Egotrip
Keresztury Tibor: Keleti kilátások (édes angyal a rögvalóság talaján)
Egyszer arról is beszélni kéne, barátaim - mondom, ugye, én, a beszélgetés lelkes híve -, hogy mi van olyankor, amikor a szomszéd asztalnál a Perugia-Salernitana meccs esélyeit latolgatja egy a felesektől jelentékeny hangerőre kapott társaság, s mi reflexből arra gondolunk, hogy szegényeknek ez jutott, így telik itt az életük nap nap után, hm, hm, bizony, ám egy másodperccel később már azon dolgozunk, hogy megálljuk, hogy beleszóljunk, mert kizárt az iksz, mivel a Salernitana a múlt héten idegenben döntetlenre játszott, és most otthon nyernie kell, hogy elkerülje a kiesést az utolsó fordulótól függetlenül, s az a mackós különben is hülyeséget beszél, az Udinese sérültjeit illetően fogalma sincs semmiről, két héttel korábbi állapotra hivatkozik. Ilyenkor az jön, hogy voltaképpen közéjük tartozunk - hisz hogy mást ne mondjunk: történetesen magunk is itt ülünk -, és ahogy rajtuk végignézünk, elkezdjük szégyellni magunkat ezért. Aztán meg fordítva: szégyellni kezdjük, hogy szégyelltük magunkat az előbb, s egyenesen büszke kezd lenni rá az ember, hogy ezeknek a nyelvét is ismeri, holott húsz perce még Borbély Szilárd költői nyelvén gondolkodott. S akkor szokott jönni a felvetés, hogy lehet-e egyszerre otthon lenni az Éva presszó és Borbély Szilárd fantasztikus, depresszív nyelvében, vagy éppenhogy egyikben sem lehet, sem külön-külön, egyszerre meg pláne nem. És akkor van az, barátaim, hogy valójában hová is tartozunk, mert ugye - egyfelől - kétségkívül itt vagyunk, az Éva presszó sarokasztalánál, de azért Borsodi helyett Tuborg de luxe-ot iszunk, és elő sem merjük venni a pipát, másfelől pedig lehet-e kompetens szakmailag az, ha Borbély Szilárd elemzésébe beszüremkedik az Éva presszó tapasztalata, merthogy mitől ne szüremkedne be, ha van. Itt most tartanék is egy rövidke hatásszünetet, olyan súlyú kérdések ezek.
