Végel László: A bűnös Nyugat és az ártatlan Balkán (A szerb értelmiség a háború után)

publikálva
1999/26. (07. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Jugoszlávia elleni háború véget ért. Az országban megszüntették a hadiállapotot, megjelennek trónkövetelők, visszatérnek a hősi ellenállók, megkezdődött a szerb ifjúság európai exodusa, hazaköltöznek a kosovói albánok, továbbra is kitelepülnek a vajdasági kisebbségiek, a magyarok is, a kosovói szerbeknek támogatást ígér a NATO, s nem kell többé nemzetmentő feladatokra vállalkozniuk. A jelenlegi rendszertartók a győzelmet ünneplik, az ellenzék pedig hatalomváltást követel. A borzalomból mindenki tőkét kovácsolna, és szeretné ott folytatni, ahol abbahagyta.

A Jugoszlávia elleni háború véget ért. Az országban megszüntették a hadiállapotot, megjelennek trónkövetelők, visszatérnek a hősi ellenállók, megkezdődött a szerb ifjúság európai exodusa, hazaköltöznek a kosovói albánok, továbbra is kitelepülnek a vajdasági kisebbségiek, a magyarok is, a kosovói szerbeknek támogatást ígér a NATO, s nem kell többé nemzetmentő feladatokra vállalkozniuk. A jelenlegi rendszertartók a győzelmet ünneplik, az ellenzék pedig hatalomváltást követel. A borzalomból mindenki tőkét kovácsolna, és szeretné ott folytatni, ahol abbahagyta.

A bombák elmosták a politikai különbségeket. Azt mondják, a cenzúra, a hadiállapot és a félelem miatt. Ez rendszerint hallgatást szül, de a cenzúra idején Szerbia nem hallgatott. Az írók a patriotizmust dicsérték, köztük volt sok ellenzéki is. A közismert énekesek a hidakon és a tereken énekeltek, köztük voltak az ellenzékiek is. A független lapok keményen bírálták a NATO-t, a független értelmiségiek panaszkodtak, hogy patriotizmusukat nem méltányolja kellőképpen Milosevic Szerbiája. A tömegsírokról nem esett szó.

A független polgári politikai magazin, a Vreme szóvá tette mégis. Fölényeskedve, nagy adag iróniával megírta, hogy Kosovót megrohanták a külföldi újságírók, és tömegsírokat fedeznek fel. Ki is oktatja őket, ne siessék el a dolgot, várjuk ki a végét.

*

A morális kérdések még nem kerültek sorra. Ellenben Mladen Dinkic, a független G17 közgazdászcsoport nevében máris bejelentette, 1172 millió dollárba kerül a legszükségesebb megújítás, ebben NATO-nak morális kötelessége részt vállalnia, hiszen a polgárok nem azokat a vezetőket fogják hibáztatni, akiket megválasztottak, hanem a NATO-t.

Így látja a morális önvizsgálatot egy független értelmiségi. A világban megoszlanak a vélemények, érvek garmada sorakozik fel a NATO-intervenció mellett és ellene. A nézetek sokszor csak árnyalatokban különböznek, de az árnyalatok mögött nagy morális dilemmák, ellentétek húzódnak meg. A legracionálisabb következtetés az, hogy a beavatkozás elkerülhetetlen volt, de a végrehajtás módszere vitatható. Ám a legracionálisabb érvrendszer nem talál választ arra a kérdésre, ahova az értelem kalauzolja, adós marad azzal a válasszal, hogy mit kellett volna helyette tenni. Eszményi lett volna, ha a szerb társadalom saját erejéből oldja meg a kosovói albánok problémáját, de az elmúlt évtized tanúsága szerint erre semmi esély nem mutatkozott. A világ a rossz vagy a rosszabb döntés között választhatott. Szerbiában e kérdésben kétely nincs, a válasz egyhangú: a bombázás elítélendő, bűnös tett, de senki sem kérdezi, hogy miként járult hozzá e kényszerhelyzet kialakításához.

A hatalom az ellenzék bűnéről beszél, az ellenzék a hataloméról, mindkét fél a NATO-t és a Nyugatot hibáztatja, és azt vallja, hogy a szerb társadalom ártatlan.

Ez határozza meg a többi különbséget is. A hatalom győzelemről beszél, a hatalom bírálói pedig vereségről. Az első békenapok ezen a szinten konfrontálják a rendszert és annak bírálóit. A konfrontáció tartalmazza azokat a hamis ellentéteket, amelyek a háború előtt is léteztek. Ha a hatalom úgy véli, hogy egy politika győzött, akkor a vereség végleges, csak több önkéntes áldozatot követel majd a nacionalizmus oltárán: a nacionalizmus a saját gyermekeit és híveit falja fel.

Jugoszláviában újra bebizonyosodott Hannah Arend ama tétele, miszerint a totalitarizmus mindig a nemzeti kisebbség elnyomásával kezdődik, abból meríti tömegtámogatottságát. A totalitarizmustól sokan viszolyognak, de nem akarják tudni, hogy miért vonzó. Ez akkor derül ki, ha a többségi elit ugyanúgy tiltakozni fog, ha a Vajdaságban fondorlatos módon bezárják a kisebbségi tagozatokat, mint amikor Belgrádban kizárnak az oktatásból néhány tanárt. Vagy Popper szavaival élve: ha felismeri, hogy a kisebbségi kérdés több, mint emberi jogi, igenis alapvető morális kérdés. A nyugati kormányok, illetve a NATO ugyanis nem azért interveniált, hogy eldöntse a szerbiai kommunisták és nacionalisták belső vitáját, nem azért, hogy a szociáldemokraták és a neoliberálisok között tegyen igazságot, hanem egy kisebbségi népcsoport megmaradása érdekében.

A hatalom bírálóinak viszont tisztázniuk kell a vereség fogalmát. Ha egyféle agresszív nemzeteszmény szenvedett vereséget, akkor ez üdvös és kijózanító, ez a vereség győzelemmel ér fel. Ha viszont a rendszer bírálói nem jutnak el eddig a katartikus pontig, akkor a nemzet és a demokrácia viszonya továbbra is ellentmondásban marad egymással, kimondva vagy kimondatlanul azzal vádolják majd a jelenlegi nómenklatúrát, hogy elárulta a szerb nemzet érdekeit, Milosevicet a nemzetáruló hírébe keverik, mert azt hiszik, hogy ezzel lehet megbuktatni a hatalmat. Ha a rendszer bírálói ezeken az érveken lovagolnak, akkor nem tesznek mást, mint emlékművet emelnek neki. Legfeljebb csak a véletlen meg a külső nyomás összjátéka kényszeríti ki a másként gondolkodók pirruszi győzelmét.

*

A független sajtóban máris felerősödtek a pirruszi győzelmet kovácsoló tónusok. Semmi sem lenne rosszabb, mint ha a rendszerből kiábrándult nacionalisták kezdeményeznék a változást. De a nemzetállam igézetében élő szerb nemzeti liberálisok sem ígérnek megnyugtató távlatot, legfeljebb némileg kíméletesebb módszereket, hiszen éppen azt kerülik, ami a néhai Jugoszlávia legégetőbb problémája volt, a méltányos identitáspolitika megfogalmazását. Mihailo Djuric, ismert ellenzéki filozófus hosszú, programadó cikkében kifejtette, hogy a szerb nemzetnek különleges küldetése van, s azért bombázzák, mert nemcsak a saját, hanem mások szabadságáért száll síkra. Ezt a Nyugat nem érti. Kosta Cavoski jogászprofesszor, különböző alternatív intézmények befolyásos személyisége, szintén a Nyugat értetlenségét ostorozza, s a néhai Jugoszlávia szétbomlását, a háborúk kirobbanását azzal igazolja, hogy a szerbek egy részét kisebbségi sorsba taszították. Aki ezt elfogadta, mármint Milosevic, az elárulta a nemzeti érdekeket. Szerinte a Nyugat annyira elfogult, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság a Gulag módszereit alkalmazza. Stojan Cerovic, a Vreme és más független lapok kommentátora, a független Danas című napilapban arra a következtetésre jutott, hogy a NATO rákényszerítette a szerb katonai egységeket arra, hogy élő pajzsként használják az albán nemzetiségű állampolgárokat. Külön kiemeli, hogy a háború előtti brutális leszámolás az albán lakossággal, amelynek folyamán falvakat pörköltek fel, érthető, hiszen az adott földrajzi adottságok mellett nem lehetett másképpen harcolni a szakadár gerillák ellen. Így volt ez Vietnamban is. Egyik oldalon Milosevicről és a nómenklatúráról beszél, a másikon az albánokról, s sajnálattal állapítja meg, hogy a Nyugat nem vette észre: a szerb nép igenis fellázadt Milosevic ellen, tehát megkérdőjelezhető az az empirikusan bizonyítható nézet, mely szerint a szerbek demokratikusan választották meg Milosevicet.

A hatalom durván Nyugat-ellenes, a "polgári ellenzék" pedig azzal érvel, hogy a Nyugat nem érti a szerb társadalmat. Ebben a nézetben viszont sok az ellentmondás. A másképpen gondolkodók ugyanis sokáig azt bizonygatták, a NATO-támadás is erre a feltételezésre épült, hogy egy szűk csoport téveszti meg a tömegeket. A nemzetközi közvéleményt azok vezették félre tehát, akik ma oly nagy morális hévvel bírálják. Ha helyzetelemzésük helytálló lett volna, akkor rövid pár nap alatt az emberek kezükbe veszik a dolgok irányítását, s egyszerre mondtak volna nemet a bombázásra is, a rendszerre is. De nem így történt! A tömegek a hatalom mögé sorakoztak fel, s ezzel újfent legitimálták választási döntésüket. Nem a NATO homogenizálta a nemzetet, az már egynemű volt előtte is. Az sem áll, amit a független értelmiségiek vagy az ellenzéki pártok bizonygatnak, hogy a tömegek 1996 telén fellázadtak a hatalom ellen. A választópolgárok az átfogó nemzetpolitikát - a szövetségi parlamenti képviselők megválasztását - akkor is az uralkodó nómenklatúrára bízták, csak a helyi politikát engedték át az ellenzéknek. A szerbiai parlamenti választásokon pedig olyan fölényesen győzött a nómenklatúra, hogy ezt titkos választásokon manipulációval nem lehet elérni.

Kosovo függvényében semmiképpen sem áll a lázadás ténye, hiszen 1996-ban a százezres belgrádi tömegek azt skandálták, hogy a rendőrök ne őket ütlegeljék, hanem menjenek le Kosovóba. És azok lementek. Az elmúlt évtizedekben Szerbiában sehol semmilyen tömeges mozgalomban nem hangzott el a követelés, hogy az albánokkal s általában a kisebbségiekkel méltányosan kell bánni.

*

A szerb társadalom jelenleg a háború utáni homogenizáció stádiumában van. Az ország romokban hever, a kiút egyelőre homályos. Az illúziók romjai eltakarják a jövőt, amely másféle múltért kiált. A hatalmi harc megkezdődött, de az önvizsgálat órája nem köszöntött be. A központosítottJugoszlávia és a centralizált Szerbia gondolata, a homogén kulturális-politikai térség eszméje a különböző világnézeti hitvallású csoportok részére egyaránt vonzó. A "liberális polgári ellenzék" továbbra sem ismeri fel a nemzetileg megosztott országban a másság tiszteletét, intézményes megfogalmazásának szükségletét. Személyi autonómiára esküszik, de az egyén úgy legyen patrióta, ahogy a többség elképzeli. Jugoszlávia felbomlását a szerb nemzet erőszakként éli át, innen a gyanakvás az autonómia gondolata, a másság eszméje iránt. Valójában ebben a helyzetben a pluralizmus gondolata nehezen terjed, helyette az éles konfrontáció, a vagy-vagy szituációk sorozata következhet be. Aki nincs velünk, az ellenünk van, hirdetik a populisták, de az individualisták is. A nagy nemzeti tervek vereségének az árnyékában a hisztéria, a kizárólagosság nemcsak a hatalmat kísérti meg, hanem az ellenzéket is, annál is inkább, mert teljes a bizonytalanság abban, hogy ki az ellenzéki, és mi ennek az ismérve. A nemzeti trauma beivódott a társadalom alapsejtjeibe, láthatatlan köteléket képez, amely zavarosan behálózza a különböző politikai eszméket. A háború alatt megerősödött egy kollektivista magatartás-sztereotípia, amellyel nehéz lesz megbirkózni. Az elmúlt évtizedtől ugyanolyan nehéz lesz megszabadulni, mint a háborús napok szellemi meghatározóitól. A nacionalista öndestrukció ésszerűtlen konfliktusokat szülhet, annál is inkább, mert csak kevés embernek lesz ereje szembenézni saját múltjával, téveszméivel. Már nemcsak a kommunista múlt deformál, hanem egy évtizednyi nacionalista közelmúlt is. A nyolcvanas évek végén százezrek tüntettek a "siptárok" ellen, a tüntetők ellen viszont tízezrek sem.

Furcsa módon némi remény ott születhet, ahol legszörnyűbb a helyzet: Kosovóban. A nyugati értékrend most valóban nagy morális és politikai próbatétel előtt áll. Siker esetén új paradigmát teremt a posztszocialista térségben. Azt kell ugyanis bebizonyítania, hogy a különböző etnikai közösségek békésen egymás mellett élhetnek, vagyis Közép-Kelet- és Dél-Európa legfájóbb kérdésére kell gyógyírt találnia. Azt kell gyógyítania, amit két világháború végzetesen elmérgesített. Ha ez lehetséges, akkor fellélegezhetünk. Ha nem, akkor sötét jövő elé nézünk. Akkor mielőbb le kell vonni azt a tanulságot, hogy a nyugati értékrend határait nem kell és nem szabad szélesíteni.

Az első lépések reménykeltők, de nem megnyugtatók. Az albán bosszú ugyanis időnként fellángol, nagyon nehéz csillapítani. De arról se feledkezzünk meg, hogy az elmúlt évtizedben a kosovói albánok ki voltak taszítva a közéletből, a közhivatalokból, a közintézményekből. Ezeket mind a szerbek foglalták el, s ez privilegizált helyzetet teremtett.

Erről nehéz lesz lemondani. Az albánoknak vissza kell térniük a közéletbe, de a helyek mégis meghatározottak. A méltányos újraelosztás azt is megköveteli, hogy kisebbségben levő csoportok előnyös megkülönböztetésben részesüljenek, hogy a gyengébbek nagyobb oltalmat kapjanak. Ezt majd nehezen fogják fel az egykori kitaszítottak, akiknek több nemzedéke szinte elölről kezdi az életet. Beszéljünk-e a halottakról, a tömegsírokról? Mindezek után kell a másik társadalmat kimunkálni. Ha ez Kosovóban megtörténik, akkor talán Szerbia s más országok is ráébrednek saját teendőikre. Olyan feladat ez, amelyről a század humanistái álmodoztak csupán, s szorongva gondolunk arra, hogy megvalósítható-e.

publikálva
1999/26. (07. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk