Számomra mégis ez volt a kiállítás egyik legizgalmasabb mozzanata: a szerkezet részletes vázlata és maguk a röplapok. Egyrészt, mert egy ilyen, mérsékelten ötletgazdag, csupán úgy két tucat, jobbára fekete-fehér szöveg plusz képtablóból álló kiállítástól nehéz többet várni. Másrészt meg azért, mert nem feltétlenül az itt látható, udvarias és decens összeállítással emlékeztem volna erre a kétségkívül különleges intézményre - igaz, hogy a Magyar Osztály utolsó tíz évét belülről, munkatársként éltem át.
Aki nem volt rádióhallgató korban legalább a nyolcvanas években, nehezen tudja felmérni a cenzúrázatlan információhoz történő hozzáférés - tehát a SZER - jelentőségét. (Egyébként akkor a hivatalos sajtón kívül senki sem nevezte SZER-nek a rádiót, az ember Szabad Európát hallgatott, akár a Délutáni randevú - a New Musical Express slágerlistája -, akár a Szerkesztők fóruma - kulturált véleménycsere aktuális kérdésekben - érdekelte jobban.) Ezt a szerepet persze nem igazán lehet tablókkal érzékeltetni, de még töredékes műsorrészletekkel sem, ahogyan a kiállításon történik. Kétségkívül szó esik a rádió sokat és okkal bírált 56-os, nyugati segítséget ígérő magyar adásairól, és arról is, ahogyan később elősegítette a kritikai megnyilatkozások, ellenzéki állásfoglalások, majd akciók széles körű és kölcsönös megismertetését az öszszes érintett országban, hogy voltaképpeni célját, a szovjet tömb összeomlását, ha nem is önállóan elérve, de némi szerepet játszva benne, végül felszámolja önmagát.
Semmit sem tudunk meg azonban arról, hogyan működött a rádió mint intézmény, információs nagyüzem és embertömeg. Igaz, adott volt az anyag, minthogy vándorkiállításról van szó, amely majd eljut Amerikába is - hogy aztán ott mit ért meg belőle egy huszonéves látogató, azt elképzelni sem tudom. Pedig a kiállítást bemutató OSA Archívum az írott dokumentumok mellett még néhány tárgyat is őriz - mondjuk az óránkénti híradások szövegének címlapján a vezető szerkesztői ellenőrzés megtörténtét bizonyító "okézó" pecsétet nem, mert azt én loptam el.
Elképesztően sokféle ember dolgozott a csúcsidőszakában legalább ezer főt foglalkoztató RFE/RL-ben: technikusok a spanyolországi, portugáliai adóállomásokon, német stúdiószemélyzet - amelynek néhány tagja egyszer barna egyeningben jelent meg Hitler születésnapján, de már nem emlékszem, kirúgták-e őket - tartok tőle, hogy megúszták egy figyelmeztetéssel. Aztán görög takarítók, és persze a mindenhonnan összeverődött emigráns újságírók (eredetileg papok, bölcsészek, mérnökök, színészek, jogászok stb.). Az egyes nemzetiségi szekciók munkatársai között mérsékelt intenzitással szövődtek kapcsolatok, inkább cseh a csehhel, magyar a magyarral barátkozott, vele járt össze, hogy a vendéglátó szolgálati lakásában hajszálpontosan ugyanolyan széken ülve ugyanolyan evőeszközzel egyen, mint a sajátjában. Ezt is, azt is egyforma, belülről megvilágított pohárszék, az "oltár" díszítette, könyvespolc vagy íróasztal viszont nem tartozott a berendezéshez. Miközben a szlovák kolléganő a kantinban bánatos dalra zendített gitárkísérettel, a gondterhelt örmény és azeri munkatársak néha összeverekedtek, ami a tömény alkoholfélék árusításának a beszüntetéséhez vezetett, ez viszont mind több rejtélyes termosz délutáni felbukkanásához az asztalokon. (Annak a hivatali pletykának a hiteléért, miszerint az egyik albán elemző - merthogy az adások hátterében ilyen tevékenység is zajlott - részlegesen leharapta honfitársa fülét, nem kezeskedem.)
Meglehet, mindennek a megjelenítéséhez nem a kiállítás a megfelelő forma, mint ahogy azt is nehéz volna megjeleníteni, hogy például a Magyar Osztály, mindinkább beleolvadva a hazai viszonyok zavarosába, önmagán belül is leképezni kezdte a személyes gyűlölködésig, áskálódásig mélyülő ideológiai ellentéteket. Viszont be lehetett volna mutatni legalább azt a nagyszerűen szervezett, minden részletében kidolgozott, ma már persze ósdinak látszó belső infrastruktúrát, amely lehetővé tette egyrészt a gyors választ a célországok hivatalos és ellenzéki megnyilvánulásaira, másrészt a jó minőségű tájékoztatást a világ dolgairól a nagypolitikától a tömegkultúráig és a bulvár-hírek felső kategóriájáig. Ebbe beletartozott a hazai sajtó (például az összes vidéki napilap, szakmai és irodalmi folyóiratok stb.) téma szerinti katalogizálása, a politikai jellegű rádióadások legépelése (orsós magnóról, írógéppel), és persze az egész, tematikusan kipreparált napi világsajtó minden szerkesztő asztalán. És sajnos mindezt nem pótolja a rádió elleni szekus és egyéb fizikai támadások története, vagy országonként egy-egy régi munkatárs rövid bemutatása, felbukkanó fényképe sem, hiszen csak a bennfentes tud megörülni, hogy nicsak, ez a vicces arcú kolléga később a rendszerváltás időszakának ünnepelt prágai gitáros-énekese volt.
Centrális Galéria, Bp. V., Nádor u. 11., kedd-vasárnap, 10.00-18.00, augusztus 24-ig
