Itt éltek, szerkesztettek, zenéltek, játszottak, politizáltak köztünk, közben meg nyalták fel a lét csókos kamatra, pedig nekünk is szükségünk lett volna rá. Persze az is idetartozik, hogy a Magyar Narancs című hetilap előállítási költségeinek jórészét hosszú ideig ugyancsak a Posta Bank fedezte. Az az igen jelentős különbség a két történet között, hogy a Narancs banki tulajdonrésze egy teljesen nyilvános dolog volt. Meg az, hogy mi már akkor rettenetesen megszívtuk az együttműködést (lásd: Szekeres ügy). De ez az egyéni szoc. problémánk. Mi olyan kis, sziamukineszelé állapotban néztük, ahogy a többiek, aztán most meg látjuk, ahogy a lapok közlik a lista részleteit, persze mindegyik a neki megfelelőt, pedig az egyetlen és logikus lépés az lenne, ha az egész lista végre nyilvánosságra kerülne, tekintet nélkül arra, hogy liberális, konzervatív, punk, funky, gazdasági vagy tejtestvér, mert ilyenkor már bizony régen nem lehet szempont a mi kutyánk kölcsöne, csak a végleges és totális feltárás, hogy azok a közüzemi díjaikért remegő polgárok megnyugodjanak, vagy legalábbis érezzenek valami elégtételt, hogy a fejesek is szopnak, ha eljön az ideje.
Mert ami most megy, hogy vérmérsékletüktől függő lendülettel szopatják egymást, teszik hidegre különböző rendű és rangú ellenfeleiket, az csak a közélet velejéig rothadt voltának újabb világgá kiabálása. E tény tudatában vagy sejtésével persze lehet élni, igaz elég kényelmetlenül, ám e létállapotot tovább rontja, ha feszt az orrunk alá dörgölik.
Elemi szükségletünk a megtisztulás irányába mutató legkisebb hír is. Ezért nincs más kigázolás, mint leközölni a teljes listát, és várni, mit csinálnak a fiúk. Mennek-e a vérbe vagy magyarázkodnak.
Ám a következtetések szempontjából, végül is teljesen mindegy.
