A pszichológia egy tudományág. S mint ilyen, törekszik az objektivitásra. Ez nem mindig sikerül neki, előfordult már vizsgálatokról, hogy kicsit manipulálták őket, hogy nem lehetett megismételni a vizsgálatot, illetve nem jött ki újra ugyanaz az eredmény, hogy nem volt érvényes az egész emberiségre, mert a 70-es évek Észak-Amerikájának fehér férfi egyetemistáit reprezentálta, amiből azért óvatosan lehet csak a 70-es évekbeli botswanai nők életére érvényes következtetéseket levonni, de ettől még a pszichológia tudomány.
Méghozzá kérdező, gondolkodó, leíró és igen, olykor hibázó, de éppen ettől fejlődő tudomány is (erről Lelki betevő rovatunkban már írtunk). Téved néha az orvostudomány is, a fizika is, sőt, néha még a sün is. Ez ugyanis emberi tulajdonságunk.
Aztán az is van, hogy a kutatásokat emberek végzik, akiknek van egy életük, érdeklődési körük, ami nyilván befolyásolja azt, amit kutatnak, dolgoznak. Ha engem gyerekkoromban gyakran megvertek az utcán, és ez engem annyira traumatizált, hogy még felnőttként is sokszor rémálmain vannak, akkor lehet, hogy területfejlesztési mérnökként biztonságos városok fejlesztésén fogok dolgozni. Ha az underground széteséseimet az állambiztonság nevében mondjuk Délceg álnéven dolgozó ügynök is végigkísérte és lejegyzetelte a 80-as években, és bár ezt én akkor nem tudtam, de utóbb, amikor nyilvánosságra került, akkor lehet, hogy annyira megváltoztatott, hogy levéltári kutató lettem. Ez talán természetes.
De ettől még nem kutathatok bárhogy. A tudomány épp attól tudomány, hogy nagyon szigorú kritériumoknak, nagyon szigorú módszertani és etikai előírásoknak, szabályokban kell megfelelnem. Ettől lesz a tudományom objektív. És épp olyan objektív előírások mentén kutathatom a vallásos és konzervatív családi rendszereket, mint ahogy az ateista és liberális, poliamóriában élő közösségeket, vagy ezek bármilyen kombinációját, ha közben végig objektív és tudományos tudok maradni.
| ||
De mintha a Pesti Srácokban publikáló "ismeretlen pszichológus hallgató” nemcsak ezt, de még az általa használt szavakat sem értené. A befogadás, az elfogadás, a nyílt és előítéletmentes gondolkodásmód bőven összefér a konzervatív és/vagy keresztény értékrenddel. Sőt, az európai értékrenddel is. Az előítéletes, rasszista gondolkodással már kevésbé. Ha a kurrens szociálpszichológia szerint egy elfogadó társadalom sikeresebb és boldogabb, mint egy kirekesztő, akkor igen, elmondhatjuk, hogy a szociálpszichológia ideológiavezérelt. Méghozzá vállaltan.
Az persze mellékes, de azért önmagáért beszél, hogy a szerző a nevét nem vállalja és hogy idézőjelbe teszi még azt is, hogy ő egy ismeretlen pszichológus hallgató. Mert nem ismeretlen? Vagy nem pszichológus hallgató? Szórakoztató. Mint ahogy az is, hogy a vezető képet a noonews.ru-ról szedte, ami, bár nem tudok oroszul, nem tűnik egy releváns oldalnak. De ez aztán tényleg és igazán mellékes.
Az már fontosabb, hogy lehet egyébként ekézni egy könyvet, semmi baj nincs azzal, létezik is ennek egy hivatalos és elismert formája, amit úgy hívnak, hogy könyvrecenzió. Meg is vannak ám neki az elég pontos kritériumai, ezeket az ismeretlen szerző nem nagyon tartja be, viszont amiket ír, ott sok helyen csúsztat, téved, és, nos, hazudik. Magas labda lenne ezeket egyesével lecsapni, mi is csak egy példa erejéig alacsonyodnánk ide: az ismeretlen pszichológus hallgató szerint a Szociálpszichológia című "tankönyv például sokszor hivatkozik a GLAAD (Melegek és Leszbikusok Szövetsége a Rágalmazás Ellen) tanulmányaira". Megszámoltam. Egyszer.
De oké, mondhatjuk azt is, hogy a cikk nem is a könyvről, hanem a képzésről szól. Akkor viszont le kell azt is írni, hogy a Smith-Mackie-Claypool-féle Szociálpszichológia magyar megjelenése előtt a szociálpszichológia előadásokhoz és gyakorlatokhoz egyesével kellett a hallgatóknak a száz-százötven kifénymásolt, agyongyűrött cikket beszerezni, amikből természetesen csak egy-egy példány volt a könyvtárban. Vagy éppen egy sem, ami vizsgaidőszakok alatt izgalmas párbeszédeket és helyzeteket eredményezett. Hatalmas előrelépésnek számít, hogy 2016. óta végre a cikkek helyett tankönyv lett a tananyag.
Az ismeretlen pszichológus hallgató nem ír egy szót sem a pszichológia egy másik területéről, méghozzá az alkalmazott pszichológiáról. Pedig a végzett pszichológusok közül elég sokan helyezkednek el iskolákban, pedagógiai szakszolgálatokban, magánpraxisban, kórházakban, a HR-világban, a reklámpiacon, tanácsadó cégeknél, bíróságokon. De akárhol is dolgozik az alkalmazott pszichológus, célja a megértés. Mert akkor fog tudni segíteni, jó reklámot csinálni, jó szervezetet fejleszteni, jó tanácsot adni, segíteni a jó döntések meghozatalát. A megértésnél pedig nem a pszichológus ideológiája számít, hanem a másik ember, szervezet.
Én például a magánpraxisban dolgozom, van egy véleményem mondjuk a párkapcsolati hűségről, az elektronikus tánczenéről, a marihuána dekriminalizációjáról, de éppen azt tanultam az egyetemen, a továbbképzéseimen és az önismereti munkám során, hogy ezekkel a véleményeimmel mit kezdjek a terápiás térben. Sőt, azt is tanultam és tanulom, hogy mit jelent az, amikor egyáltalán megjelenik a véleményem a terápiás térben. Mert a képzéseim során megértettem, hogy a pszichológus fő ismerve, hogy empatikus, toleráns, hiteles és nem ítélkezik. Megértettem azt is, hogy egy pszichológus ezeket a tulajdonságokat nem magára erőlteti, hanem valóban így dolgozik. Valóban empatikus, valóban nem ítélkezik, valóban toleráns. Így lesz hiteles. Ha ez ideológiavezéreltséget jelent, akkor legyen.
Így aztán a klienseimmel szemben ülve eléggé mindegynek kell lennie, hogy egyébként mit gondolok a párkapcsolati hűségről, az elektronikus tánczenéről, vagy éppen a marihuána dekriminalizációjáról. Épp ezért tudnak hozzám egészen különböző emberek járni, köztük konzervatívok és liberálisok, jobboldaliak és baloldaliak, macsók és feministák, olvasottak és kevésbé olvasottak, fővárosiak és vidékiek, nagyvárosiak és falusiak, értelmiségiek, vállalkozók és munkásosztálybeliek, vallásosak és ateisták, heterok és homoszexuálisok. Mert elég hamar kiderül, hogy az számít, amit a kliens mond, gondol, érez, az számít, ami neki fontos, nem az, ami nekem.
Mindezek fényében az ismeretlen pszichológus hallgató cikkéből három dolog válik teljesen egyértelművé.
Először is retteg a pszichológiától. De a pszichológiától nem kell rettegni, mert azért annyira nem nagy dolog ám az, hogy azt kelljen róla feltételezni, hogy képes átmosni az emberek agyát. Nem képes, de ha képes is lenne, egy elég szigorú etikai kódex úgyis tiltaná. A pszichológiát inkább meg kell ismerni. Másodszor lenézi a hallgatókat. De a hallgatókat nem kell lenézni, nem olyan könnyű ám az ő agyukat átmosni, mert felnőtt emberek ám ők, akiknek vannak gondolataik, érzéseik, amiket a képzés során bizony lehet artikulálni. Végül: túl hamar alkot véleményt. A pszichológusképzésben a szociálpszichológia egy két féléves tantárgy, amit a BA-képzés első két félévében szokás felvenni, s mivel a tanév szeptember 7-i héten indult, a cikk pedig 9-én jelent meg, ezért az ismeretlen pszichológus hallgató éppen csak részt vett az első órán. Az első benyomás kialakulása, módosítása és módosulása is elő fog majd kerülni a tananyagban, de kicsit később. A többi tantárgyról nem is beszélve.
A Megáll az idő című filmben azt mondja a Pierre, "az sem véletlen, hogy milyen színvonalon vagánykodik az ember. És ez nem színvonal szerintem."
Nos, nem. Tényleg nem.
(A szerző tanácsadó szakpszichológus, egyetemi oktató.)
