Kitti vonattal utazik Romániából haza, Magyarországra, és a határon gondja akad a vámosokkal. Így számol be erről levélben párjának, Endrének: „…és hazafelé elvették a csergét, amit Jenő a székelykocsárdi állomáson adott föl nekem a vonatra”. Mindez a Situs inversus. Az Isten balján című drámában olvasható, 2013-ban írta Zelei Miklós. A cserge gyapjúból készült, vastag, szövött pokróc. Endre: Ady Endre, a trianoni határhúzás után népművelő a konstancai hajógyárban, küldözgeti új verseit Babitsnak a Nyugatba. Kitti az a nő, akivel névházasság útján próbál menekülni a kicsinyes viszonyok közül, hova máshova, mint az örök kisszerűségbe.
Jenő: Dsida Jenő (1907–1938) erdélyi költő és műfordító. Rendszeresen elutazott a helikoni íróközösség marosvécsi összejöveteleire.
Székelykocsárd a Nagycsütörtök című versében szerepel.
Mint búvópatak a megsuvadt aszfalt alól, ez a vers így bukkan elő időnként. Lehet hallani gimnazistaként szavalóversenyen, később valamikor megkeresni könyvben, harminc év múlva emlékezni rá, állomáson, lerobbant mozdonyú, dögmeleg vonaton, vagy bármilyen kétségbeejtő várakozás állapotában. Fölidézheti a forgalmi szolgálattevőknek és Isten szolgáinak bennfentes viselkedése. Ha elegünk van azokból, akik ezt a világot magabiztosan belakják és működtetik vallási alapon és menetrend szerint, emlékeztet, hogy a mi keserűségünk, csalódottságunk is ebből a világból való, eleve elrendelt.
A szívbetegsége miatt harmincegy évesen meghalt Dsida Jenő számára a versformák kötöttsége nem gond volt, hanem kihívás. Írt hexameterekben arról, ahogy németjuhász kutyájával barangolnak, magyarra fordította Mihai Eminescu Glosszáját, amelyben nyolc sor többször, meghatározott rend szerint ismétlődik. A Nagycsütörtök rímtelen ötös és hatodfeles jambikus sorokban szól, Shakespeare darabjait idézi és Az ember tragédiáját, de az a kedvenc versformája Nádasdy Ádámnak is.
„Nem volt csatlakozás” – a vers kezdetén a vasúti közlekedésben használt kifejezésnek az első, szó szerinti jelentése is élni kezd: elérhetetlen a többi ember.
A Nagycsütörtök megidézi a bibliai jelenetet, amikor az utolsó vacsora után az éjszaka hátralévő részét Jézus imádkozással és virrasztással töltené, tudva, hogy nemsokára eljönnek érte, elfogják, kivégzik. Azt szeretné, ha tanítványai is vele virrasztanának, de őket elnyomja az álom.
A váróteremben is mindenki alszik.
Székelykocsárd állomása vasúti csomópont. Azon át lehet elvonatozni Kolozsvárról Brassón át Bukarestbe, ott kell átszállnia másik vonatra annak, aki olyan irányba utazik, amerre közvetlenül nem juthat el. Az erdélyiek jól ismerik ezt az állomást. Mint a Látóban Báthori Csaba idézi Éltető Józsefet, „két magyar tájegység, két erdélyi magyar kultúrcentrum, Kolozsvár és Marosvásárhely között vonattal utazó számára – és ez Dsida idejében csaknem általános – kikerülhetetlen intermezzo, a maga európai-balkáni átmenetiségében”.
Akik ott ültek, tisztában voltak azzal is, egyáltalán nem véletlen, hogy a két város között nincs közvetlen járat, és olyan rossz a csatlakozás, hogy akár hat órát is várni kell. Báthori a Nagycsütörtökben az időt „hanyag fatalizmussal szemlélő ortodox felfogás” és a „nyugati-keresztény menetrend-gondolat” ellentétét is érzi, és azt a fölismerést, hogy a kisebbségi létbe került ember számára lassan idegenné válik a hely, ahol addig élt. Ahhoz, hogy ezt érzékeltesse, Dsidának nincs szüksége magyaros tónusokra, elég a sűrű füst, amely egy pillanatig hatalmas denevérszárnyra hasonlít.
Gőzmozdonyok már rég nincsenek, de marosvásárhelyi ismerősöm írja, ő is várakozott ott hosszan. Mindig túró- és hagymaszag terjengett, bár az is lehet, hogy ő már ezt a szagélményt társítja minden vasúti váróteremhez.
„Augusztusban a Fehér megyei Székelykocsárd állomásán, amely Dsida Nagycsütörtök című, talán leghíresebb versének ihletője volt, Vetró András szobrászművész alkotta plakettel együtt állítanak emléktáblát” – írta 2018-ban a Krónika Online, a Dsida-kultusz reneszánszáról tudósítva. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezésére azóta Kolozsváron emléktáblát helyeztek el azon a házon, ahol Dsida Jenő lakott, és egy Dsida-plakettet is felavattak ott. A székelykocsárdi terv azonban nem valósult meg. „Tudomásunk szerint nem került ki az emléktábla a vasútállomás falára, bővebben erről Vetró András szobrászművész tud tájékoztatást adni” – írja a Narancs.hu kérdésére az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, Széman Péter.
„Az eredeti terv nem valósult meg abban a formában, ahogyan azt kigondolták – írja Vetró András –, ennek több oka volt, amit most nem részletezek. A helységben egy kis templomban van elhelyezve.”
Dsida Jenő:
Nagycsütörtök
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
