapott formát. A kitartó fáradozás, a lankadatlan munka egyébként sem a legjobb útja-módja a meggazdagodásnak és a híressé válásnak: erre sokkal alkalmasabb és célravezetőbb, mondjuk, egy templom felgyújtása, például az Artemisz-szentélyé Epheszoszban, vagy egy bank kirablása, még inkább: egy bank alapítása. A köznapi és köznépi bölcsesség is úgy tudja, hogy „aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni”, amit mi kiegészíthetünk avval, hogy „híressé válni sem ér rá”. Idővel persze – változó mértékben és sohasem igazságos terítésben – lesz, akihez megjön a pénz és beköszönt a hírnév – de mindez csupán mellékes dolog, legfeljebb afféle járulékos haszon, önmagában sohasem elég ok a fáradozásra. Hiszen akinek – a szó teljes és nemes értelmében – dolga van, annak nincs ideje az ilyesmire.
Különösen akkor nem, mint ahogy ünnepeltjeink közül jó néhányuk esetében ez volt a helyzet, ha a kulturális és a politikai környezet sem kedvez az ilyesminek. Konzervatív ízlésterror, kultúrpolitikai akadékoskodás, tilalmak, gáncsok, ítészi álruhát öltő irigység, hangzatos ideológiai tételekkel takaródzó kicsinyes rosszindulat – mindebből részük lehetett nekik a fáradozás hosszú évtizedei során, s ettől aztán alighanem mindegyiküknek voltak olyan pillanatai, amikor, ha tehetik, legszívesebben a biztonságos henyélést választották volna a nem teljesen veszélytelen fáradozás helyett.
Mégsem tették. Hogy miért nem? Talán mégiscsak volt rá „elég ok”, talán mindegyikük megtalálta a maga külön okát, amelyből hajtóerőt és kitartást meríthetett. Vagy talán nincs is szükség semmiféle „elég okra”, a fáradozás önmaga oka, az alkotás megfellebbezhetetlen belső parancsra történik, amely elől nem lehet kitérni, így a teremtés – akár az erkölcsi tett – önmaga oka is, miközben önmaga jutalma?
Nem tudom a választ ezekre a talánokban megfogalmazott kérdésekre. De nem is kell tudnom, nem is érzem szükségét, hogy tudjam. A magyarázat kényelmes és langyos bizonyosságáért ugyanis bőven kárpótol a csodálkozás, amely ünnepeltjeink munkáját figyelve fog el, és a csodálat, amely e munka termékei iránt ébred bennem. Őket, az alkotókat köszöntöm mindannyiunk nevében ma, ezen az akadémiai születésnapon, s az ő munkájuk előtt rovom le a közös tisztelet és a szeretet adóját.
Először tiszteleti tagjainkat részesíteném ebből az adóból. Eötvös Péter zeneszerző, karmester és zenepedagógus a legfiatalabb közöttük, idén hetvenéves. Zenéjéről, a szellemességnek, kísérleti kiszámíthatatlanságnak, játékosságnak és intellektuális szigornak erről a lenyűgöző ötvözetéről hosszan kellene szólni, mint ahogy karmesteri munkájáról, fellépéseiről és bemutatóiról, amelyek nélkül immár évtizedek óta elképzelhetetlen az európai zenei világ. De be kell érnünk avval, mintegy tömör summázatként, hogy megemlítjük egyik művészeti díját – a sok közül az egyiket –: 2004-ben a Cannes Classical Awards Eötvös Péternek ítélte oda „a legjobb élő zeneszerző” díjat. Egyetértünk.
Idén volt hetvenöt éves Szathmáry Zsigmond, az 1964 óta Németországban élő zeneszerző, orgonaművész és karmester, aki 2009-ben lett a Széchenyi Akadémia tiszteleti tagja. Köszöntjük a világhírű előadóművészt, a Stockhusen- és Ligeti-tanítvány zeneszerzőt és a világjáró zenepedagógust.
Hetvenöt éves Gilevszki Paszkal költő, író, műfordító, kritikus és festőművész. Görög-Makedónia szláv-macedón szülötte ő, görög menekültként kilencéves korában került Magyarországra, majd székesfehérvári gimnáziumi évek után Jugoszláv-Macedóniában települt le, képzőművészeti főiskolát végzett, később művészettörténeti és régészeti diplomát szerzett. Görögből, franciából és magyarból fordít. Neveltetés, műveltség és rokonszenv révén magyar. Az általa fordított magyar szerzők névsorának hosszát elnézve egyébként a magyaros henyélésnek és tunyaságnak még a nyomát sem leljük munkásságában. Azaz kétszeresen is méltán kap helyet ünnepeltjeink sorában.
Bányai János, a vajdasági illetőségű író, irodalomtörténész, kritikus és egyetemi tanár is idén töltötte be hetvenötödik életévét. Ő a hatvanas évek jugoszláviai, közelebbről újvidéki magyar irodalmi forradalmának volt az egyik kulcsfigurája, íróként és kritikusként legalább annyira múlhatatlanul fontosat és a határon inneni magyar irodalom számára is revelatívet alkotott, mint szerkesztőként, az Új Symposium és a Forum Könyvkiadó élén. Megtiszteltetés, hogy köszönthetem.
Jože Hradil szlovén író, műfordító, szerkesztő és lexikográfus tavasszal volt nyolcvanéves. Szlovén–magyar szótár összeállítója, magyar költőket – Adyt, Weöres Sándort, Radnótit – és prózaírókat – Jókaitól Esterházyig – fordít szlovénre, Kertész Imre könyve, a Sorstalanság is az ő átültetésében jelent meg Szlovéniában. Magyarra is fordítják, a magyar ősökkel is rendelkező szerző Képek arc nélkül című családregénye 2013-ban jelent meg az Európánál. A kultúrák közötti közvetítés bajnokát tiszteljük és köszöntjük benne.
Tiszteleti tag ünnepeltjeink sorában utoljára a kilencvenéves Molnár Verát köszöntjük. A Szőnyi-tanítvány festőművész 1947 óta él Magyarországon kívül. Franciaországban telepedett le, ott lett a francia művészeti élet fontos alakja. Kísérletező szellemisége már a hatvanas években kiterjedt az informatika és a művészet kapcsolódási felületeinek a kutatására. A hetvenes években kidolgozza a „Molnart”-programot – ravasz elnevezés, hiszen a franciák „molnár”-nak kénytelenek ejteni –, amelyet ma már a komputerművészet legkorábbi példái között tartanak számon. Magyarországon is kiállította munkáit, például 2006-ban a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület kiállításán, a Széchenyi Akadémia tagjainak, Gáyor Tibornak, Harasztÿ Istvánnak, Konok Tamásnak és Maurer Dórának a társaságában.
A születésnapi felköszöntést most rendes tagjainkkal folytatjuk. Az ő sorukat is zeneszerző, a hetvenéves Vidovszky László nyitja. Hogy egyidős Eötvös Péterrel, akit a tiszteleti tagok közül az imént elsőként köszöntöttünk, az egyfelől önmagában semmiféle jelentőséggel nem bíró véletlen, másfelől viszont szignifikáns egybeesés, jelentést és üzenetet hordozó koincidencia. Ha ugyanis kettőjüket egymás mellé állítjuk, s melléjük sorakoztatjuk rendes tagjaink közül az idén hetvenegy éves Jeney Zoltánt, akit tavaly ilyenkor köszöntöttünk, és az idén hetvennégy éves Sáry Lászlót, akit jövő ilyenkor fogunk köszönteni, azokat a lényegében ugyanahhoz a nemzedékhez tartozó tiszteleti és rendes tagjainkat látjuk magunk előtt, mintegy csoportkép formájában, akik 1970-ben megalapították az Új Zenei Stúdiót. Kocsis Zoltán rendes tagunk is ott volt az alapítók között, de ő egy fiatalabb nemzedékhez tartozik, nyolc évnek kell még eltelnie, mire aritmetikailag ő is posszibilissé válik születésnapi akadémiai felköszöntő tekintetében. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy csoportképünk is tartalmaz szignifikáns egybeeséseket: a képen egymás mellett álló Vidovszky, Sáry és Jeney zenét is írtak hármasban, ez volt az 1974-es Undisturbed című kamara-zenekari kompozíció, amely nagy vihart kavart az akkori zenei életben.)
Hogy mi volt az Új Zenei Stúdió szerepe a magyar zene megújításában, s hogy ezek az újítások és az őket éltető zenei szellemiség miként gyűrűztek szét messze túl az ország határain, hogy talmi „hungarikumok” idején miféle igazi különlegességet és világra szóló értékeket képvisel az új magyar zene, ezt sokan elmondták már, nálam avatottabbak és illetékesebbek. Mégsem felesleges hangsúlyozni, hogy mindebben kulcsszerepe volt Vidovszky Lászlónak, aki nem csupán zeneszerzőként és ma már filmtörténeti státusú filmek, például a Psyché zenei anyagának komponistájaként, hanem nagy hatású zenepedagógusként, 1993-tól egyetemi tanárként is sikerrel fáradozik azon, hogy a negyven évvel ezelőtti forradalmi kezdeményezések élő hagyományként velünk maradjanak. Valamikor a nyolcvanas években egy tv-riportban az új zene esélyeiről kérdezték Vidovszkyt, aki azt válaszolta, hogy ebben a kérdésben ő nem pesszimista. „Természetesen optimista sem vagyok”, tette hozzá. „Én zeneszerző vagyok.” Ennél szebbet és szellemesebbet nem is válaszolhatott volna.
(2014. december 15.)
Folytatása következik!
