„Olyanok vagyunk, mint az olívabogyó, csak összetörve adjuk ki önmagunk legjavát.”
Ezt Bohumil Hrabal írta, aki 110 éve, 1914. március 28-án született. Úgy írt, mint Jack Kerouac, vagy mint ahogy Jackson Pollock festett, úgy élt, mint Charles Bukowski. Fizikai munkásként dolgozott, pedig jogi doktor volt, sokat ivott és szerette a komolyzenét és a macskákat. A fikciónak tűnő munkái (a korai novellák, Őfelsége pincére voltam, satöbbi) tele vannak valós dolgokkal, az önéletrajzi jellegű írásai meg önvilágámítással. A Hrabal-jelenséget a szövegei, az azokból készült filmek, a róla szóló irományok, a körülötte keringő anekdoták emelik mitikus magasságba. A szövegei összefolynak, a motívumok permutálódnak, szereti a paradoxonokat, de nem baj. Így tavasszal olyan olvasni őt, mint egy méregtelenítő kúra.
Susan Sontagh húsz kedvenc könyve közé befért a Túlságosan zajos magány. A legszebb óda a könyvekhez, amit valaha olvastam. Jó bevezető a Hrabal mitológiához az önéletrajzi trilógiák. Az első a gyerekkor, Nymburk, Pepin bácsi, a boldog békeidők (Sörgyári Capricció, Díszgyász, Harlekin milliói), a második, és a sötétebb tónusú, amiben a felesége szemszögéből láttatja magát (Házimurik, Vita nouva, Foghíjak). Prága, Liben, a Nagy Szlalom, barátok, az első megjelent könyvei, 68, Kerskó, macskák, autofikció a köbön.
A magyarul kiadott Hrabal-könyvek palettája kesze-kusza, de legalább elérhetők jó áron. A válogatásokban sok az átfedés, és nincsenek feltüntetve a novellák keletkezési ideje, labirintus az egész. Cseh nyelven persze van összerendezett, kritikai kiadás öt kötetben (Spisy, 2014-2017), amit jó lenne magyarul is olvasni.
„A humor égszínkék celofánjába be lehet csomagolni a napi gondok elnyűtt és véres alkatrészeit.”
Amikor a 100 éves szülinapja volt fölmerült, hogy a nymburki gimnáziumot róla nevezzék el, de a szülők tilkakozására ez elmaradt. Jót nevetne az öreg ezen. A sörgyár falán van egy emléktábla, de azt kérte, hogy alacsonyra rakják, hogy a kutyák le tudják hugyozni.
„…minden embernek van közös nevezője. Így hát ma már tudom, hogy semmivel sem vagyok különb a villamoson velem utazónál, vagy annál a szepességi apagyilkosnál, vagy a meggyilkolt apánál, merthogy minden ember én magam vagyok.”
Hrabaltól a legjobb, amit kapni lehet, az élethez való viszonyulás. „A világ mindig gyönyörű, nem azért, nem mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom.” Ebben bizonyára sokat segített Lao-ce. „Kladnóban négy évig kampóztam a Poldi kohónál, Poldi és Lao-ce volt az én igazi egyetemem. Az Útról és az Erényről szóló kanonikus könyvet két évig hordoztam az övemben vagy az ingem alá gyűrve, és két évig memorizáltam…. Beszélgettünk a zen-buddhizmusról, vitatkoztunk az upanisádokról, bölcselkedtünk Lao-céról. (…) Engem elbűvölt Kerouac és Ginsberg, de Feringhetti is, és egyáltalán mindazok, akik az úgynevezett dharma-csavargókhoz kötődtek, mert ezek remekül megéreztek mindent, és mi sokat vitatkoztunk róluk, azt mondtuk az író, amíg csak teheti, legyen szegény, legyen egyszerű és éljen minél mélyebben, odalent, hogy fölfelé tekinthessen…”
Hrabal a szövegeiben megadja az ő szentjeit. Szent Ágoston, Schopenhauer, Csehov, Hasek, Kafka, Babel, „…Salvador Dalí „mesterséges emlékezésének” és Freud „beszédben utat törő, félbeszakított indulatának” hatása alatt ír, lenyűgözi a szürrealisták vonzódása az őrültekhez. „No, látják, mi pedig ültünk az Örökkévalóság Gátján Libenben, ittuk a sört, és annyira szerettük az örökkévalóságot, hogy ordítottunk örömünken…”
„A sörhöz fűződő viszonyom szakrális, hogy úgy mondjam, a priori…” – írta. A Hrabal-jelenség szerves része, hogy a sörivás prófétája volt. Egy úszómedencényi sört megivott, bár volt egy nap az évben, amikor józan maradt. Sokan ismerik a mondatait a meggyötört májakról, és a csillogó vesékről, meg az igazi férfiről, aki folyton spicces, és enyhén szarszagú. Az ivás színtere többnyire a kocsma, ami egy közösségi élmény, és így elsősorban csapolt sörről beszélünk, amit akár haza is lehet vinni vördökben. Ahány kocsma annyi féle sör, hála a briliáns cseh sörkultúrának, de a kedvence a pilseni volt. „Főúr micsoda gyönyörűséget hozott ebben a korsóban! Ez a ser és ez a parádés habkorona! … Főúr, ez a maga kocsmája, ez nem lebuj, ez a maga kocsmája a betlehemi kápolna, amelyben minden vendég azzá változik a beszéd által, aki volt vagy akivé lenni szeretett volna, főúr ez a maga kocsmája ez nem lebuj, ez a maga kocsmája zajos és zajongó magány, amelyben legédesebb az álmodozás.”
Az első sörnél a habot rituálisan az arcukra kenték, bár ittak ők mindent, rozspálinkát (vodka), Stockot (pilseni) konyak, rumot, ürmöst (ami vélhetőleg abszint), sőt össze is mixelték a töményeket, „… mert aki Közép-Európában akar élni, annak nem szabad kijózanodnia”. És: „A részegségben nem az emelkedett hangulat a legszebb, nem a felfelé vezető út, nem az égnek emelt karok, nem az egymás után születő ötletek, a részegségben a másnap a legértékesebb, a másnaposság, a lelkiismeretfurdalás, a spleen, amikor az ember maga alatt van... Abban áll a másnaposság ereje, hogy az ember új életet akar kezdęni.., meg aztán másnapos hangulatban, legalábbis nekem, olyan gondolataim támadnak, amilyeneket józanul félnék végiggondolni, másnapos hangulatban, amikor a testem és a lelkem agyon van gyötörve, olyan ötletek ötlenek fel bennem, amilyenektől máskor megfednék, de ezek a másnapos gondolatok az igazi gondolatok, ezek viszik az embert, ha nem is sokkal, de legalább valamivel előbbre...„ Aztán vannak a törzshelyek, ami a szentély, ahol egy adott időben összejönnek a barátok inni és beszélgetni. A libeni Nagy Szlalom helyei, a Tigris (ahová Bill Clinton is elzarándokolt), az U Pinkasu, az U Sojku és a többiek. „Nekem emberemlékezet óta a kocsma a második otthonom.” „Kocsmában halnak meg a legkevesebben, ezért olyan sok ott az ember.”
„Ha kedvünket leljük a halálban, kezdünk helyesen gondolkodni az életről.”
A Hrabal-mitológia felépítésében sokat segítettek az evangélisták. Szigeti László tett közzé egy interjúregényt Zsebcselek címmel Hrapka Tibor eredeti fotóival, aminek az előszava (Fehér Renátó) egy értő elemzés a mesterről, és az átlényegítőkről. Monika Zgustová írónő és fordító, aki sokat tett a cseh irodalom spanyolországi népszerűsításéért, írt egy nehezen meghatározható műfajú könyvet a Hrabalról Fanyar gyümölcsök édenkertjében címmel. A legjobb Tomás evangéliuma, a Bohumil Hrabal zajos magánya. Thomás Mazal, aki karbantartóként dolgozott, aki az író asztaltársaságához tartozott, udvari fotós, és személyi titkáraként funkciónált, hazavitte taxival, ha „parádésan bebaszott” az öreg. Egy jól alátámasztott, sok idézettel megtűzdelt, alapos, gazdagon lábjegyzetelt, empatikus írás Egon Bondy előszavával.
A legendárium fontos elemei a filmek. A szellemi társa, Jiří Menzel csodás filmeket készített Hrabal műveiből, a Szigorúan ellenőrzött vonatok és a Sörgyári capriccio forgatókönyvét együtt írták, aztán a Pacsirták cérnaszálon, olyan remek színészekkel, mint Rudolf Hrusínsky, a Hóvirágünnep, meg az Őfelsége pincére voltam.
Aztán eszünkbe juthat még Esterházy Péter Hrabal könyve, azt is újra kéne olvasni. „A nagy író újra kitalálja nekünk a világot. (A művészet ezért istenkísértés.)… Azt mondják, kiesett a kórház ablakából, ahogy a madarakat etette. Svejk és Szent Ferenc. De nem kiesett: kirepült.”
„Borzasztóan megöregedtem, lépten-nyomon hazudok, nem látom az igazságot, még azoknak a valótlanságoknak és féligazságoknak a palánkján, léckerítésén át sem, amelyekkel körülkerítettem magam. Da a lator, az aljas, aki bevallja lator és aljas mivoltát, sokkal közelebb jár az igazsághoz, mint az álszent moralista.”
Prágában Kafka múzeum van, Hrabal nincs, a házat (Gát utca 24.), ahol a legjobb szövegeit írta lebontották, ott most egy beton emlékfal van. A környező kocsmákban azért még emlékeznek rá, találni még olyan embereket, akik töltöttek együtt időt vele, így ha elzarándokolsz oda egy kézfogásra kerülhetsz a mesterrel.
