Nincs több kamu a Várban! Ne játsszuk a neobarokkot, mert nem voltunk főhercegek a büdös életben! Bojár Iván András szerint a parvenü gondolkodás nézőpontja az, hogy csicsa kell, és vakulnak a parasztok.
Szigorúan véve nem életrajzi film ez az alkotás, minden fontosabb sorsfordulat benne van ugyan, de a rendező ambíciója nagyobb: újraértelmezné a Kafkáról kialakult, őt egyfajta komor vátesznek kijáró áhítattal megalkotott képet – az életművet nem átértékelve, hanem átélhető kontextusba helyezve.
A gyerekek a fal felé fordították a lakásban azokat a fényképeket, amelyeken felnőttként láthatók. Vannak emlékeik abból az életükből, naggyá lett bútoraik, tárgyaik is folyton gondot okoznak nekik. Látták magukat a tükörben, megvan az élmény, ahogy elérhetetlenné válik a felső polc, de nehezükre esik az emlékezés.
A tárlat fő kérdése nem az, hogy milyenek voltak ténylegesen a hunok. Inkább az 1500 éve folyamatosan létező, izgalmas, zavarba ejtő és örökké változó Attila-legenda kusza szövevénye bontakozik ki előttünk.
A zenés darab egy, a „semmi közepén” lévő buszmegállóban születő belső monológ. Akár a Forrest Gumpban, csak itt az elfogadás békéje helyén az elégedetlenség indulata áll. Hősünk, úgy tűnik, egyszer már járt ennél a kissé misztikus elágazásnál. Életének első fele az egyik irányba elindulva nem vezetett sehová, és most, amikor ismét itt ül a megállóban, már nem biztos, hogy indul járat az ellenkező vonalon.
Bukarestben, a román állami balettintézetben diplomázott 1984-ben, majd családjával áttelepült Magyarországra. 2024 óta a Magyar Színházi Társaság (MSZT) elnöke.
A lengyel alkotó eddigi legambiciózusabb projektje a Franz – Kafka élete című szabálytalan életrajzi film, amelyben költői, szürrealista töredékekből áll össze a látnoki víziókkal terhelt különc zseni képe. A mű megjelenésünk napjától fut a hazai mozikban.
Tavasszal és nyáron három koncertre biztosan visszatér 11 évnyi csend után a 2000-es évek kultikus zenekara. Az IHM frontembereként Pálinkás Tamás kiégve oszlatta fel a zenekart, most viszont már nemcsak erről beszél vidáman, hanem a saját mentális problémáiról is.
A kaliforniai pop-punk attribútumai az ezredforduló környékén a deszkás nadrág, a tüsire zselézett haj és a csuklószorító voltak.
Néhány éve a Get Back című dokumentumfilmből kiderült, hogy a banda utolsó két évében Paul McCartney volt a Beatles motorja.
Tíz fiatal és csinos nő egy sivatag közepén álló hatalmas villában ébred, és noha a szebb napokat látott komplexum az első reggelen még nem tűnik a legkényelmesebb lakóhelynek, számtalan lehetőséget tartogat.
A boldogult ifjúság valaha (a 90-es évek második felében) igyekvő rappere Scott Caan (The Whooliganz, mármint volt bandájának a neve).
„…másodszorra megnézve egész jóképű – bár lehet, hogy csak azért, mert már ittunk – és hozza három barátját is, akik nyomulnak.”
