Az erőszak eredete: Együtt és elválaszthatatlanul

  • Marosán György
  • 2002. szeptember 5.

Lélek

Évezredek óta keressük a választ a kérdésre: mi az erőszak forrása? Az elmúlt hónapban a Science folyóiratban nyilvánosságra került eredmények megalapozott választ kínálnak a kérdésre: a gének és a társadalmi környezet együtt

Évezredek óta keressük a választ a kérdésre: mi az erőszak forrása? Az elmúlt hónapban a Science folyóiratban nyilvánosságra került eredmények megalapozott választ kínálnak a kérdésre: a gének és a társadalmi környezet együtt

és elválaszthatatlanul idézik elő az egyéni agresszivitást.Az eredmények azért különösen figyelemre méltóak, mert a "nature or nurture" (öröklés vagy nevelés) régóta vetélkedő nézetrendszerei napjainkig kiragadott példákra hivatkozva, egyforma meggyőződéssel hirdették saját megalapozottságukat, és a másik nézetrendszer hibás voltát. Egyesek úgy vélekedtek: az ember eredendően jó, csak a társadalom "programozza" összeférhetetlenné. Mások ezzel szemben azt vallották, hogy az ember öröklött adottságainak - ma így mondanánk: "rossz" génjeinek - áldozata, azok "kényszerítik" ki belőle az agresszív viselkedést.

Az elmúlt évtizedek tudománya - túllépve az egyedi példákon - kísérlet tárgyává tette ezt a kérdést. A szociálpszichológia és a pszichológia kísérletei feltárták az ember egyéni és csoportos viselkedésének mozgatóit. Meggyőző és megrázó kísérletek - némelyiket napjainkban mutatja be a Spektrum Tv pszichológiáról szóló sorozatában, éppen a legnevesebb kísérletezők egyike, P. Zimbardo - igazolták, hogyan váltható ki az agresszió egyébként békés átlagpolgárokból. A genetika legújabb eredményei viszont feltárták az emberi viselkedés öröklött alapjait. Ennek nyomán egy sor, korábban inkább neveltetéstől függő viselkedésforma (újdonságkeresés, intelligencia, függőség, erőszak stb.) tűnt genetikailag meghatározottnak. Egy holland család férfi tagjainak feltűnő kriminalitási eseteit elemezve jutottak el például az ún. monoamin-oxidáz-A enzim (MAOA) génjéhez, amelyben egy apró változás - egyetlen báziscsere - kezelhetetlenül agresszívvé változtatta a személyiséget. Úgy tűnik, napjainkban elérkezett a szintézis ideje.

A most nyilvánosságra hozott eredményeket az teszi különösen érdekessé, hogy nagy, csaknem 500 fős - és több mint ezer, születésétől megfigyelt gyermek sokaságából kiválasztott -, jól megtervezett mintán végrehajtott kutatáson alapulnak. Rendelkezésre állt tehát a statisztikai következtetések levonására alkalmas nagy, homogén, 1972-től több évtizeden keresztül figyelemmel kísért minta. Másrészt elvégezhették a kiválasztott személyeken a legújabb genetikai vizsgálatokat. Ennek során feltérképezték a kísérleti személyek monoamin-oxidáz-A-szintjét. A MAOA enzim az ún. neurotranszmitterek - dopamin, szerotonin vagy norepinephrin - lebontását szabályozza. Ezek az anyagok "felelősek" egy személy hangulati beállítódásáért, és ezzel alapvetően meghatározzák a környezeti, társadalmi kihívásokra adott válaszait. Az alacsony MAOA-szint és az erőszakos viselkedés közötti kapcsolatot egyértelműen igazolták az állatkísérletek és egyedi emberi példák.

Megdöbbentően egyértelmű

Az új vizsgálat arra a kérdésre kereste a választ, vajon milyen az együttes hatása a szóban forgó enzim szintjének és a gyermekkorban elszenvedett erőszaknak (elhanyagolás és agresszió) a felnőttkori viselkedésre. A vizsgálatok eredményei megdöbbentően egyértelműek voltak. Az alacsony MAOA-szint összekapcsolódva a traumás gyermekkori élményekkel, 85 százalékban vezet felnőttkori erőszakosságra. A magas MAOA-szint és a traumás gyermekkor 45 százalékban váltott ki a felnőttkorban "hibás" társadalmi viselkedést. Ugyanakkor a szeretetteljes környezetben felcseperedett gyermekek - a MAOA aktuális szintje által kevéssé befolyásoltan - viszonylag ritkán mutattak antiszociális viselkedést felnőttkorukban. Ezek az eredmények a fiatalkori környezet és az öröklött genetikai állomány együttes és elválaszthatatlan hatását igazolják. Emellett arra utalnak, hogy a korai gyermekkor kedvezőtlen élményei képesek befolyásolni a viselkedésért felelős idegrendszeri struktúrát, és mintegy "bekapcsolják" az agresszív viselkedés biokémiáját.

A New Scientist cikkírója így fogalmaz: "Ezek a fiúk nem agyuk mérgező kémiájának, hanem >>mérgezőbevatkozás szükségszerű mellékhatásai. Sokkal fontosabb a szociális környezetre összpontosítani figyelmünket. Egyrészt, mert ez inkább kezünkben van, hiszen "mindössze" csak azt kellene elérni, hogy a gyermekeink szeretetteljes és kreatív környezetben nőjenek fel. Másrészt hiába a génmanipuláció, ha a szociális környezet amúgy is kiváltja az antiszociális viselkedést.

Az eredményeket illetően persze vannak még kérdőjelek. A tudományos közvélemény érdeklődve várja, hogy az újabb vizsgálatok mennyiben erősítik meg a kutatócsoport állításait. Az elkövetkező években várhatóan folyamatosan nyilvánosságra kerülnek a legkülönbözőbb témákra vonatkozó, nagy mintaszámra támaszkodó és gondosan megtervezett kísérletek eredményei. Ez azért lényeges, mert túl lehet lépni az elszigetelt és egyedi, de jól prezentált példákra való hivatkozásokon, amelyeket a sajtó és a politikusok is előszeretettel alkalmaznak. Annyi azonban már ma is megállapítható, hogy az eredmények nem a kizárólag ez vagy az igazát mutatják. A gének és a neveltetés együtt és elválaszthatatlanul formálják az egyéni viselkedés repertoárját, és mindkettő közrejátszik az egyén előtt álló döntési választék kiformálásában is. Ezen túlmenően az esetek zömében nem egyetlen gén a meghatározó, hanem egyidejűleg többféle gén fejt ki részben eltérő hatást; nem egyetlen személy, csoport vagy éppen az osztályhelyzet dönti el az egyén sorsát, hanem egyszerre több, elválaszthatatlanul összefonódó társadalmi hatás.

Marosán György

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.