Alábbi könyvlistánk nem reprezentatív, legfeljebb arról árulkodik, mi fordul meg a Narancs újságíróinak kezében. A címek után az eredeti nyelvű első megjelenés dátumát tüntettük fel.
Helen Fielding: Bridget Jones naplója (1996)
Lassan harminc éve lépett színre a nagybetűs Szingli, akinek felbukkanása óriási hullámokat vetett az irodalomban, a közéletben és a társadalomban is. Paprikás hangú publicisztikákban rohantak ki a szingliség jelensége ellen, ami az önzést, a végtelen tivornyázást hirdeti szemben a családi értékekkel, a gyerekek és az otthon fontosságával. Tévériportok jártak utána, milyen nők is azok, akik szórakozásból vásárolnak és még a harmincas éveikben is a barátaikkal lógnak és a munkájuk teszi ki az idejük jó részét.
A dühös kritikák sajnos figyelmen kívül hagyták, hogy Helen Fielding nem példaképet adott Bridget személyében a nőknek, hanem hangot. A regényben szereplő jelenségek mind léteztek, ő csupán bemutatta őket. Az erősen önironikus kötet főhőse nem munkamániás, mindössze szeretne egy olyan állást, ami nem teljesen értelmetlen. Nem öntudatos feminizmusa kiteljesedéseként egyedülálló, hanem mert minden igyekezete ellenére nem talál párt. Valójában sokszor magányos, bizonytalan, vágyik párkapcsolatra, családra, szenved a saját családja elvárásaitól.
Bridget története nemcsak a nők helyzetének megítélése szempontjából lehet érdekes vonatkoztatás pont – milyen messzire jutottunk a megjelenés óta? –, kortörténeti szempontból is érdekes dokumentum. A kor közéleti, popkulturális és gyakran politikai eseményei is megjelennek a lapokon a Colin Firth-féle Büszkeség és balítélet adaptáció első tévés sugárzásától Diana haláláig. (Borbély Zsuzsa)
J. K. Rowling: Harry Potter I-VII. (1997-2007)
Ha mesét olvasunk felnőtt fejjel, el kell engedni egy sor elvárást és egyéb, felnőttes becsípődést. A Harry Potter-sorozat elképesztően összetett történet, ezer szereplővel, és ezer külön történettel. Ezek között vannak klisések – maga Harry története például –, de vannak egészen tragikusak, illetve olyan problémafelvetések, amelyekre nincs jó válasz. Sok szereplő küzd alkoholproblémákkal (Hagrid vagy Trelawney, a kamu jósnő), közülük talán annak a manónak a sorsa a legmegrendítőbb, akit felszabadítottak, de nem tud élni ezzel a lehetőséggel, nem találja a helyét, folyamatosan részegen ődöng a Roxfordban a többi, rabszolga manó mély megvetésétől sújtva. Ezek a mikrotörténetek nagyon erőteljesek, megrendítőek. Bár tudjuk, hogy ki a jó és ki a rossz, az alakok nem fekete-fehéren vannak ábrázolva, Dumbledore például kedves öregúr és istenszindrómás, egoista szörnyeteg egyszerre, Piton viszont sokkal gyengébben ábrázolt karakter, mint amit a filmben Alan Rickman játszik.
Minden erényével együtt a történet tele van logikátlanságokkal, felesleges bonyodalmakkal és szimpla hülyeségekkel. Ebben az időnyerő áll az élen, ami lehetővé teszi az időutazást, de ezt nem használják semmire – és persze az univerzumban egyetlen ilyen szerkezet van, amit egy tinédzser használ, hogy rúnaismeret órára tudjon járni. A szöveg minősége gyenge, ezt sok helyen nem tudja elfedni a sodró történet sem. Nagyon jó, hogy a gyerekek elkezdtek olvasni, de ennek csak akkor van haszna, ha túllépnek, és a varázsvilág után belépnek az igazán okos könyvek világába is. (F. Szabó Emese)
Hunter S. Thompson: Félelem és reszketés Las Vegasban (1972)
A gonzó újságírás atyját két ügyben is elküldték Las Vegasba a hetvenes évek elején: egy gyilkosságról, majd egy sivatagi rallyról kellett tudósítania a Rolling Stone-nak és a Sports Illustratednek. A politoxikomán médiamunkás 36 órán át dolgozott egy hotelszobában azon, amit a sportlap elutasított, így később a Playboy folytatásokban közölte le, s végül Félelem és reszketés Las Vegasban címmel könyvalakban is megjelent. A regény arról a lehangoló időszakról fest tájképet, amikor a hippikorszak véget ért, a lassítókat felváltották a pörgetők, az amerikai társadalom pedig a szabadság veszélyes eszméi helyett visszatért a játékgépekhez és a fogyasztáshoz. Hunter S. Thompson könyvét nyugodtan nevezhetjük bűnös élvezetnek, nemcsak azért, mert egy férfimagazin közölte először, hanem a kábítószerek állandó jelenléte miatt is – s nem mellesleg olyan írásmű, amit állítólag szerek széles választékának társaságában is élvezni lehet.
A Félelem és reszketés Terry Gilliam parádés filmfeldolgozásában vált kultikus klasszikussá, de a regény nagyságát könnyedsége ellenére mindenki elismerte Cormac McCarthytól Tom Wolfe-ig. Ott van a lecsúszott junkie-k könyvespolcán, és ősz halántékú teoretikusok elemzik posztmodern eszköztárát. 2005-ös halálakor a szerzőt, bár más műveivel meg sem közelített ennek a sikerét, Hemingwayjel, Faulknerrel, Kerouackal emlegették együtt. A Félelem és reszketés nem mellesleg a Magyar Narancs kiadásában, a lap alapítója, Vágvölgyi B. András fordításában jelent meg először magyarul. (Csabai Máté)
John Green: Alaska nyomában (2005)
Miles Halter a forró floridai nyárból a még melegebb Alabamába érkezik, hogy egy bentlakásos iskolában kezdje meg az új tanévet, ahol reményei szerint önálló élete első lépéseivel végre elindulhat megkeresheti a „Nagy Talánt”. A híres emberek utolsó mondatait gyűjtő fiú lassacskán megismerkedik az új közösség hierarchiájával és furcsa szabályrendszerével, és természetesen még az első napon beleszeret a titokzatos Alaska Youngba, aki „élete könyvtárát” építgeti kis kollégiumi szobájában. A rendkívül okos, ám igen kiszámíthatatlan lány látszólag nem viszonozza Miles érzelmeit, boldog befejezésben pedig egy pillanatig sem reménykedhetünk, hiszen a fejezetcímek előre jelzik a tragédia közeledtét.
Bár John Green már a kétezres évek elején rátalált a streamingnek köszönhetően mintegy tíz évvel később berobbanó gimis drámák (Tizenhárom okom volt, Eufória stb.) tökéletes receptjére, első regényében mégis úgy képes az elmúlásról és az öngyilkosságról beszélni, hogy közben a legkevésbé sem romantizálja a traumákat vagy az önpusztítást. Az Alaska halálát követő azután-fejezetek kétségbeesett nyomozása során ugyanis Milesnak és barátainak éppen azt kell megtanulniuk, hogy az embernek még a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetben is van választása, és hogy bár gyors és egyenes út vezet kifelé, megéri a labirintust választani. Sajnos a szöveg ezen – egyébként lefontosabb – aspektusa felett mintha sokak figyelme elsiklana. Talán éppen ezért történhetett meg, hogy a könyvet az Egyesült Államok több iskolájában is betiltották.
A szerző későbbi regényeinek, a Csillagainkban a hiba és a Papírvárosok filmes feldolgozása után az Alaska nyomában sem úszhatta meg az adaptációt, 2019-ben készült belőle sorozat, ez azonban ekkor már nem tudta meglovagolni azt a trendet, aminek maga a könyv még csak az előfutára volt. Pedig véleményem szerint ez a legeredetibb és legkidolgozottabb John Green-kötet, aminek alapmotívumaihoz és eszközkészletéhez a szerző későbbi műveiben is gyakran visszanyúlt. Nagy kár, hogy a regény „bűnös élvezeti”-faktorát leginkább az adja, hogy a három magyar nyelvű kiadást megélt könyv eddig minden alkalommal olyan ízléstelen borítóval jelent meg, hogy az ember nem szívesen venné elő a vonaton. (Bajnai Marcell)
Vavyan Fable: Barbárság Tengere (2012)
Az ország államformája rablókirályság, az uralkodó mániákusan ismételgeti a korona szót, a fehérnépnek hallgass a neve, és minden bajnak a hazarontó az oka, akit előbb-utóbb majd elfognak – legalábbis ezzel etetik az embereket. Vavyan Fable Barbárság Tengere című 2012-es fantasyregényének díszlete részben az épp formálódó NER gránittömbjeiből épült, de úgy, hogy ha az olvasó ezt nem veszi észre, vagy ha dereng is neki valami, inkább elhessegeti balsejtelmeit, a történet ettől még kerekded, élvezhető, szokás szerint mese az egész. Véletlen, hogy a Qrbuun rablókirályságban Larazónak hívják a horgas orrú főpapot. Törvény születik arról, hogy az „azonos ivarúak paráználkodását pedig büntessék halállal”. Máshol szó esik jelmondatokról, amelyeket a lovagok pajzsra vésetnek, és van egy ilyen feliratú pajzs: Az vagy, amit megkaparintasz.
Vavyan Fable az egyik legolvasottabb magyar író nyelvi leleményei, szerethető történetei, humora, erős hangja miatt. Három és fél milliónál több könyvét vették már meg. Írásaival nem csak a családját tartja el, dunántúli háza jó néhány befogadott állatnak is menedéke. Megengedi magának azt a luxust, hogy elsősorban azokkal érintkezik, akiket szeret és akik feltétel nélkül szeretik – de közben nagyon is érdekli, mi történik ott, ahonnan kivonult. „Mégsem ülhetsz otthon a piactéren álló gazdag házadban, hogy az akasztásokat bámuld holtodig” – a könyvet ez, az előző Fable-regényből vett idézet vezeti be. Ez alighanem a szerző credója is, nem csak a főszereplőé, akit egy kocsmában pillantunk meg. Idegen, pont olyan titokzatos alak, mint A Gyűrűk Urában Aragorn. Kiderül róla, hogy hazájában részt vett a szabadságharcban, de még élményekre vágyott, hiába javasoltak neki inkább belső utazást. Abban a végső korcsmában hozzácsapódik egy zűrös alak, aki így mutatkozik be: „Bitó a becsületes nevem. Eredetileg Bitóravalónak hívtak, de ez letisztult.”
A szerző megírja a gyűlölt rendszer végét is, olyanformán, hogy aki akar, kicsit örülhet: „Qrbuun népe éljenzi leendő királyát, a gyűlölt zsarnokot legyőző Stimulót. A városban reggelig folytatódik a könnyezve nevetős, ölelkezős ünneplés. Nászéj a reménnyel.” (Bakos András)
Böszörményi Gyula: Ambrózy báró esetei (2014-)
Ebben a kategóriában alapvetés, hogy a történet legyen olyan sodró, hogy a kötetenkénti 500+ oldalas hosszúság ellenére tanácsos mindig elérhető közelségben tartani a következő részt – vagy mindet. Figyelmet nem is emiatt, hanem a mögé tett kutatómunka okán érdemel. Böszörményi nemcsak a századforduló hírességeit vonultatja fel parádés módon, és nemcsak – egy-két kivételtől eltekintve – fő karaktereit veszi a valós történelemből, hanem az utolsó, zöldséges taligát toló kofáig mindent. Valamennyi mellék- és főszereplő magától a félkarú Ambrózy bárótól, a rendőrkapitányokon át a lakókig gondos hivatkozással szerepelnek a lábjegyzetekben. Valójában megtörtént gyilkosságok után nyomoznak valódi budapesti helyszíneken Országos Kaszinótól az Ámor Nagykávéházig: mindössze az ezeket összekötő történet kitalált.
S hogy mi a történet? A milleniumi ünnepségekre érkezik a rokonaihoz Budapestre Hangay Emma, de hamarosan nyoma vész a fővárosban. Négy évvel később a húga igyekszik kideríteni, mi történt a testvérével, ebben pedig a mogorva magándetektív, Ambrózy Richárd báró van a segítségére. Böszörményi nem engedi, hogy az olvasóját elkábítsa a századfordulós romantika. A csodás budai villák és gazdagok kivételes élete mellett megmutatja a korabeli Budapest nyomorult és mocskos részeit is: a tébolyda vagy a Tabán sötét udvarai, a nyomorgó gyerekbandák vagy a vízi hullákat fosztogató donaujégerek ritkán látott világát. (Borbély Zsuzsa)
Leiner Laura: Szent Johanna Gimi-könyvek (2010-)
Utcahosszat kígyózó sorok, órákon át várakozó, többségében tizenévesek olvasók. A Könyvhét vagy a Könyvfesztivál leghosszabb dedikálósorának elején évek óta egy apró lányt találunk, aki mintha a sorból ült volna be az asztal másik felére. Leiner Laura könyveinek elhivatott és népes rajongótábora van – és legalább ekkora a fanyalgók köre. A szerző a kitalált franciaszakos gimnáziumban játszódó Szent Johanna Gimi-sorozattal robbant be. Az egyszerű nyelvezettel megírt, sztereotipikus karaktereket mozgató történet bizonyos vetületei nem is öregedtek túl jól 2010 óta, a siker ennek ellenére töretlen. A gimibe készülő, 12-14 éves korosztály esetében épp úgy, mint meglepő módon a 30-40-es generációban.
A titok valószínűleg a valóság és az idealizált megfelelő arányú keveréke. A kilenc részből álló könyvsorozat egy középiskolai osztály négy évét követi végig. A főhős, a meglehetősen vázlatosan felrajzolt Reni, az átlagos szomszédlány/jótanuló lúzer, aki első látásra beleszeret a gimi legmenőbb srácába – természetesen viszonzatlanul.
A kötetek Reni naplójából követik a lány és az osztály életét nemcsak napokra, de iskolai órákra lebontva. Aki maga is lúzer volt a gimiben most jóvátételt kaphat – egy idealizált változatban élheti újra és írhatja felül az érzéseit, tagja lehet egy befogadó osztályközösségben, a csínytevéseknek, a menők bandájának, elismerhetik a tanárok, szeretik a szülei – néha túlságosan is megóvva őt. A sorozat egy alternatív valóságot kínál a saját gimis éveink helyett, ha azok nem voltak éppen a legrózsásabbak, lehetőséget az újraélésükre, ha remekül sikerültek vagy akár bepillantást a barikád másik oldalára tanároknak és szülőknek. (Borbély Zsuzsa)
Paula Hawkins: A lány a vonaton
Nem szeretem a krimiket, egyszerűen nem érdekel, ki a gyilkos. Tisztázzuk már az elején, és szóljon másról a történet. Emberekről, sorsokról, tök mindegy. A lány a vonaton majdnem ilyen. Viszonylag hamar kiderül, ki a rosszarc, ám sajnálatos módon ez nem a dramaturgia része, szimplán arról van szó, hogy a történet ezen szála, hogy ki gyilkolássza a külvárosi nőket, nem túl erős.
De ez a könyv nem is csak erről szól, hanem egy alkoholista nő vergődéséről, aki próbál úgy tenni, mintha nem lenne romokban az élete, miközben egyre jobban csúszik szét. Ez leginkább az olyan egyszerű történésekben mutatkozik meg, hogy részegen lehányja a barátnője lakásában a lépcsőt, aztán azt letakarja egy újsággal és az egészet elfelejti; vagy egyre nehezebben tudja begombolni a nadrágját. Azt hazudja, hogy dolgozni megy, de munkahelye már rég nincs. A vonaton már bedob valami dobozos szeszt, közben a volt férjére gondol, aki már egy új feleség mellett éli az unalmas külvárosi életét. És akkor lát egy gyilkosságot a vonatablakból.
A kompozíció majdnem jó, a szöveg könnyen olvasható, egyszerű, mégsem primitív. A figurák közül a főhős van egyedül részletesen megrajzolva, a többinek csak a kontúrja látszik. Ez nem lenne akkora probléma, ha a főhős ábrázolása önmagában izgalmas lenne, de nem az. A sztori legrosszabb része a vége, amikor kiderül, hogy pia nélkül is boldog lehet az élet. Teljes mértékben kimaradt ugyanis az a pokoljárás, ami akkor következik, ha valaki lerakja a poharat. (F. Szabó Emese)
Sally Rooney: Hová lettél, szép világ (2021)
Sally Rooney még mindig csak 33 éves, de igazi irodalmi sikertörténet az övé. Akkora, hogy a Normális emberek még sorozatban is igazán nagyszerű tudott lenni, hiszen igazán egyszerűen mutatta be azt, mennyire rosszul kommunikálunk egymással, mekkora szakadékot tud egy szerelemben okozni az osztálykülönbség két fél között, és milyen nehéz a 21. században radikális fiatalnak lenni, ha marxista identitást is árulnak a H&M-ben. A Normális emberek Rooney második regénye volt, a harmadik pedig egészen ugyanúgy, csak más nevekkel beszél ugyanarról. A szereplők ugyanazokkal a taszítóan nyugat-európai problémákkal küszködnek, ugyanolyan idegesítő, hogy csak a telefonjukon képesek egymással kommunikálni, azt is bután. Olvasás közben többször is felmerült bennem, hogy Rooney tényleg jó író-e, aki nagyon jól tud hülye emberek szájába adni mondatokat, vagy ő maga lenne kicsit a könyvének minden szereplője, és tényleg csak erre a fogalmazásra képes. Őszintén szólva minden meglenne nálam ahhoz, hogy rémesen utáljam az egészet, és épp ettől válik bűnös élvezetté a Hová lettél, szép világ?. Rettentő könnyű olvasni, a legtöbb dilemmának az átgondolását teljesen az olvasóra hagyja, a szereplők általában nem különösebben érdekes vagy szimpatikus emberek. Aztán valahogy mégis megelőlegezem, hogy ez az egész egy tökéletes korrajz, amin nem is kell túl sokat gondolkodnom, hiszen eleve nem történnek benne fontos dolgok azon túl, hogy emberek lefekszenek néha egymással. De most már mindegy. Valószínűleg Rooney szeptemberben megjelenő Intermezzo című könyvét is el fogom olvasni. (Fekő Ádám)
